Miért "fontos" a múlt?
A világ állandóan változik. Nincs két egyforma pillanat, és nincs semmi igazán tartós. A stabilitás az állandó változás világában nem más, mint egy illúzió. Az ember megszületik, aztán eltűnik a földről. Lényünk épp oly törékeny, mint minden ebben a világban, ez pedig félelmet, szorongást kelt a lélekben.
Az ember alapvető szükséglete, hogy stabilnak, erősnek higgye önmagát, mert az a biztonság illúzióját kelti. Elménknek pedig szüksége van erre, mert az elmúlás félelme a bizonytalanság démonát ülteti a szívünkbe.
Ha képtelenek vagyunk elfogadni az állandó bizonytalanságot, instabilitást, akkor kell valamibe kapaszkodni, ha pedig nincs, akkor teremteni kell egy fogódzót.
Az egyik ilyen fogódzó a múlthoz való ragaszkodás. A múlt már nem létezik, letűnt. Meghalt, mint előbb-utóbb minden, amit tartósnak hiszünk.
Egyetlen hely van, ahol létezhet, az az emberi elme! Az elme ragaszkodik hozzá, mert identitást nyer belőle, mert megerősödik általa. Kötheti magát hozzá, mi által létjogosultságot nyer a belőle kialakított érzelem és hit.
A gondolatminták erősen rögzülnek a múlt gyakori eljátszásával, akár boldog, akár fájdalmas emlékekről van szó. Kialakíthatunk általa önmagunkról egy képet: lehetünk áldozatok, elkövetők, jóságosak, gonoszak, bátrak, gyávák, satöbbi, satöbbi - attól függően, hogy milyenek voltunk akkoriban… pontosabban most milyennek ítéljük meg az akkori cselekedeteinket.
Az elme őrizgeti ezeket a mintákat, és igyekszik „ráhúzni” őket a jelenünkre. Ettől hihetjük magunkat „valakinek”.
Természetes, hogy nehéz elengedni a kliséket, sőt olykor szinte ragaszkodunk hozzájuk, még akkor is, ha kellemetlenek, mert egyfajta „szilárdságot” kölcsönöznek a lényünknek.
Eljátszhatjuk általa a „szerepeinket”, melyek csupán a tudatalattiba és a tudatba rögzült viselkedésminták, ösztönreakciók.
Én megtanultam, hogy egy helyzetre így kell reagálni, te megtanultad, hogy úgy, aztán eljátsszuk a színházat. Ha két számítógépbe beprogramoznák a sablonjainkat, azok is lejátszanák őket.
Semmi spontaneitás nincs az ilyen viselkedésben, még akkor se, ha indulatokról van szó - mivel azok is csak gépies, berögzült klisék.
Ez a fajta ösztönreakció akár kollektíven is létrejöhet, például népcsoportok között. Mi utáljuk őket, mert ezt és azt tették, ők utálnak minket ezért meg azért, és miért lenne másképp ez most?
Népeink utálták egymást régen is, mi pedig ugyanezt tesszük, amivel igazoljuk a nemzeti „identitásunkat”. Máris megtaláltuk a helyünket a nagyvilágban! Miért kezdenénk el gondolkodni, ha ösztönösek is lehetünk, mint az állatok? A gondolkodás olyan fárasztó! Ez így sokkal kényelmesebb.
Ad egyfajta tartást, egy illúziót arra vonatkozóan, hogy tudom, mit érzek, és kicsoda vagyok! Az, hogy az érzelmeimet csupán a múltamban lévő események „programozták belém”, teljesen lényegtelen!
Sokan vannak, akik eljátsszák magukban például az „áldozati bárányt”. Számtalanszor felidézik, hogy milyen aljas dolgokat követtek el ellenük, vagy hogy miért rossz ez és az a nagyvilágban.
Ily módon lubickolhatnak az önsajnálatban, amivel megerősíthetik az identitásukat. Ezt a „játékot” szinte rutinszerűen végzik el, lenyűgöző rendszerességgel. Nem egy megrögzött panaszkodót ismerek.
Az még véletlenül se jutna az eszükbe, hogy az a múlt, amit oly ragaszkodóan őriznek, már rég nem létezik, sőt már az emlékek se tökéletesek, talán már nem is teljesen úgy volt, ahogyan ők hiszik. Van olyan részlet, ami korrekt, mások már csak fantáziák… olyan, mint egy széttöredezett porceláncsésze.
A jelen elfogadása a bizonytalanság elfogadása. Az újszerűség elfogadása. A spontán öröm elfogadása. A létezés elfogadása.
Ha az emberek egész egyszerűen eldobnák a sérelmekhez való ragaszkodást, akkor az elméjük nem tudna mivel „játszani”, és kiderülne, hogy semmi sem stabil. Meg kellene tanulniuk minden pillanatot újszerűen elfogadni. Ez félelmetes dolog!
Ha nincs szilárd talaj, leeshetünk! Sőt még az is megtörténhet, hogy örülni kezdenénk a létezésnek.
Hát miért ne cipelnénk magunkkal a múlt fájdalmait? Hiszen felesleges boldognak lenni, ha a sérelmek gépies eljátszása módfelett szórakoztató!
Vége
