A város (Variant történetek 2.)
Variant gyík, alakváltó: A tudósok a mai napig nem döntötték el, hogy értelmes lény, vagy csupán egy ravasz állat.
Missi éppen lekéste az utolsó buszt. Hiába futott, vagyis inkább csak próbált futni a tűsarkúban, az éjféli járat elhúzott az orra előtt. Kicsit még forgott is vele a világ, az utolsó pohár talán nem kellett volna. Ha azt kihagyja, pont időben érkezik a váróba. Leült a padra.
Lehúzta a piros körömcipőt. Megmasszírozta a lábujjait. Szenvedni a szépségért. És még a harisnyáján is felszaladt egy szem. De azért mégis jó volt ez a buli. Spiccesen nevetett magában újra Nikolas bolondságain. Azután eszébe jutott az otthona, a kis garzon. Legalább négy kilométerre innen. Kicsit bizonytalanul lábra állt. A cipőit a kezében lazán lóbálva indult el a kihalt városon át. Talpát jólesően hűtötte az aszfalt. Talán húsz lépést is megtehetett az út közepén, mikor megszédült.
Hirtelen nagyon nehéznek érezte a fenekét. Lehuppant, kótyagos fejében lustán mozogtak a gondolatok. Azért egy pár másodperc után bevillant, hogy az aszfaltnak keménynek kellett volna lennie. Meg lejjebb is, vagy negyven centivel. Belesimított a karja melletti csíkos, barnás szőrmébe. Csuklott egyet, azután a másik oldalra fordult. A két nagy sárga szem csak pár centiről nézett vissza rá.
Egy fotel, aminek szemei vannak. Ideje kijózanodni, megrázta a fejét. A fülében lévő bizsu ékszerek halkan csilingeltek. Elég durva a szőre, érezte a combjával, ahogy fészkelődött rajta.
– Azért a busznak jobban örültem volna.
Missi nagy nehezen feltápaszkodott. Lenézett a nagy szőrös bútorra. A fotel nyújtózkodott egyet. Kiderült, hogy szája is van. Meg nyelve és fogai.
– Most meg fogsz enni? – a lány lassan éledő tudattal gondolt újra a futásra.
A fotel, ami már inkább valami dagadt, nagy macskára hasonlított, nem válaszolt. Helyette a sarkon villogó lámpákkal, hangos vijjogással befordult egy rendőrségi suhanó.
Missi nézte a villogó kék-piros fényeket, azután visszafordult a fotelállat felé. Nem volt mögötte senki, csak az üres utca és a sötét aszfalt.
A rendőr kifejezetten magas volt és jóképű. Missi megcsodálta a világoskék szemeit. És még a hangja is kellemesen csengett.
– Mi volt ez?
A lány tétován megérintette a járőr műbőr egyenruháját.
– Maga is látta?
A rendőr az utcasarkokat fürkészte. Fura egy éjszaka, gondolta. Jobban megnézte a kócos lányt a kezében tartott piros cipőkkel. Elmosolyodott, maga sem értette, miért. Olyan hétköznapi jelenet. A becsípett hercegnő meg a lovag, aki megmenti.
– Felhívom az állatkertet. Lehet, tőlük szökött meg valami.
– Ne fáradjon vele! – az alacsony, kis szemüveges nő a mellékutca sötétjéből lépkedett feléjük. A kezében egy nagy, vastag adóvevőt tartott.
– Elkaptuk a rosszcsontot.
– Maga? – a rendőr bizonytalanul nézett az energikus, kistermetű asszonyra.
– Susan Welsz vagyok, az állatkert igazgatója. És éppen elkaptuk a szökevény cicust.
A rendőr egy táblagépen gyorsan ellenőrizte. Azután elégedetten bólintott.
– Jobb lenne, ha hazavinné a kis hölgyet. Mindjárt itt alszik el.
A rendőr a karjába kapaszkodó lányra nézett. Igen, jobb lesz elindulni, amíg a saját lábán jár a kiscsaj. Besegítette a lányt az anyósülésbe. Még egyszer visszaintett az igazgatónő felé. Azután gázt adott.
Négy hónap múlva Susan Welsz értetlenül bámult az esküvői meghívóra. Az állt rajta, hogy a rendőr meg a lány, akiket a nagy szökevény macska hozott össze április elsején. Ott, azon az éjszakán.
Semmit sem értett, április elsején nem szökött meg semmilyen macska. Kikereste a naptárat. Nem is volt a városban akkor. Kétezer kilométerre innen az éves konferencián itta a drága pezsgőt.
Egy kósza, baljós gondolattól vezérelve kisétált az irodából le az állatkert ketrecei felé. Egy furcsa, lila növényekkel beültetett kifutó előtt állt meg.
A kis tó mellett, a barna kőnél egy nagy, zöld gyík pihent. Felemelte a fejét, lustán rápislogott az igazgatónőre.
– Fogadok, megint te csináltad a cirkuszt! – az igazgatónő az ujjával megfenyegette a Variant gyíkot.
Maga sem értette, de sohasem tudott igazán haragudni rá.
