Kurgan történetek: A medve I.

Fantasy / Novellák (1548 katt) Homoergaster
  2012.03.31.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2008/9 számában.

Előbeszéd

Jól ismerem azokat a kronológiákat, melyek a halhatatlanokat igyekeznek elhelyezni a történelemben, például a Kurgant is. Nem osztom ezeket az elképzeléseket. Számomra ez a figura sokkal ősibb mindennél. A zseniális Clancy Brown alakítása nyomán ez szilárd meggyőződésem...

Homoergaster

Kezdetben volt a mélység túloldaláról átszivárgó fény... Az önmagát mímelő, önmagába visszahajló téridő...

"A sötétség árnyéka a fény" (Leukémia)




Az 1920-as évek elején, valahol Európában Kurgan megállt egy kirakat előtt, és megrázta a fejét. A mozdulat bosszús volt és türelmetlen. Az eső kitartóan mosta rövidre vágott haját, sikeresen kiáztatva belőle azt a hülye pomádét. A szemébe csorgott. Újabb fejrázás. Nem tudta megszokni a rövid hajat. Muszáj volt levágatni, ha nem akart feltűnösködni. Persze hogy nem akart. Neki mindig hosszú volt a haja, és nem volt probléma. Mostanáig. A kirakatüvegen túl a legfrissebb párizsi divatmodellek pompáztak. Alaposan megbámulta a kollekciót, nevetésre ingerelte. Elmosolyodott. A hideg esőben ázó utca eltompította a ruhának csúfolt izék harsányságát, színes csíkokra szabdalva a pompájukat. Állt ott, nézte a kirakatot. Noha a teste itt élt, lélegzett, a lelke még mindig nem ért ide, ebbe a zűrzavaros jelenbe. Az még messzi járt az idők mélyén.

A világon eluralkodott a káosz. Az értékek sok százados rendje belefulladt a történelem eddigi legnagyobb vérfolyamába. És a világ még mindig nem talált magára. A civilizáció ostromlott várhoz volt hasonló. Kurgant mindez nem zavarta, inkább lubickolt ebben az ősállapot közeli miliőben. Az újabb korok nyomasztották, az anarchia pedig üdítő oázis volt a számára. Mostanában megint egyre többször gondolt rá, mi is lehet az idők végén a jutalom. Hogy megéri, afelől nem volt kétsége.

Messziről jött, és messzire fog jutni. Tovább ballagva az esőben, egy másik hideg hajnalra gondolt. Egy hajnalra, amikor a társaival vadászni indult. El akarták kapni a sánta gyilkost, az emberevő medvét. Akkor sokkal hidegebb volt, mint most. A zúzmara csak lassan engedett fel lucsokká. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Látta magát a csapatban, hideg sziklák között lopakodni a folyóparton. Megint megrázta a fejét. Nem akart erre gondolni. Rég volt. Felnézett az égre. Az eső esett rendületlenül. Úgy látszott, sosem süt ki a nap. A modern kor gyászosan ázott az időtlen esőben. Elmosolyodott...



1936 Berlin, a természettudományi múzeum

Az utcákon nagy volt a jövés-menés, az egész város az olimpia lázában égett. A múzeumba belépve azonban csönd fogadta. Ahogy járta a termeket, alig néhány lézengőt látott. A külföldieket most a jelen sporteseményei izgatták, nem a múlt relikviái. Kikerült egy csapat franciát, akik egy festmény előtt vitatkoztak. A következő terem üres volt. Hamar érkezett. Szándékosan intézte így. Ez a hely ideálisnak látszott, de ő fel akarta deríteni a terepet. Méretre készíttetett öltönyében, a helyi divat szerint felnyírt, rövid hajával Kurgan beleolvadt a sokszínű emberkavalkádba. Valószínűleg mindenki azt gondolta róla, hogy atléta.

A 20-as évek végén jött ide. A mély válságban vergődő városban úgy elmerült, mint kavics a folyóban. A köztársaság végnapjaiban összeakadt egy halhatatlannal. A fickó a nagynak nevezett francia forradalom idején lett az, ami. Egyébként nem egyedül. A forradalmak kora kedvezett az ilyesminek. Akkor forrongott Európa, és olyasmiket látott, amik még őt is meglepték, pedig ha valaki, hát ő volt az, aki végigháborúzta az emberi történelmet. Ahogy a hangzatos jelszavakkal visszaélve mészárolták az embereket, az még neki is sok volt. A nyaktiló pedig veszedelmes, őrült eszköz volt, még a halhatatlanok sem intézhették el egy vállrándítással. Aztán elmúlt a téboly, de csak látszólag. Érezte ezt ő is.

A sorban huszadiknak hívott század véres nyitányában volt alkalma találkozni egy halhatatlannal, egy orosszal, aki a francia zűrben született ujjá. Ott, a fronton, a pergőtűz kellős közepén nem volt módja rá, hogy elkapja. Később azonban a háború végén újra találkoztak. Makszimics a vörös csillagot hordta. Gőgös volt és elborult. Miközben vívtak, gúnyolódva lemocskolta az imádott csillagával együtt. Makszimics erre úgy felbőszült, hogy pofonegyszerű volt legyőzni.

Ez az új világ, ami most létrejött, fölöttébb érdekes volt és nyugtalanító. Elsősorban önmagára volt veszélyes, a gonoszság és paranoia tapinthatóvá sűrűsödött. Világosan érezte, hogy a halandók őrültsége új stádiumába lépett. Keleten olyan vérgőzös terror uralta a Földet, ami addig példa nélküli volt a történelemben. Állami szintre emelt bűnözés. Kurgan csodálkozva látta, hogy nem egy halhatatlan önfeledten tobzódik ebben a véres diktatúrában. Nem értette, hogyan lehet elfelejtkezni a fő célról, és helyette a mocsokban hemperegni. Az a francia is ilyen volt, akivel a tüntetésen találkozott. Már sokat hallott róla. Elvetemült világjobbító volt, na és nem kétséges, őrült. Azt képzelte, hogy a jutalom birtokában majd megcsinálja a világforradalmat. Egyedül.

Az első találkozásukkor is egy vörös zászlóval hadonászott, egészen addig, amíg meg nem pillantotta őt. De akkor aztán úgy dobta el, mint egy rongycafatot. Mosolygott. Egyből van fontosabb mi? – gondolta kárörvendően. A francia kardot rántott és feléje nyomult, szétcsapva az elvtársai között. Ez alkalommal azonban nem került sor összecsapásra, mert a tüntetőkön rajtaütöttek a nemzetiszocialisták. Kurgannek ez imponált. Gyönyörködve nézte az utcai harcot. Egyszer még látta megvillanni a kardot, immár véresen, aztán eltűnt a szeme elől.

Néhány nappal később találkoztak újra egy mellékutcában. Dammar, így hívták, magabiztosan támadott. A finoman kidolgozott francia penge valósággal felszeletelte körülötte a levegőt. Némán küzdöttek, csak a pengéik csattogtak. Aztán persze győzött, egy olyan csellel, amit még az arab mesterétől tanult. A villámok csapkodása, a fény és hang nem keltett figyelmet, az embereknek épp elég bajuk volt a politikai zivatarral.

Később jött ez a kancellár, és ámulva figyelte az ország talpra állását. Egészen mostanáig nem találkozott senkivel a halhatatlanok közül. Mióta az ország az olimpia megrendezésére készült, feszülten figyelt, mert egyre több esély volt rá, hogy a külföldiek között halhatatlanok tűnjenek fel. Aztán tényleg feltűnt egy. Egy régi ismerős. MacLeod. A pályaudvar forgatagában látta meg, és MacLeod, mint akit kígyó csípett meg, úgy fordult sarkon, rámeredt. Ő hozzálépett, megropogtatta a vállát és az arcába röhögött.

– A múzeumban MacLeod, holnap – mondta neki vidáman.

Amaz komolyan bólintott, ő pedig ment tovább. Közben szélesen, kenetteljesen mosolygott. Ez a mosoly kiborított egy fiatal és arrogáns tisztet, aki egy SS-járőr parancsnoka volt. A tisztet idegesítette a sok külföldi tülekedése a pályaudvar csarnokában. Különösen a hangoskodó franciák dühítették. Még élénken élt benne a 20-as évek nyomora. Kurgan mosolyától azonban elszállt az arroganciája és dühe. Döbbenten találgatta, miféle ember is lehetett. Kurgan érezte, hogy MacLeod még nincs itt. Jól van ez így. Türelmesen várt, szemlélődött.

Az őstörténeti kiállítás felé vette az útját. Homályos vonzalmat érzett, akár egy gyenge mágnes vonzása. Nem tudta pontosítani ezt a vibrálást, de engedett az érzésnek. Szórakozottan bolyongott a hatalmas csontvázak között. Egy pillanatra megtorpant az ősmadár palába kövült csontjai előtt. Töprengve szemügyre vette, aztán vállat vonva továbbment. A gigászokat elhagyva, a hominidia fosszíliákhoz ért. Lelassított a szegényes maradványoknál. Lassan vette sorra, darabonként. Megállt. A terem sarkában egy a kőburkában kiemelt sír volt kiállítva.

Nyílegyenesen ahhoz ment. A felirat szerint egy ásatag Homo Sapiens volt. A sír mögött, egy festett képen afféle művészi rekonstrukcióban, egy érzelgősre sikeredett temetési jelenet díszelgett. Rámeredt a képre, aztán vissza a sírra. Amit érzett, rég nem érezte. Nagyon régen. A felirat arról tudósított, hogy az Aurignacien-kori vadász, az első mai emberek egyike. Nézte, nézte a repedezett koponyát, az üres szemüreget, és tudta, hogy ismeri őt. Barátok voltak...

Őskor... a medve

...A csillagtenger odafönn megdermesztette a világot jeges leheletével. A levegő éles volt, úgy vágott, mint a legjobban pattintott penge. Már mindannyian talpon voltak, egyikük sem aludt túl sokat ezen az éjen. Az idegeik túlfeszültek. A rájuk váró harc és megpróbáltatás fogva tartotta a képzeletüket. Kauta és Rova, a két jó barát fázósan ült a tűznél, melyet az öreg Ga táplált az éjszaka. Sem a tűz, sem az állatbőrök nem melegítették fel a bensőjüket, melyben hideg elszánás lakozott. Rosszkedvűek voltak, fájt nekik a közösséget ért veszteség. Haragosak voltak a csapás okozójára, akinek a halálát kívánták.

A vadászok némán ülték körül a tüzet, töltekezni próbáltak annak melegéből. Mindannyian a legjobb fegyverüket készítették elő. A nők és gyermekek még aludtak, de ők sem jól. A kicsik fel-fel sírtak álmukban, nyugtalan forgolódásuk átragadt az anyjukra. Azok felébredve halkan csitítgatták a gyerekeket. Kicsit odébb karikás, kimerült szemekkel nézték a vadászok készülődését. Mindegyik harcos vetett rájuk egy szánalommal és együttérzéssel teli pillantást. A férfiak gyorsan fogyasztották kevés kis reggelijüket, szótlanul, komoran. Aztán szinte egyszerre keltek fel. Még egy utolsó pillantás az alvó táborra, és elindultak.

A nap még alacsonyan állt, a fénye nehéz közelharcot vívott az éjszaka homályával. Ezek voltak a leghidegebb órák. A föld darabosra fagyott, a levegő csípte a vadászok bőrét. Óvatosan ereszkedtek le az omladékos folyóparton. A tavaszi áradáskor lerakódott kavics- és agyaghalmokon, a sütősen hideg sziklák között. A folyócska élesen csengve csobogott. A hang kiáltásnak tűnt a hideg csendben. A víz mentén haladtak tovább. Ez felkészülés volt a legrosszabbra. Ha esetleg nem sikerül megölniük a gyilkost, az ne találjon a táborra, ha bosszúra szomjazik. Mindannyian készek voltak a halálra.

A nedves kavicshordalékon nem maradt használható szagminta. Hosszú, teljesen néma csúszkálás után értek a gázlóhoz. A gázlónál széles homokpad terült el, ide jártak a környék állatai inni. Most is tele volt az előző esti szomjukat oltó, átkelő állatok nyomaival. Máskor itt lesték meg a zsákmányt, ez a hely nincs nagyon messze a tábortól.

Most a hosszabb úton jöttek. Máskor hosszasan és vágyakozva vizsgálgatták volna ezeket a nyomokat, de nem most. Most egyetlen rögeszmévé görcsösült cél vezérelte őket a lassan felmelegedő hajnalban: a sánta gyilkos megölése. A túloldalon sem álltak meg, hanem azonnal belevetették magukat a rengetegbe. Most már nem törődtek a nyomokkal, nyílegyenesen törtek a céljuk felé.

A nap már magasan járt, de nem sok meleget adott. A vadászok nem látszottak sem fáradtnak, sem tétovának. Az arcuk kemény volt, csupa függőleges vonal, mint a folyóparti sziklákon. A leheletük sűrű fehér gomolyagban szállt. Szomjasan hörbölték a levegőt. A torkukat marta, de nem törődtek vele. Kauta sem vette észre, hogy berekedt, mert a hangszálai megfáztak, ahogy kapkodva szedte a levegőt. Ezen a reggelen nem csak ő fázott meg. Később még sokáig kúrálta Ogia a harcosokat növényi főzetekkel. Néhányuknak átmenetileg rekedtebb, mélyebb lett a hangja, de aztán elmúlott.

Az erdő sűrűjében egyre több sziklatömb állta útjukat. A vékony termőtalaj alatti szikla kitüremkedései. A vadászok tudták, hogy a lábuk alatt egy másik világ van, sötét és halálos. A labirintusban könnyű volt eltévedni. Ezekben a barlangokban lakott a sánta gyilkos. A bejáratot ismerték, tiltott terület volt, nem csupán a medve miatt. A legendák, melyek a törzs szellemi kincsének részei voltak, a barlangokba helyezték azt a világot, melyet aztán korokkal később majd a pokolnak hívnak. Odalenn, a vén medve birodalmán túl, olyan világ van, ahová senki sem vágyott. Ga történetei, melyeket kérésre elmesélni szokott, mindig megerősítették a régi szabályt: a barlang tiltott vidék. A vén gyilkost is azért viselték el eddig, mert ott élt. A hagyomány erős fonala megkötötte a kezük... eddig. Maga Ogia oldotta fel a tilalmat az előző estén egy varázslattal. Az ősök is akarták a gyilkos pusztulását.

A barlang szája olyan volt, akár egy fenevadé, mely elnyelni készült az óvatlanokat. A vadászok bizalmatlanul méregették azt a fekete nyílást a sziklaeresz alatt. Laza félkörben álltak, lándzsáikat maguk elé tartva, és fojtott hangon vitatkoztak. Aggodalmas arcuk követte a két társukat, akik felfelé kapaszkodtak kétoldalt, a kiugró párkány fölé. Mozdítható köveket kerestek. Nagyon óvatosan, a legkisebb zajt csapva feszegették erős faékekkel a repedezett sziklát, míg végül sikerült három nagyobb tömböt kinyerniük. Az apró törmelék halkan pengve pattogott lefelé.

Az emberek feszülten figyelték a nyílást, készen mindenre, de a medve nem jött. Vagy nincs benn, vagy még nem vette őket észre. Ez utóbbit vonakodtak elfogadni, mert jól ismerték a vad alattomosságát. Könnyen lehet, hogy már rájuk les, valamelyik benti sziklatömb mögött. Csatárláncban álltak, baltákkal, bunkókkal, lándzsákkal, és vártak. Kauta volt az, aki először megunta a várakozást, és a legjobb barátjához, Rovához fordult.

– Bemegyek és felébresztem, ha alszik, velem jössz? – Rova ránézett, hatalmas szemeiben némi félelem, de még több elszántság villant. Hevesen bólintott.
– Együtt megyünk! – kiáltotta, nem törődve már semmivel, bár Kauta halkan tette fel a kérdést.

Kauta hangja elmélyült, reszelős lett. Határozottan ijesztő volt Kautát berekedve hallani. A máskor dallamos és tisztán zengő orgánuma most elmélyült és fenyegetővé vált. Ahogy a barátja elszánt tekintetébe fúrta a sajátját, aztán bólintva a többiekre nézett, az arca sötétté vált, fenyegetővé.

A későbbi századok során ez a tekintet halandók és halhatatlanok sokaságában kelt majd rémületet és szorongást, ahogy Kurgan rájuk néz. Most a medve, életük elszomorítója iránti düh és gyilkos vágy adta a főpróbát ehhez. Kauta nem várta meg, hogy társai mit szólnak az ötletéhez. A közeli fenyőhöz lépett, és szótlanul rácsimpaszkodott az egyik lehajló ágra. Rova habozás nélkül csatlakozott hozzá. Az ág vészesen meghajlott a súlyuk alatt és ropogni kezdett. Kauta keményen odacsapott a kőbaltájával párat az ágnak, és az nagy reccsenéssel letört.

A vadászok dermedten figyelték Kautát. Érezték, hogy az események csomópontjához érkezett a csapat. Kauta mozdulatai darabosak és kemények voltak. Ma azt mondanánk: gépiesek. A többiek érezték ezt az idegenszerűséget, de nem tudták értelmezni. Ösztönösen hátrébb húzódtak előlük. Kettejük közül csak Rova vette ezt észre, de őt is jobban foglalkoztatta az, hogy mi vár rájuk odabenn. Nem sejtette, hogy őrá a halál, Kautára pedig még rosszabb: a halhatatlanság.

A két barát tisztogatni kezdte az ágat. A levágott ágakat felhasogatták, és hánccsal az ághoz kötözték. A kettétört, gyantás ágból két fáklya lett. Kauta ezután lekuporodott a hideg földre, és a tűzcsiholásba kezdett. Mozdulatait hideg precizitással végezte, rettenetes elszántság sugárzott belőle. A fellobbanó tűz fénye elsápasztotta a hidegtől kipirosodott arcát. A szemei akár a fény árnyéka. Meggyújtotta a fáklyákat, aztán az egyiket maga elé tartva, elindult befelé. Vissza se nézett. Rova azonnal követte...

Folytatjuk...

Előző oldal Homoergaster