Tölgyfán ül a magány
Őszi a táj, szél fújja a fákat.
A levelek repülnek, majd újra földre szállnak.
Sárgul már az erdő, s süvít a szél.
Rossz hír mit kimondok: közeleg a tél.
A nyári meleg hol van, már senki se tudja.
Költözik a sok madár, a hideget nem bírja.
Tölgyfa tetején mégis ül egy fecske.
Úgy tűnik, csak ő nem ment melegebbre.
Magányosnak tűnik e kihalt vidéken.
Az erdő is vetkőzik, mert aludna a télben.
Alatta az ág ide-oda mozog.
Mondom én, e fa biztosan gonosz.
Eltiporná szegényt, mert különc kicsit.
Csak mert ő egyedül, ki telelne itt.
Aztán, mintha néhány fecske zajt hallatna.
Visszajöttek érte, még mielőtt megfagyna.
Felkarolják kicsinyt, s elszállnak vele.
Nagyot sóhajt a táj, hát Isten véle...
(www.nibotusz.web44.net)