Linktár

Párbaj

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/9 számában.

A lemenő nap sugarai vörösre festették a tájat. Az udvarház falai tornyosultak jobbomon, míg baloldalon a lábam alatt futó ösvényt bájos kis rózsaliget határolta. Virágok édes illata lengte be a környéket, és egy közeli cseresznyefa ágai közül énekesmadár hangját sodorta felém az esti szellő. Ennyi szépségtől elmém vad háborgása is lassú patakká szelídült.

Kezeimben rövidkardot tartva álltam szemben ellenfelemmel, a nálam jóval alacsonyabb, egyébként vidám tekintetű, de most arcán a halál vicsorával rám meredő törpével. Már csak mi voltunk életben.

Társa, az elf íjászlány, kissé oldalt, a rózsasövény túloldalán hevert a fűben. Szája sarkából vörös vér folyt az állára, majd csöppent rá szikrázóan fehér ruhájára. A rubinszínű folt lassan szétterült a kelme szövetének szálain szaladva, és mint egy csúf kis hernyó bebábozódás után, valami torzan gyönyörű pillangószerű folttá alakult.

Vele már végeztem… Hiába küzdött a törpe oldalán, és járta velem szemben a halál táncát olyan kecsességgel, melyre csak fajtájának legkiválóbbjai képesek, ellenem nem volt esélye. Bár gyorsabb volt nálam, és bevitt néhány kisebb találatot, egyszer ő is hibázott. Ekkor könyörtelenül döftem át testén két rövid pengémet. Miközben fájdalmas grimaszba torzult arccal, kezéből kardját elejtve lehanyatlott, szemében értetlenség tükröződött…

A kis félembernyi törpe, hangos, artikulálatlan hörgésre emlékeztető kiáltással lódult felém. Míves pengéjét két kézre fogva, termetét meghazudtoló fürgeséggel száguldott, majd, amikor a közelembe ért, kardját a feje fölé emelve egyetlen csapással akarta lezárni ügyünket.

Balomban tartott pengémmel tereltem félre a lezúduló csapást, majd bepördültem a rózsák közötti résen a fákkal tarkított kis ligetbe. Ellenfelem vadul hadakozva utánam vetette magát, miközben én folyton csak hátráltam előle. Így próbáltam teret nyerni egy ellentámadás megindításához.

Miközben hátráltam, nem vettem észre a mögöttem elterülő elf lány testét. Sarkam megakadt a lábában. Megbotlottam, és nagyot nyekkenve terültem el a hátamon. Ellenfelem hörögve, a vérszagtól megittasulva vetette rám magát. Első csapása elől elhengeredtem, de tudtam, hogy a következő elől nem fogok tudni kitérni. Testemet fedő nehéz páncélomban esélyem sem volt rá, hogy fürge csapásait elkerüljem.

- Véged! – kiáltotta és éreztem, ahogy hátamon a vért átszakad csapásának súlya alatt, és a penge a húsomba mar…

***

- Befelé! Kész a vacsora! – kiálltja a ház ajtajából a párom, de fiam nem hall semmit, és megint lesújt rám a fadarabbal.
- Ááá! Elég, Bence! Elég! Legyőztél! – próbálom tudatosítani benne, hogy a csata véget ért.
- Gyerünk, csatározzunk még egyszer! – kiálltja lihegve a kis törpördög.
- Nem lehet, kopasz. Nem hallottad Anyut? Kész a vacsora, indíts befelé kezet mosni! Te is, Barbi, de mondtam neked, hogy ne cseresznyézz a földön fekve, ráadásul vacsora előtt. Nem fogsz tudni enni… A pólódat is összekoszoltad. Na, most kapunk anyádtól!

Azzal lehajolok és felsegítem a bátor elf harcos lányt, aki mosolyogva fogja meg a kezem, és indul velem az öccse után befelé.

- Arról volt szó, hogy most én foglak legyőzni és nem az öcsi! –mondja szemrehányóan, de hamar megbocsátja figyelmetlenségemet.

Mielőtt a valóságba vezető ajtón át a házunkba belépnénk, még az ajtó mellé letámasztom az ütött-kopott faágakat, melyekkel már annyi csatát megvívtunk így hárman…