Remény
Gandhi szerint magunknak kell olyan változásnak lennünk, amit látni szeretnénk a világban. Talán igaza van. De annyian vagyunk és annyi féle változást szeretnénk. Tökéletes világot akar mindenki. Olyat, ami a számára tökéletes. Valaki számára ez egy fű ültetvény és lágy szellő, valaki csak békességet szeretne a családjával... de ezek nem összeegyeztethetőek. Így hát mindenki maga teremti meg a saját kis édenkertjét ebben a világban – vagy a képzeletében, ha nincs elég pénze.
Minden nap reménykedek, hogy talán nincs otthon senki. De nem merem magam beleélni. Érdekes dolog ez a remény. Meg a beletörődés. Sosem tudtam eldönteni, hogy melyik a jobb megoldás: ha reménykedek, hogy egyedül leszek otthon, és jókedvvel, önbizalommal megyek haza, viszont hatalmas csalódás ér, mikor meglátom, hogy apám részegen fekszik a kanapén, anya pedig nyúzottan mosogat. Vagy ott a másik lehetőség: nyúzottan megyek haza, felkészülve, hogy mi vár otthon... de akkor már kapásból kizárhatom a vonzás törvényét, miszerint, amit szeretnék, teljesül. Bár azt hiszem, hogy az élet ezt a törvény alapból kiírta a sorsom forgatókönyvéből. Végül arra jutottam, hogy teljesen felesleges ilyeneken rágódnom, a végeredmény úgyis ugyan az: szívás.