A madár

Szépirodalom / Novellák (1013 katt) Kétvirág
  2012.06.26.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/7 számában.

A madár repült. Könnyedén hasította a levegőt. A szél a szárnyai alá nyúlt, és gyengéden a magasban tartotta. Átengedte magán, vagy felemelte. Segítette.

Ez mindig is így volt. Az emlékei peremén még derengett az a nap, amikor először állt fel a fészek peremén. Megérezte a szelet, és megrészegült az érintésétől. A hátára vetette magát, és repült. Félelem nélkül, és boldogan.

Messze-messze elmaradt már mögötte a fészek és az ismerős erdő. A levegő megtelt verébzsivajjal:

- Vigyázzatok a széllel, a sziklafalnak sodor! - ezt zsivajogták.

A madár is meglátta a falat. Nem félt, megbízott a szélben. Csakhogy a sziklafal gyorsan közeledett.

- Igazuk van a verebeknek! - rémült meg a madár, és elfordult. Nem kellett harcolnia, egyszerűen kieresztette a szelet a szárnyai alól.

Nem esett le azonnal. Lassan veszítette el a magasságot, ami az otthona volt. A fák eltakarták az eget. Civakodás száműzte a csendet. A föld szaga áporodottá tette a levegőt. A madár megpróbált ágról-ágra röppenni és csivitelni, civakodni, ahogy a verebek. Boldogtalan rabnak érezte magát.

- Elég volt ebből, fel! - kiáltotta. Megfeszítette a szárnyait, és repült. Fel, fel, egyre magasabbra.
- Vissza fogsz zuhanni! Odáig senki nem jut fel! - csipogtak utána a verebek.

Már nem figyelt rájuk. Csak repült, repült egyre magasabbra. Élvezte a szárnyai erejét és a kitáruló égboltot. A csendet, a szabadságot, a tisztaságot.

Hirtelen ismerős bizsergést érzett a tollai között.

- Te vagy az, Szél?
- Én vagyok - suttogta a szél, és egy kissé magasabbra emelte a madarat.

Most nem feküdt rá. A saját szárnyaival repült, és fél szemmel a sziklafalat nézet. A termikeket, felszálló légáramokat figyelte. Kerülgette és próbálgatta.

- Most - biztatta a szél.

A madár megfeszítette a szárnyait. Egy termik pedig megemelte. És ott volt: kitárult előtte a hegyek világa. Szurdokokkal, szirtekkel, magasságokkal és mélységekkel teli, csodálatos világ. Már ismerte a termikjeit is. Olyanok voltak, mint a lenti. Viccesek és veszélyesek. Részegítőek.

- Itthon vagyok! - kiáltott a madár. - És köszönöm - súgta a szélnek, ahogy a hátára feküdt.

Előző oldal Kétvirág
Vélemények a műről (eddig 4 db)