Úttalan

Szépirodalom / Novellák (1797 katt) Banderas
  2012.04.25.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/3 számában.

- Talán jobb lenne egy könnyebb élet - mondja, közben megkeveri a kávéját, és egy pici kilöttyen a sárga terítőre. Nem bánja, talán észre sem veszi. Én se szólok. Az a fanyar, csintalan mosoly az arcán. Régen én is, mint annyian mások, első pillantásra beleszerettem ebbe a mosolyba, a csillogó szempárba, amely állandó kétkedéssel, megértéssel és pillekönnyű iróniával szemléli az életet; most viszont semmit nem mozgat meg bennem. Tavaszi, szeles délután, a felhők gyorsan szaladnak egymás után. Rágyújtok, a füst megtölti tüdőmet; szememmel végigkövetem egy galamb zaklatott röptét a fölöttünk lévő párkányról a sarkon álló ház tetejéig. Visszanézek rá, ő is az utcát szemléli. Az asztalon csészealjak, fogpiszkáló, cigisdoboz. Hirtelen hátradől. Valami nyilván jár a fejében, azt hiszem, valami távoli dolog. Egy tánc az életért, elkószált futótüzek. Ez van a szemében is. Tegnap voltunk kint a téren, mondom. Rám néz, kérdez valami jelentéktelen dolgot, én válaszolok valami hasonlót, hümmögünk. Feltámad a szél, előkotrom a vékony kendőt, magamra terítem. Örülök, hogy napra ültünk.


- Te hülye! Ha értenéd egyáltalán, mit mondok, leesne, hogy halálosan fenyegetlek! Ne mondd, hogy nem félnél tőlem! - stílszerű, ahogy kicsusszan a kezemből a pohár. Tényleg nem direkt csináltam, de így hatást kölcsönöz a szavaimnak. Nyilván készen állt valami válasz a szája szélén, de nem számított arra, hogy valami ilyen hangzik el előtte, és látom, ahogy befullad, és elkerekedő szemmel nézi a szilánkokat. Majd engem. Kapkod. Félek, hogy hirtelen felpofoz, de szerintem nem mer. Pedig valójában jogos lenne. Az is az lenne, ha tényleg kinyírnám, persze nem akarom. Hangok, düh és magyarázkodás tölti meg a levegőt vagy húsz percen át. Veszi a kabátját, elmegy találkozni valamelyik barátnőjével. Nem bánom. Ajtó, én közben sört nyitok, aztán megállok a barna szőnyegen. Valójában kevésbé vagyok zaklatott, mint amennyire annak látszhatok. Biztos vagyok benne, hogy legkésőbb pár óra múlva felhívom, de minek?


Az állomás előtt kockás bőröndöt cipel egy öreg, én figyelem. Megunom, elpöckölöm a csikket, megfordulok, jön-e már. Nem látom, viszont a büfé mellett valami mama mindenféle virágot árul. Odamegyek, veszek tőle spontán-tulipánt. A spontán-tulipánnak örülni fog. Visszafutok, már jön is. Messziről mosolygok, ő is. Virág, kezek, puszi. Könnyeden lépkedünk a föld felett. Jön a vonat, átveszem a táskát, ablakhoz ülünk, ropit bont, nézzük a mindenféle mezőket. Nevetünk is. Alszik, a feje az ölemben, azon gondolkozom, boldog vagyok-e. Halvány levendulaillat árad a szürke felsőjéből, szeretem. Kék csillagokról álmodik. Óvatosan mocorgok, elgémberedett a lábam. A világ a miénk.


A szemközti erkélyt bámulom a zuhogó esőn át. A szobában keserű tanácstalanságba fulladt a levegő. Pár lépéssel mögöttem áll, zavarodott ő is, a padlót, szőnyeget nézi, időnként engem. Nem tudja, mit mondjon, mondjon-e valamit, hozzám érjen-e. Én meg nem tudom, akarom-e. Valami elhanyagolható dolog volt már megint. Én sem tudom, mi lesz a következő mozdulatom, hogy fogok-e akármit is mondani, rá merek-e nézni. Az erkélyen megjelenik egy fekete hajú, kivénhedt díva, babakék köntöséből cigarettát húz elő. Ő is az esőt nézi, és rajta keresztül engem. Az utcai lámpák kigyulladnak. Megsimítja a vállamat, szelíd hangon beszél. Talán valami mesét mond. Hozzá bújok, érzem a mellkasát, szorosan átölel, hitetlen vagyok és elesett. Sírunk, meleg csöppek áztatják a hajamat. Azt hiszem, meg se próbál megérteni. Most minden jó, egy darabig minden nagyon jó.


Macskaköveken lépkedünk, teljesen üres az utca. Meleg fényű lámpák, minden kocsi alszik. Mögöttünk átfut egy macska. Szinte szökellve megyünk, kézen fogva. Valami érdekes teóriát fejteget lelkesen, én meg közben azon gondolkozom, valójában milyen ritkán látom ennyire élettel telinek. A cipőink vidáman kopognak. Bemegyünk az éjjel-nappaliba, én barackos táskát veszek, ő pedig sört és pizzás fornettit. A pénztártól visszafut még, vesz gumicukrot is, amit nekem ad. Most itt van, velem, teljesen velem és egyedül velem. Ez jó, nagyon jó. Otthon érzem magam. Megyünk, én nem igazán követem, hogy merre járunk, ő tudja. Átfutunk a Körúton, ránk dudál egy taxi. Egymásra nézünk, nevetünk, és megcsókol. Kirakatokat nézünk, ő kedvesen tréfálkozik, az örökké alvó hobók mellett elhalkulunk. Hol zajos, kábult társaságok, hol magányos költők, hol őrült drogosok suhannak el mellettünk, mi meg csak megyünk a boldogság felé.


Tegnap arra jártam, a kis kávézónál. Most kevesebben voltak, mint azon a napon, és úgy éreztem, mindenki elfelejtkezett rólam. Mintha mindenki tudta volna, hogy egyszer vele voltam itt, és szándékosan néztek volna félre, hogy ne kelljen látniuk az arcom, ahogy megereszkedik a vállam, ahogy én sem nézek oda. Egy babakocsis nő jön velem szembe, a gyermek rám üvölt. Nincs kedvem visszaüvölteni. Beszélgettem a villamoson egy nénivel, elmondta, hogy a sínek alatt bombák fekszenek, még a háborúból. Hümmögtem. Ő legalább ártatlan, világos, hogy nem tud semmit. Ő ilyen jelentéktelen dolgokkal nem foglalkozik, csak a káposzta árával a piacon, erre gondoltam; meg arra, hogy beteges, hogy erre gondolok. Két könyv van a táskámban, Heller és Fowles. Nehéz a táskám. Én vagyok Ferdinand, és én vagyok Bob is. Rájöttem, hogy nem is kiabálnék, ha akarnék, akkor se. Keserű ez a szikrázó napsütés.


Tegnap ott jártam, a kis kávézó felé. Még amikor kiderült, hogy arra kell mennem, átvillant a lelkemen egy kisebb, tompa fájdalom, egy pillanatnyi, szégyen-puha szorítás, de gyorsan elfeledkeztem róla. Aztán már csak akkor hasított belém, amikor tényleg ott volt. Többen voltunk, és egy picit ugyan elhallgattam, mikor elmentünk előtte, de nem szóltam nekik, így könnyebbnek éreztem. De eszembe jutott a szeme, a galamb, a terítőket azóta fehérre cserélték, sötétkék csíkkal a szegélyükön. A sárga jobban tetszett, de mégis örültem, hogy nem maradt úgy. Sokat nevettünk a többiekkel, valahol a ligetben egy padon ültünk, és rozét ittunk. Kacsákra gondoltam, kis faházakra, pöttyös bögrékre, aztán meg rá, és elveszettnek éreztem magam. Ma mosakodás közben felnevettem, és Anya bejött, és hozott nekem kakaót. Azt mondta, nem kell folyton kávét inni. Nem emlékszem, min nevettem, de nem is érdekel már. Leülök a szőnyegre, és gyerekkori képeket nézegetek. Az egyiken pöttyös bögre van a kezemben, és kakaót iszom, azt keresem.

Előző oldal Banderas