Linktár

Ártatlanok, szelídek és láthatatlanok

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/10 számában.

Zuhogott a hideg őszi eső, és megzabolázatlan hévvel tombolt szélapó. Minden élőlény érezte a csontjaiban, hogy beköszöntött a hűvös hajnalú ősz. Már akinek voltak csontjai, mert bíz még a házukat magukkal cipelő csigák is dideregve bújtak kacskaringós lakosztályukba. Október már nem csak a csalitosból hallatta hangját, hanem szétterült az egész erdőn. Sudár őzlábgomba alatt kuporgott két apró lényecske. Lehet, erdei manók voltak, de még az is megeshet, hogy koboldok, bíz, mi emberek nem igen ismerjük ezeket az apró népeket.

- Hibáztam. Iszonyat nagyot vétettem. Most félek és rettegek - mondta fázósan Csiszolka, majd összébb húzta magán a kabátot, és egész a gomba tönkjéig húzódott.

Nájedé, aki eddig üldögélt, és buksiját a térdére hajtotta, felénezett, szemében törődés és szeretet látszott. Átkarolta megrettent pajtását. Egész reszelős, rekedt hangon kérdezte:

- Csiszolkám, kedves jó pajtásom, hát ekkora nagy a baj?
- Én már nem is tudom, mekkora nagy, de úgy érzem, menten szétroppanok, mit tegyek?

Mint a záporeső úgy eredt el a könnye szegény kis apróságnak. Majd, ahogy szeméből a gyöngyszínű könnyek potyogtak, úgyannyira eredt meg a szava.

- Nagy az én bűnöm, és most bűnhődöm. A lelkem férgek rágják, de megérdemlem.
- Csiszolkám, ne mondj ilyent, dehogy érdemled! Kérlek, ne gondolj ilyenre! Ha vége ennek a bitang időnek, elmegyünk Kizurához. Azon nyomban indulunk a vénséges tölgyhöz, mostanában ott tanyázik Kizura. Ő majd segít, mindenkinek apókája, szeret minket. Hidd el, tudja, hogy mi a gyógyír a bajra!
- Jaj nekem! Ne is mondd, Nájedé! Hogy nézzek a szemébe kedves apókánknak? Ezek után. Hogy is tehettem ilyent, minden olyan kedves és szép volt körülöttem, míg csak el nem kapott valami más, nem tudom, hogy nevezzem, önzés és vágy a tiltott után. A földben élő nyúzok közé keveredtem.

A nyár derekán történt, talán még emlékszel. Tadira a kicsiny facsemetékhez küldött, hogy beszéljek az araszolókkal, mert nagyon elszemtelenedtek, és a zsenge kis leveleken élősködnek. Jártam hát sorra minden egyes fácskát, és rápirítottam a megtévedt hernyó családokra. Délben a forráshoz értem, mikor lehajoltam a vízhez, megláttam a kövek között a nyúzók bejáratát, beleskeltem, és látom, hogy ropják a táncot, kacagnak, és édes harmatbort isznak. Mindezt nekünk csak hajnalban szabad, olyan irigy lettem. Ők csak mulatoznak napestig az év minden napján. Elszaggattam magamon a ruhát, Folyandárból zöld bajuszt aprikáltam, és beléptem közéjük álruhában, hazug módon. A boldogság, mit éreztem, egész elnyomta bennem a bűntudatot, és táncoltam, táncoltam kacagtam, míg csak a lábam bírta.

Majd jött az este, a nyúzók fáradtan estek sáros ágyukban pihenni, én pedig kiosontam. Hazudtam neked, merre jártam, mikor Tadira, a csemeték őrzője számon kért, hogy elvégeztem-e a munkát, neki sem mondtam meg, hogy nem értem a végére. Napok, hetek múltak, és hazugság árán is, de, ha csak módomban állt, beléptem a nyúzókhoz álruhában. Mikor nem tudtam menni, egyre csak a táncon járt az eszem, nem egyszer majdnem elárultam magam.

A hajnali tisztító táncainkat már nem vártam, nem okozott örömöt. Csak arra a vad, szenvedélyes mulatozásra tudtam gondolni. Ha voltak is pillanatok, mikor szégyelltem magam, és bántam a tettem, csak röpke érzések voltak, eluralkodott rajtam a vágy. Mikor Tadira meglátta, hogy a hernyók tövig rágták a csemetést, és büntetést rótt rájuk. Éjjel az ember házához ment, aki az erdő őrzőjének hiszi magát, és míg aludt, a fülébe súgta ember nyelven, menjen másnap sebtiben a kiserdő nyugati részére. Hát történt, hogy a kalapos ember már a kelő nappal ott volt, és mérgében a kalapját csapkodta a földhöz, nem telt bele pergőnyi idő, és jött a pusztító kerekes, minden felé mérges lét locsolva. Másnap hajnalra az összes araszoló összekuporodva holtan feküdt.

Hiába rohantam egyiktől a másikig, nem tudtam rajtuk segíteni. Sírva kuporodtam a moha alá, a könnyeimtől észre se vettem, hogy hernyó-bácsi vonszolja magát oda hozzám. Nyikorgó hangon azt mondta, elveszett sok araszoló miattad, de legyen meg az, mitől most félsz, és lelkedbe költözzön be a nagy rágó, a bíró, ki nem csak ítél, de fel is emészt. Majd a szemem láttára kimúlt.

- Jaj nekünk, Csiszolkám, kérve kérlek, menjünk a tölgyhöz, ott találjuk Kizurát. Csak ő tud segíteni!
- Menjünk, Nájedé, nagyon félek, de induljunk!

Kizura már várta őket, tudott ő mindenről, hogyne tudta volna, nem lehet ő előtte titok semmi. Szánta és sajnálta Csiszolkát, de dühös is volt rá. Szegény balga, bár azt hisz belül a rossz rágja. Pedig ha tudná, ő maga ágyazott meg a rossznak.

A két apróság épp a földig hajolva köszönni akart, de Kizura szigorú hangon megelőzte őket.

- Nocsak, nocsak a két vándor, mi járatban?

Remegett Csiszolka hangja, mint bánat, keze, mint a búság, szomorú kis teste, megkínzott tekintete, gyötrő lépései nem hatották meg Kizurát. Még hangosabban rájuk kiáltott.

- A fületek beteg, majd jól megcsavarom!
Előlépett Nájedé, és rekedt hangon kezdte:
- Megbocsáss a zavarásért, drága jóságos mester!
- Te szavadat később veszem, most beszéljen pajtásod, beteg ő bizonyosan, belül a nyű rágja.

Kezdte volna az eltévedt apróság, hát nagyot sóhajtott, gondolta, most már mindegy, hát tudja meg a világ, milyen hitvány is ő.

- Kizura, bár segítséged nem remélem, nem érdemlem én azt. Bölcsességedben bízom, hátha jóvátehetek valamit. Mert bíz, nem az én nyűgöm a fontos, bajban hagytam az araszolókat, hazudtam pajtásomnak, vétettem a törvény ellen. Megbüntetned már nem kell, a féreg rágja bensőm.

Kizura felemelte kezét, és a bűnbánó kicsi szívre tette. Majd gyógyír versét oly hangosan zengte, egész erdő hallotta szavát a mesternek.

Ó, te balga! Hazug szót el nem törölhetsz!
Vétked le nem moshatod!
Kik miattad könnyeztenek,
Lelkük sebét nem gyógyíthatod.
Nézz magadba! Még élsz!
Nem féreg rág, a bűntudat emészt.
Figyelmeztetés ez. Térjél észre végre!
Ott keresd a boldogságot,
Hova köt a véred!
Összegyűrted a tisztesség fonalát,
Kibogozni csak te tudod,
De, bíz, nem a kezeddel,
Nézzél mélyen önmagadba!
Nehéz utad te kerested!
Csendesedj el, hallod már?
Belőled még kiabál
A becsület kicsiny hangja.
Hallgass reá, s jobb lesz, meglásd,
Le ne térj az utadról!
El ne felejtsd, a jóságból
A férgek nem élhetnek.
Ha magadból minden rosszat
Száműzöl majd végleg,
A bensőd is megtisztulhat.
Nem emészt majd téged!

Csiszolka áhítattal hallgatta, és szívébe elkezdett a gyógyulás lángja pislákolni. Meghajoltak az öreg bölcs előtt. Nájedé megigazította a szoknyáját, átölelte pajtását, és ballagtak némán.

- Hazudtam neked, meg tudsz bocsátani? Tudod majd a szavam hinni?
- Nagyon nehéz. Látom a kezet, hogy emelkedik, kezet, mi többször pofon vágott, de csak úgy tudhatom meg, hogy pofonra vagy simogatásra lendül-e, ha hagyom, hogy megtörténjen. Így hát, kedves Csiszolka, én már veled maradok. Az én utam a tieddel együtt fut. Látod, milyen hosszú még?
- Látom bizony, régóta most először, hogy ragyogó kövekkel van kirakva az utam, és bizony nagyon-nagyon hosszú.

Nem is topogtak sokáig egy helyt, elindultak a ragyogó ösvényen.

Mire október szolgálata véget ért, és november kopogott feléjük fagyos cipővel, Csiszolka meggyógyult, bár néha még gyenge volt, és ilyenkor pityergett kicsit a múlton, tudta, régi jó kedves pajtása ő sose el nem hagyja. Nájedé sem szomorkodott már, bízott kettejük örök útjában.

Hogy a nyúzók miképp vannak, essék erről is egypár sor.

Volt a föld alatt egy szoknyás nyúzó, ki csodálta az ismeretlen táncost, minden lépését gyönyörködte. Egyszer meg is leste, látta, felvilági lény ő. De szíve mégis érte eped, és minden egyes hajnalon, úgy kel fel sáros ágyából, hogy ma talán újra látja a titokzatos idegen testének repkedő szép ritmusát.

Vége