Wayne Chapman: Garmacor vére
Kapitánytól kaptam kölcsön nemrég Wayne Chapman egyik új, Magus világán játszódó regényét, melynek címe Garmacor vére. Régebben kedveltem Chapman írásait, ezért kíváncsian vettem a kezembe ezt a kötetet is, habár fel kellett volna figyelnem arra a baljós előjelre, hogy kérésemre Kapitány azonnal átadta a könyvet, habár még ő maga sem ért a végére.
A történet főhőse, Rudrig Ves Garmacor, akit gyakran egyszerűen csak Vadkannak neveznek, egyes szám első személyben mesél a kalandjairól. A fülszöveg szerint ő „Domvik katonája, a nevében vívott háborúk hőse és áldozata – a rettegett Vadkan, aki hideg vassal pusztítja mások démonait, hogy sajátjai végre megbékéljenek. Nincs otthona a koronaváros lebujain, nincs családja két csatlósán és eretnek gyóntatóján kívül…” Tehát lényegében a legbrutálisabb harcokban edződött, kiégett, alkoholista katona, akit még a családja is kisemmizett.
Ezzel a jellemmel viszont igen nehezen egyeztethető össze az a túlírt és cikornyás stílus, amivel leírja az eseményeket és a körülötte lévő világot. Stílusa alapján egy olyan figura rajzolódik ki előttünk, aki miközben családja gyilkosai után nyomoz, elgyönyörködik a természet szépségében, a különféle nemzetiségű zarándokok beszédét és énekét egy rózsaablakhoz hasonlítja, melynek frazettáit összefogja a gránitba ágyazott bronzkeret, mialatt aquirokat keres a tömegben, illetve önfeledten nézegeti a csillagokat, miközben kocsin menekül az üldözői elől és az egyik társa lövedékeket rángat ki a vállából. Ráadásul szinte mindenre, még a leghétköznapibb dolgokra is tud mondani egy szép költői hasonlatot, gyakran kettőt is. Ez a disszonancia, amit a jellem és a stílus között lévő szakadék idéz elő, számomra igencsak zavaró volt a könyv olvasása közben.
A költői képek, hasonlatok és a fellengzős leírások ráadásul igencsak lassítják a cselekmény kibontakozását. Olykor 2-3 bekezdésből kell kihámozni azt a lényeges fél mondatot, ami előre viszi az eseményeket. A régi csatákra és történetekre való állandó visszaemlékezések pedig még inkább töredezetté teszik a történések fonalát.
Magára, a nem minden nehézség nélkül követhető cselekményre egyfajta ciklikusság jellemző, hiszen minden konfliktusnál ugyanaz a séma ismétlődik. Felmerül egy probléma, Rudrig Ves Garmacor elszomorodik, a gond szinte magától megoldódik, így a Vadkan végre leihatja magát, és meglátogathatja az éppen aktuális barátnőjét. Amikor viszont újra magához tér, felmerül egy újabb probléma…
Például amikor megtudta, hogy a családja sok pénzzel tartozik az egyik ellenségének, nagyon elkeseredett, de eszébe jutott, hogy van egy barátja, aki iszonyú gazdag, jön neki egy szívességgel és szívesen kifizeti az összeg többszörösét is, csak szólni kell neki, és már nyúlt is az üvegért. Vagy megszökött az egyik domináns gonosz, mindenki az üldözésére indult, amikor kiderült, hogy az illetőre rádőlt egy szobor és agyonütötte, Rudrig pedig már nyúlt is az üvegért… Lényegében a hatalmas hősnek még a hátát sem kellett megmosnia, mert mire rádöbbent, hogy a fürdőben ezt a megerőltető feladatot nem kerülheti el, régi nagy szerelme már ott is termett, hogy megoldja helyette a problémát.
A különböző karakterek jelleme is ehhez a ciklikus sémához igazodik. Többségük tipikus NJK, vagyis annyi egyéni jellemvonással rendelkeznek, hogy éppen meg lehessen különböztetni őket egymástól, felbukkannak, amikor szükség van rájuk, megteszik, amit kell, aztán újra beleolvadnak a háttérbe. Nincs közöttük semmiféle kapcsolat, konfliktus, kötődés, de még párbeszéd sem. Néhány kivételtől eltekintve tudomást sem vesznek egymás létezéséről. Például két csatlósa mindig összeszedi a grófot, amikor részeg és mellette harcol, ha sokan támadnak rá. Egy kalandozó, Pöröly, nyílpuskával lövöldözik Rudrig ellenségeire, régi szerelme pedig mindig ad neki inni, és szívesen látja éjszakára. Valójában pontosan annyi szerepük van az események alakításában, mint a gróf kedvenc kutyájának.
Összességében sajnos ez a könyv nem nyerte el a tetszésemet. Ennél már sokkal jobb történeteket is olvastam Wayne Chapmantől.
