A betyár, akit üldözött a szerencse
Puszta fölött por kóválygott,
halkan pipázott a csend.
Csikós Pál lovát kereste,
elszaladt, amíg pihent.
Nagy baj történt csárda táján,
szél viszi messze a hírt.
Kocsmából valaki a pénzt
elvitte, mint szuvenírt.
Három zsandár porzott arra,
fontos képet vágnak ők.
Hát ám mikor odaértek,
már nem voltak tényezők.
– Ki a tettes? – kérdi Bandi. –
Mindenki gyanús nekem!
Trottyos Jenő felkiáltott:
– Nekem üres a zsebem.
Előlépett Kormos Kázmér,
méltán híres nagy betyár.
Visszahozta az összes pénzt,
lopott pénz az visszajár.
– Tisztes ember ilyet nem tesz! –
motyogott a vén bíró.
– Tolvaj lop és sosem fizet,
kérem, ez így volna jó!
Ítéletre gyűlt a falu,
még a pad is recsegett.
A bíró még belekezdett,
ám a nap már leesett.
Másnap reggel ugyanonnan
folytatta a szövegét.
Közben három tanú aludt
unva már a szerepét.
A bakter is jegyzőkönyvet
írt egy apró légy miatt.
Mert az szerinte gyanúsan
úszott a borban hanyatt.
A kovács is bűntényt közölt:
Ellopták az üllőjét.
Kiderült, hogy épp azon ül,
a fene az ízlését.
A cigány sem tétlenkedett,
nótát játszott hegedűn.
Olyan hamis hangot húzott,
rögtön megszökött a bűn.
A csárdásné a pörköltet
olyan lassan kavarta,
hogy a kanál három nappal
később ért ki a partra.
A zsandárok közben gyorsan
lefogtak egy vadnyulat.
Egy bográcsba költöztetik,
mert a magyar így mulat.
Kázmér végül csak hazament,
dúdol egy kis éneket:
– Nehéz élni a betyárnak
becsületes életet.
Azóta, ha por kavarog
a kies puszta felett,
minden ember óvja pénzét,
elissza, hogyha lehet.
