Költősors
Vigaszként hullik alá a Nap,
de a jajszó csak nem hallgat el,
szívünkbe a Hold is odakap,
s a hűs szellő is fojtón ölel.
A végzet költővé átkozott,
de hogy miért, csak ő tudhatja;
nem szedhetem le a billogot,
hát legyen meg az akarata!
Míg más a jövőjét építi,
én kis betűkből rakok várat,
így szólok Istenhez: vigyen ki,
s mégis azt mondom, ő még várhat!
És míg másoknak van jövője,
érzem, nekem még jelenem sincs,
a múltban forgok, körbe-körbe,
de nem kérhetem, hogy kisegíts!
Vigaszként hullik alá a Nap,
de a költőknek nincs vigasza,
szívükbe a Hold is odakap,
s tépi őket Isten irgalma.
