Az én utam

Szépirodalom / Novellák (1226 katt) mazsola7
  2012.06.15.

Mindannyinknak megpróbáltatás. Nekem és a szüleimnek. A barátoknak, szeretteimnek. Nem vagyok rá felkészülve! Ne engedjetek el! Kirepülni a kicsinyke fészekből, az anya szárnyai alól előbújni, és egyedül útra indulni. Kihívás! Mi lesz velem?

Ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem 2011. augusztus 1-én kora hajnalban, amikor az én utam elkezdődött. A repülőtérre vezető úton küszködtem. Pedig én akartam! 1 év az sok idő. A bizonytalanságot pár hónappal a nagy nap előtt még nem is éreztem. Nagy lelkesedéssel mondtam igent egy csereévre. Cserediák leszek. Végre nem lesz unalmas az életem. Azt teszek, amit akarok. Mindenre képes vagyok! De tudtam, hogy csak a lelkesedés beszél belőlem. Ez ennél nehezebb lesz. A repülőtéren fél órával a gépem indulása előtt rám tört a pánik. Nem fogom kibírni. Ne engedjetek el! A támogatást nem éreztem, senki sem hitte, hogy képes leszek rá. Magam sem voltam biztos benne. De mennem kellett. Ha az ember fejére szakad a tető, jobb, ha kimászik alóla, és újra építi azt. Új irányba kellett az életemet terelnem. 1 év, Németország, siker, bukás, kínlódás, szenvedés, könnyek, az ígéret…

A kezdeti idő gyorsan elmúlt az izgatottság közepette. Minden más és csodálatosabb volt. Tökéletes volt. Akár boldognak is nevezhettem volna magam. De a tátongó űr, amit Magyarország hagyott bennem, az idő teltével egyre jobban sajogott. Fájt. Hiányoztak az ételek, a magyar nyelv, a körülmények, a nyugalom, a biztonság, a családom és a barátaim.

A Karácsony közeledtével már nem bírtam. Úgy nyílalt a szívembe a szüleim szeretettől sugárzó hangja a telefonon keresztül, mint fagyott tóba a repedés. Sírógörcsök hadával követte egyik telefonálást a másik után. Idő kellett, mire megszoktam, hogy ők mégis itt vannak velem. De nem ölelhettem őket. Az iskolát gyűlöltem, nem jártam be, barátokat nem találtam. Egyedül éreztem magam egy idegen világ közepén, ahol nem tudtam lábra állni. De a kicsi kis szikra, amit szeretett nagyapám szemében láttam a halálos ágyánál ülve. A szavaiból sugárzó élni akarás még a legvégén is. Az ígéret tétel, hogy végig csinálom. Érte.

- Taposs, különben téged taposnak! – mindig ezt mondta.

Tapostam. Az utat magam előtt. Minden apró lépéssel előrébb jutottam. Apró kis magamnak tett ígéretecskékkel húztam ki februárig. Kezdtem észhez térni. Megszokni az 1000 km-t, ami köztem és a családom között volt. A más életet, amit már magaménak éreztem. De még sem volt könnyű. Kezdtem észrevenni, hogy megváltoztak a szokásaim, és magam is megváltoztam. Az érzéseim, a gondolataim, a kinézetem, a szemléleteim. Lelkiismeret furdalásom volt. Úgy éreztem, elhagyom Magyarországot, elveszítem saját magam, többé nem lehetek a régi kislány. Áprilisban betöltöttem a 17. életévemet. Büszke voltam, hogy ezt is megélhettem Németországban. Esténként az ágyban feküdve a papához beszélve mindig megígértem, hogy akkor is végig csinálom. A kétségbeesett lányka, aki még a reptéren voltam, rátaláltam az élet akadályaira, amik erőssé tettek. A tűrőképességem elérte a lehető legmagasabb szintet.

3 hetem maradt a csereévemből. Sok mindent máshogy kellett volna csinálnom, de az én utamat nehéznek írták meg. Büszke vagyok arra, hogy most azt mondhatom, hogy egy idegen országban értem nővé, és lettem az, aki vagyok. Arra, hogy elmondhatom, hogy egy másik országban családra találtam, és arra, hogy mostantól mindenre képes vagyok. Érzem az erőt és a lendületet az életemben. A képességet magamban arra, hogy bármit veszek a fejembe, akár csak kezdeti fellángolásként is, menni fog! A szeretteink irányítanak minket akkor is, ha már nincsenek velünk.

Előző oldal mazsola7
Vélemények a műről (eddig 2 db)