Portré
Tamás tágra nyílt szemmel bámulta a 47-es villamos fénymarta üvegét. Úgy érezte, a napsugarak lyukat vájnak az agyában.
Keze önálló útra indult, apró domborulatot tapintott ki dzsekije oldalzsebében. Áttetsző nejlontasak bukkant elő a mélyéről. Kristályos por tapadt a falára.
Gyanakodva nézte, aztán visszatette a helyére. Nem tudta, mi ez, de ösztönei azt súgták, jobb, ha megszabadul tőle.
„Tartsd csak meg! – csikorogták a szerelvény kerekei. – Ez a nap csakis a tied!”
Enyhe pánik fogta el, miközben a jármű befutott a Deák térre. A fel- és leszállás tumultusában a gyanús nejlont az előtte elhelyezkedő ülésre csúsztatta.
„Ennyi volt – nyugtatgatta magát. – Megszabadultam tőle.”
Ekkor egy magas rendőr telepedett le vele szemben, és mosolyogva felé nyújtotta a csomagot.
– Ezt elvesztette.
– Kösz – rebegte Tamás sápadtan. Idegei túlfeszültségtől kattogtak. Fülében hangok süvítettek; felkapaszkodtak a magasba, visszazuhantak.
Emlékezete egy összetört márványfigurát idézett fel. Szerette volna megérinteni az apró szobrot, de bárhogy erőlködött, nem sikerült megfognia…
Visszarándult a jelenbe, torkában sav pezsgett; majdnem kiadta a gyomra tartalmát. A törvény embere már eltűnt, és a szerelvény hangos csörömpöléssel a Fővám térre kanyarodott.
Tamás tekintete egy középkorú, laborköpenyes asszonyra vándorolt. A testes teremtés próbálta kiegyenlíteni a fékezés rántásait. Tamás a gyanútlan áldozat zsebébe csúsztatta a zacskót. A tolóajtók ernyedt szusszanással kinyíltak, és a tudomány papnője alászállt a lenti tülekedésbe. Vitte magával ajándékát a járdaszegély lámpaoszlopai között.
A 47-es továbbgördült a Szent Gellért tér irányába. Tamás kinézett az ablakon, amikor a Szabadság híd közepére értek.
A Duna mozdulatlanságba fagyott. Elszakította róla a tekintetét, és újra megpillantotta elmaradhatatlan kísértőjét a műanyagülésen.
Tamás a hajába túrt, aztán felemelte a zacskót, átszakította a burkolatot, és behunyt szemmel beleszagolt.
Orrát ammóniabűz töltötte be. Fülébe jégbordás út sikolya mart, dobhártyája hűlő motorházként pattogott.
Kábán próbálta felhúzni a szemhéját, halántékán veríték gyöngyözött. Hosszú időre kihunyt a tudata. Mire kiszabadult az elveszett idő markából, a szerelvény üresen állt.
Az ablakon kinézve felismerte a Városház teret és a forgalmi ügyelet kopott épületét. Nyíló ajtó csikorgása hallatszott, és a villamosvezető alakja töltötte be a látóterét.
– Leszállás – dörmögte –, itt a végállomás!
Tamás tétován keresgélni kezdte a tasakot, de nem találta. Az már a bőre alatt volt. Pillantása önnön ablaküvegéről visszatükröződő képmására vetült.
A léghuzat megtörte arca körvonalait.
