Titok a kő mögött

Fantasy / Novellák (1480 katt) Aryol
  2012.08.11.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/8 számában.

A reggeli zápor utolsó cseppjét is felitta a sziklás fennsík talaja, mire Amer elérte az őrhelyet. Ahogy a bőrig ázott reggeli váltásra nézett, hálát adott az őrkapitánynak, hogy az előző nap után az esti szolgálatra osztotta be. Mivel nyár elején jártak, ezért később sötétedett, így láthatta, hogy mostani társa, a nagydarab Erik, a város felől idevezető úton szaladt, talán éppen a legújabb szeretője ágyából.

– Megéri a pénzét ez a fajankó! - mordult fel a két ázott őr egyike, miután fogadta Amer üdvözlését.
- Ja… - hagyta jóvá társa. – Mivel te már itt vagy, átadjuk az őrséget! – tette még hozzá, és választ sem várva elindult.
- Ég áldjon, kölyök! – szólt az előző őr, és ő is útnak indult.

Bár Amer ismerte a szabályt – „az őrhely csak a teljes váltás megérkezésekor adható át” –, de nem szólt, csak motyogott valamit válaszul, elvégre csak két hete van a városban, és abból is csupán ez a második napja az őrség kötelékében.

Amíg várakozott társára, a váratlan szerencséjén elmélkedett. Két hete még üldözött gazemberként érkezett ebbe a számára ismeretlen városba – fiatal kora ellenére több helyen is keresték, ugyanis kisebb lopások miatt -, de itt befogadták. Sőt, az őrség tagjai közé is felvették egy félreértés ellenére – vagy talán éppen amiatt. Történt ugyanis, hogy elhitték neki, hogy azt az erszényt nem lopta attól a nemesembertől, hanem megtalálta, és éppen vissza akarta adni tulajdonosának. Kapott hát ruhát, ételt, szállást és még zsoldot is. A munkája pedig kifejezetten könnyűnek ígérkezett. Ezt az ősi, sziklába vájt szentélyt kellett őriznie.

Már előző nap körbejárta a helyet, az idejéből kitelt. A szentély a városkaputól húsz perc gyaloglásra volt egy sziklás fennsík szélén, a város felől egy meredek kaptató, a másik oldalról pedig egy mély meredély határolta. A szakadék szélén egy öreg bükkfa állt, szívós gyökereivel a köves talajba kapaszkodva, míg a szentély nagy kőajtajához bokroktól övezett széles út vezetett.

A súlyos ajtó négy méter magas és vagy három széles lehetett, felső részén a nap és a hold szimbólumaival, alant pedig számos ismeretlen rúnával és ábrával, melyek valamely elfeledett vagy ősi nyelv írásjelei lehettek. Szakértő szeme nem fedezett fel viszont rajta se zárat, se reteszt, se semmilyen rejtett nyitómechanizmusra utaló jelet. Tegnapi társa sem tudott róla, hogy valaha is kinyitották volna.

- A parancs az, hogy őrizzük - mondta az szigorúan –, tehát eztet is tesszük! Ne kérdezősködj annyit!

Ráhagyta. De a kíváncsisága nem engedte, hogy rá ne kérdezzek a dologra ma reggel a kapitánynál. Maga is meglepődött, hogy választ kapott kérdéseire.

- Régi történet - kezdte a kapitány –, egyszer élt itt egy nagy harcos, Serebak, számos hadjárat veteránja, akin erőt vett a hatalomvágy. A legenda szerint sebezhetetlen volt, amit egy amulett biztosított számára, ami pedig egy hatalmas, bűvös kristályból nyerte az erejét. A környék nemesei képtelenek voltak megállítani, a fegyverek nem okoztak sérülést neki, még a mérgek és más alattomos praktikák sem hatottak rá, így sorra behódoltak neki. Serebak ekkor egy szentély kivájására utasította őket egy közeli sziklafalba, ahová később a varázslatos kristályát elhelyezte. A szentélye belsejét csapdákkal tette halálossá és egy titkos zárral felszerelt kőajtóval zárta le. Ez lett végül a veszte is. A nemesek felfogadtak egy varázstudót, aki egy erős varázslattal rázárta ezt az ajtót, Serebak pedig egész egyszerűen éhen halt.
- És mi lett az amulettjével? – kérdezte Amer felvillanyozva.
- A mágikus pecsét idővel eloszlott, és többen megpróbálták megszerezni azt, de a csapdák kifogtak rajtuk. Ezenkívül a nemesek is felismerték, hogy túl nagy hatalomra tenne szert a megszerzője, akiből csupán egy újabb Serebak válna, ezért fővesztés terhe mellett megtiltották a szentélybe való belépést. Az ajtó kinyitásának módját ismerők viszont azóta már mind kihaltak, ezért csak két őrt állítunk mostanság elé.
- És mit tegyünk, ha valaki mégis be akar menni? – firtatta Amer. - Nem hiszem, hogy ketten meg tudnánk állítani…
- Az őrök dolga ilyenkor az, hogy a sziklatetőn lévő haranggal jelezzenek a városnak – nyugtatta meg a kapitány. – Semmiképpen nem a harc.

A merengéséből egy erős hátba veregetés riasztotta fel. Erik – a tett elkövetője - jót derült a riadalmán. Ruhája mélyéről egy fényes flaskát vett elő. Amernek egy pillantás is elég volt, hogy felismerje: ez a flaska bizony értékes! Ezüstből készült, és mesterien kidolgozott mintáit sok év és számtalan kéz érintése csiszolta finommá. Már nyúl volna érte, de valami visszatartotta.

- Húzd meg, öcsém! – kínálta Erik.
- De hát őrségben vagyunk… - hebegte az ifjú.

Eddigi munkái során – már amikor az élet dolgozni kényszerítette – nevetve elfogadta volna az ajánlatot, de most úgy érezte, végre kiléphet a bűn árnyékából és „valaki” lehet. Másrészről viszont igen jól esett volna egy korty ital, ezen felül pedig közelebb is kerülhetett volna társához.

- Ne törődj te azzal, erre a madár se jár! – ezzel Erik a kezébe nyomta a flaskát.

Amer pár szívdobbanásnyi ideig tétovázott, majd meghúzta. Az aromás ital kellemesen melengette belsőjét. Egy pillanatra elbódult. Mikor felocsúdott, rájött, hogy az bizony több volt egy pillanatnál, legalább fél órával. Kezdett sötétedni, a nagy bükkfa árnyéka már a kőkapura vetült… ami kissé nyitva állt!

Körbenézett. Eriknek nyomát sem látta. Körbeszaladt. Sehol senki. Kezdett pánikhangulat eluralkodni rajta.

- Igen! Igen, a harang! – gyúlt fény az agyában.

Odafutott az ajtó mellett lógó vastag kötélhez, melynek másik vége fent a magasban, a sziklafalon lévő haranghoz volt erősítve. Megrántotta. A harang nem szólalt meg, viszont érezte, hogy a kötél enged, amint leoldódott arról. Földhöz csapta a kezében lévő, immár haszontalan kötélvéget.

- Mit is tegyek? Mit is tegyek? – morfondírozott magában, majd a pánik helyét lassan furcsa izgatottság vette át.

Kivonta kardját és elindult az ajtó felé. Benézett. Rövid lépcsősor után egy nagy terem sejlett fel előtte, melyet imbolygó olajmécsesek fénye és valami különös, halvány, zöldes derengés világított meg. Óvatosan elindult lefelé a lépcsőn, a levegő szokatlanul száraz volt, legalábbis a természetes barlangokhoz viszonyítva. A folyosó falai egyenletesen voltak kimunkálva, de a simára csiszolásukkal nem sokat vesződtek. Lehajolva a halvány fényben is ki tudta venni, hogy a porban számos különböző lábnyom keveredett, viszont igazán frissnek egyik sem tűnt. Felegyenesedett, majd ezen a tényen tűnődve tovább indult. A lépcsősor alján egy test feküdt, valószínűleg elég régóta lehetett már ott, mivel teste teljesen mumifikálódott. Az aszott testen az őrség egyenruhája volt, melyen egy nagy vágás látszott – talán ennek okozója volt felelős a haláláért.

- Ez egy csapda! – futott át a fején, amikor meglátta, hogy az utolsó lépcsőfokot nem a sziklából faragták ki, mint a többit, hanem utólag illesztették oda.

Aki egy kicsit is jártas a „szakmában” - mosolyodott el magában –, azt nem lehet tőrbe csalni ilyen egyszerű trükkel. Átlépte hát a fokot és feltárult előtte a szentély belseje.

Elámult. Egy félhomályos, nagy terembe ért, melynek falait hasonló írásjelek és hieroglifák borították, mint amit az ajtón is látott. Tekintetét azonnal a terem végén álló emelvényen trónoló halványzöld fényben pislákoló, emberfej nagyságú kristály vonta magára. Izgatottsága fokozódott, szíve hevesen vert, torka összeszorult. Megbabonázva elindult előre, majd hirtelen valami reccsent a talpa alatt. Lenézett, és látta, hogy egy aszott hulla kezére lépett rá. Ijedten hátraugrott. A lila köd eloszlott szemei elől. Nem csak egy test hevert a teremben, hanem még legalább harminc, mind különböző pózban és helyen. Amer átkozta magát óvatlansága miatt, szinte már nem is csodálkozott azon, hogy egy egyszerű csapda oly könnyen megölte az egyik elődjét.

Alaposabban körülkémlelt. A falak mentén több kisebb oltár sorakozott, rajtuk talán az egykorvolt áldozati felajánlások maradványaival. Felettük a falba mélyesztett kis fülékben mécsesek égtek.

- Ez a Serebak nem csak hataloméhes, de igazi pogány is volt… - állapította meg magában Amer.

A mécseseket jobban megnézve rájött, hogy azok nem olajtól, hanem valamiféle mágiától lobognak, sem füstöt, sem pedig hőt nem bocsátanak ki magukból. Magához vette az egyiket, hogy alaposabban megvizsgálhassa a környezetét. Először a csapdákkal kezdte, melyekből talált is jó pár különböző fajtát, de mindegyik jellemzően elég egyszerű volt. Ezután a kristályt vizsgálta meg. Csodálatosnak találta, bár értékét nem az anyaga, hanem mágikus volta adta.

- Az amulett nélkül haszontalan! – mondta mérgesen maga elé.

A testek átvizsgálásához fogott. Majdnem mind valamiféle egyenruhát viselt, jellemzően a város címerével díszítve, némelyik hasonlított az övére. Az amulettet nem, csak kisebb értéktárgyakat és különféle fegyvereket talált. Látszatra mindegyikükkel valamelyik csapda végzett. Egyszer csak szeme az egyik sarokban lévő páncélkupacon állapodott meg, eddig észre sem vette az odatámasztott mellvért réseiből kiszűrődő halvány, zöldes ragyogást.

Amint közelebb ért, megállapította, hogy ez bizony egy lovag maradványa, aki bizonyosan több száz éve itt nyugszik. Az aszott nyakon, a ruhafoszlányok között egy aranylánc csillant meg, melynek vége a páncél alá lógott, és valószínűleg az tartotta azt a valamit, ami a fényt kibocsátotta.

- Ez minden bizonnyal Serebak – gyúlt fény elméjében.

A láncot leakasztotta a fonnyadt nyakról.

- Igen! Ez az! – kurjantott örömében, ahogy a mívesen kidolgozott amulettre tekintett, melynek arany foglalatába egy zöldesen pislákoló smaragd szikrázott.

- Azonnal tedd le! – szólalt meg a háta mögül Erik.

Amer összerezzent, mint a kisgyerek, akit csínytevésen kaptak. Megperdült és a kardjáért kapott. Éppen időben emelte fel fegyverét, hogy kivédje társa csapását.

- Tudtam, hogy átjutsz a csapdákon és megszerzed nekem! – mondta Erik izgatott hangon. – Most pedig add ide, vagy végzek veled!
- Soha! – vágta rá amaz dühösen, és gyorsan egy kézzel a nyakába akasztotta a láncot.

A nagydarab ember egy vágás indított elterelésképpen, majd erősen gyomron rúgta Amert, aki ettől a földre került.

- Most meghalsz! – ordította Erik és védtelen áldozata torkába döfött.

A pengéje valami oknál fogva célt tévesztett, vége szikrát vetve koppant a kövön. A pillanatnyi meglepődését kihasználva Amer kirúgta alóla a lábát, és az elterülő alak oldalába öklözött szabad kezével. Mindketten felpattantak és farkasszemet néztek egymással. Az ifjú érezte, hogy életét nem a szerencséjének köszönheti, ezzel egy időben valami belső tűz is kezdett feléledni benne.

- Nálam az amulett! Nem bírsz megsebezni! – kiáltotta szikrázó szemekkel, ami szólt egyben támadójának és saját magának is.
- Ha nem lehet az enyém, akkor senkié sem lesz! – ordított vissza vörös arccal Erik és sarkon fordulva rohanni kezdett.

A nagy kristályt vette célba, hogy ezer darabra törje. Mielőtt azonban elérhette volna az emelvényt, Amer a sarokban álló mellvértet a térdhajlatába dobta, amitől a nagy ember felbukott és fejét beverve elterült a földön.

Amer közé és a kő közé állt. Volt társa nem adta fel, kardmarkolatával a padló egy bizonyos pontjára csapott. Egy kattanás hallatszott, majd a kilőtt nyílvesszők jellegzetes hangja. Az ifjú összerezzent, amint szinte a zsigereiben érezte a felé közeledő halált. De félelme alaptalannak bizonyult. Az őt eltaláló 4-5 lövedék ártalmatlanul pattant le testéről. Az eddigi sejtés bizonyossággá vált benne, most már azt érezte, amit elképzelése szerint Serebak is érezhetett hajdanán.

- Nos, Erik, hódolj be vagy meghalsz! – mondta dölyfösen. - Sőt, mindenkit elpusztítok, aki nem ezt teszi! – tette még hozzá nyomatékképpen.

A nagydarab őr eldobta kardját, és fél térdre kászálódott előtte. Amikor megszólalt, hangja alázatosan csengett:

- Ó, nagy Úr! Fogadd el felajánlásunk! Kíméld meg nyomorult életünk és védelmezd meg városunk! Ó, nagy úr! Kérünk!

Ekkor Erik valahonnan egy ládikát vett elő, mielőtt Amer bármit is tehetett volna, és annak tartalmát az ifjú lábai elé öntötte. A ládika nem valami furmányos csel eszköze volt, hanem szikrázó drágakövek és aranyérmék tároló helye. Amer lehajolt és belemarkolt a kincsekbe, majd amint felállt, pár drágaság hullott szikrázva és csengve a padlóra ujjai közül.

- Igen! Elfogadom! – kiáltotta az ifjú. – Igen! Az enyém lesz minden! Senki sem állíthat meg! Már érzem is a kristály erejét!

A kő az ifjú mögött vakítóan felragyogott - Eriknek el kellett takarnia a szemét -, majd lassan minden sötétségbe borult.

Amer kilépett a résnyire nyitott kőajtón. A hajnal aranyos sugarai végigsimítottak arcán. Hirtelen négy feketébe öltözött alak jelent meg a közelében félkör alakzatban, kezükben felajzott nyílpuskákkal. Amer a gonosz kinézetű, fogazott nyílhegyekre pillantott, melyekről biztosan tudta, hogy gyorsan ölő méreggel preparáltak.

Felemelte ökölbe szorított kezét, majd széttárta ujjait. A négy alak tisztán látta a tenyerén lévő furcsa jeleket, melyek most halványan felizzottak. Leengedték fegyvereiket. Amer hátat fordított nekik, és megérintett egymásután ötöt az ajtót borító különös ábrákból. Az ajtó bezárult. Mire visszafordult, hirtelen jött látogatóinak nyoma sem volt.

Fáradt volt. Sok mindent el kellett intéznie, mielőtt kijöhetett volna. Be kellett élesítenie az elsült csapdákat, elvonszolnia az összeaszott testet egy jónak tűnő helyre – még bele is szúrt pár nyílvesszőt a hitelesség kedvéért, mintha egy csapda ölte volna meg –, majd pedig össze kellett gyűjtenie a ládikába a földön heverő kincseket. Már csak egy dolga maradt…

A nem messze lévő sziklaperemhez sétált, ahol a nagy bükkfa állt. Egy, az őrség egyenruháját viselő alak ült a tövében egy kövön, háttal neki. Megérintette a vállát. Az alak felpattant és kardjához kapott, elejtve a kezében lévő tárgyat, de mikor megfordult, egy mély sóhaj tört fel belőle.

- A frászt hozod rám! – lehajolt az ezüst flaskáért. – Bocs, hogy megittam mindet, de még életemben nem kóstoltam ilyen jót… - s ezzel átadta azt Amernek.
- Nem tesz semmit, Erik. De most jobb, ha elfoglalod a helyed, mert nemsokára itt a váltás.
- Huhh… Tényleg… - a nagydarab férfi zavarban volt. – De maradjon köztünk, hogy egy kicsit elszunyókáltam… és az is, hogy egy órácskát késtem…

Amer nem szólt semmit, csak beleegyezően bólintott.

- Nekem viszont előbb el kell mennem, mert jelentkeznem kell a kapitány úrnál – jelentette ki Amer nyúzott hangon.

Erik válasz helyett kacsintott és viccesen tisztelgett.

Amint kiért a látótávból, Amer arca megnyúlt, fiatalos bőrén mély ráncok keletkeztek, pelyhedző állán pedig hosszú, őszes szakáll jelent meg. Az egyenruhája is átalakult, az uniformis helyét egy fekete, kámzsás öltözék vette át.

Kimerültnek érezte magát. Számtalanszor el kellett már játszania a rá osztott szerepet az elmúlt négyszáz évben. Varázsló volt, talán egyike kora legjobbjainak. Varázstudománya mesteri szintre fejlődött, de mit ér mindez, ha nem mutathatja meg a világnak. Átkozta azt a napot, amikor a vészt egy másik vésszel hárította el. Mikor hajdanán felfedezte ezt az ősi szentélyt, és benne a hatalmas kristályt, tudta, hogy valami rendkívülit talált. Fokozatosan feltöltötte mágikus energiákkal, kísérletezgetett vele, lépésről-lépésre kiismerte erejét. De akkor jött a járvány. Sokan meghaltak, a felesége és a fia is megkapták a kórt.

Kétségbeesett lépésre szánta el magát. Megidézte a leghatalmasabb túlvilági lényt, amit csak mert, és a kőbe zárta, majd a kőhöz kötötte a város lakóinak életenergiáját. És csodás módon a járvány megszűnt, sőt minden beteg hamarosan meggyógyult. De nem gondolt mindenre. A kötést nem lehetett többé feloldani, aki tizenöt mérföldnél távolabb ment a kőtől, az egyszerűen meghalt. Kárpótlásul viszont – a túlvilági lény ereje által – nagyon hosszú életet kaptak, de persze nem ingyen. Mikor a lény megéhezett - nagyjából tízévente – a hozzákötöttek közül a legbátrabb vagy legboldogabb ember életeszenciáját egyszerűen kiszívta – szépen lassan –, amíg az áldozatból, iszonyú kínok után, szinte csupán egy kifacsart váz maradt.

Összeültek hát a város vezetői és súlyos döntést hoztak: amikor kell, egy idegen csavargót áldoznak fel maguk helyett. A dolog megoldása a varázslóra maradt, ami korántsem volt egyszerű. Keresni kellett egy megfelelő személyt, neki önszántából a kő közelébe kellett mennie, kellően bátornak és boldognak kellett lennie, és kötelék híján - el is kellett fogadni a kő erejét… A feladat nem volt túl egyszerű. Először is kiszemelte az áldozatot, lehetőleg olyat, akit könnyen manipulálhatott, majd a szentély őrzésére küldhetett. Majd következhetett a színjáték.

Jelen esetben visszatartották Eriket, amíg ő a képében elkábította Amert, majd egy időleges, de erős, a fizikai sebződésektől védelmező varázslatot bocsátott rá (és persze magára is, a balesetek elkerülése végett), ezután kinyitotta az ajtót. Már csak várnia kellett, hogy az ifjú bemenjen – elődei közül egy se volt, aki másként tett volna. A következő lépésben egy illúzióval csukottnak álcázta az ajtót, megvárta Eriket – immár Amer képében – és őt is elkábította. Ezután jöhetett a befejező rész: bebizonyítani az áldozatnak, hogy igaz a mese az amulettről, felszítani az érzelmeit, amíg a kő urának étvágya meg nem jön rá. Azután a többi már gyorsan lezajlott – nem úgy, mint az összekötötteknél – élete legboldogabb pillanatában, diadallal az arcán halt meg…

Ismét az ifjúra gondolt. Nem volt más választása. De az Úr elégedett volt a felajánlással. Újabb tíz év biztonság… Időközben a városszéli úti-szentséghez ért. Az imára kulcsolt kezű, idő-mart szürke kőalak akár tépett lelke tükörképe is lehetett volna. Egy faggyúgyertyát vett elő, egy csettintéssel meggyújtotta, majd a szobor lábához tette.

- Égjen e láng minden elmúlt és eljövendő Amerért! – suttogta, és folytatta útját a város felé.

Előző oldal Aryol
Vélemények a műről (eddig 1 db)