Türelem
Sándor tisztességgel eltemette feleségét. Nem így tervezték, a sors ezt hozta. Lánya még tanul, igaz, az egyetemen. Sándoréknál ő az első, aki idáig eljutott. Egy év múlva végzett, ám de nem tért haza a kis faluba, ahol felnőtt. Rendben van ez így, hiszen ez az élet, ami senki kedvéért sem áll meg. A gyermekek felnőnek, saját életük lesz, saját gondolatmenettel. Ami szinte sohasem egyezik azzal, amit a szülők képzeltek el számukra. Gitta Budapesten maradt, Sándor Csollányos pusztán. Eltelt három esztendő, Sándor úgy öregedett, mintha harminc telt volna el. Pedig kislánya minden héten meglátogatta. Aztán két hetente, majd három. Majd újra hetente, ám de akkor már nem egyedül. Igen, udvarlója akadt, aki aztán el is vette feleségül a lányt. Péter és Gitta vettek egy szép, nagy, ámbár kissé lerobbant házat egy még nagyobb telekkel. Egy év múlva rábeszélték Sándort is, éljen ott, töltse ott a nyugdíjas éveit. Ő belement, no de nem azért, mert akart volna menni. Hanem mert tudja, ha jön az unoka, akkor szükség lesz rá.
Közben a ház épült, szépült. A telekből egy harmincszor harminc méteres részt Sándorra bíztak, tudva, szereti azt művelni. Maga a telek a városban volt, örökös zaj és nyüzsgés vette körül. Sándor kitett magáért, igazán ez lett a legszebb terület a környéken. Kerítést nem húzott köré, ültetett gyümölcsfákat, és a már meglévőket helyrehozta, felélesztette. S bár a telek az egyáltalán nem forgalmas úttest túloldalán volt, a nagy ház erkélyéről és teraszáról rá lehetett látni. A fiatalok gyakran csak kiültek és gyönyörködtek benne. Eltelt újabb három év, a ház elkészült. A hatalmas kert a környék ékszerévé vált, és még mindig nem volt kerítés körülötte, mert Sándor nem akart. Az unoka meg csak nem jött. Mikor rákérdezett, azt mondta neki lánya: „Türelem. Majd, ha eljön az ideje.”
Sándor csak bólintott, mert így van ez, mindennek eljön az ideje egyszer. A következő év tavaszán Sándor egy kis faházat épített a közepére, se ablaka, se ajtaja, nyitva eleje, hátulja, a föld felett húsz centire kiemelve. Na, nem nagyot, éppen csak akkorát, hogy legyen valami az eső ellen, ha a kertben éri őt a vihar. Madáretetőket és itatókat is tett ki. Szökőkutat csinált maga építette kis szivattyúval, amit a szellő hajtott meg egy kis széllapáton keresztül. Az pumpálta bele a vizet. Ami lefolyt egy kis halastóba, amibe aranyhalakat telepített. Nem volt se mély, se nagy, éppen csak széles és igen látványos. Ő maga ásta ki a helyét a kis ház mellett, amit még egy méhitatóval is ellátott. Használt raklapokból csinált a partján pihenő helyeket, amik nem hasonlítottak egy padra sem, amit a környékbelinek láttak. A kertet továbbra is ellátta, ámde a füvet már nem vágta le többé. Csupán egy ösvényt csinált körben a kertben bontott, szépen megpucolt, vörös téglával kirakva, hogy akár eső után is lehessen sétálni odabent egy jót. Elég szélesre építette, hogy akár két ember is kényelmesen elférjen egymás mellett rajta.
A kert a madarak, a mókusok és a sünök kedvenc helyévé vált nagyon hamar. Eljött az április, majd a május. A fű egyre magasabb lett. A környékbeliek, akik szép lassan ideszoktak, először arról beszéltek, biztos történt valami az öreggel. Aztán látták, dolgozik a kertben. Akkor megnyugodtak, ám de a fű csak nem lett levágva. Mikor veje megkérdezte őt, csak annyit mondott neki, türelem, mindennek eljön egyszer az ideje. Az bólintott, hiszen az öreg tudja, mit csinál. És a környékbeliek szívesen jöttek erre, gyakran beszélgettek az öreggel. Sőt, volt, aki végig is sétált vele az általa épített gyalogösvényen. Elmentek a fagyos szentek, és eljött a június első napja. A kertben a fű már méternél is magasabb volt. Felmagzott és úgy lengett, mintha hatalmas kalászok lettek volna. Ekkor már Gitta lánya is rákérdezett viccesen, aratásra vár-e, mert lassan a fűmag kalászba szökik. Ám de ő kedvesen csak ennyit válaszolt. Türelem. Majd, ha eljön az ideje.
Kismamák tolták arra a gyermekeiket, némelyik végig is sétált a vöröslő téglaösvényen, közben Sándor mutatta nekik, mit hol kell keresni. Itt a dongók ástak vájatot a földbe, ott Marci, a vakond lakik, amott szarkafészek készült két hónapja, már fiak vannak benne. Megjelent az első pici gombolyag, majd utána még hat. Egy cicamama a kis ház alját választotta almozóhelynek, amit Sándor előtte gondosan szénával tömött ki. Ezt az egerek is szerették, őket meg Nyafi, a kóbor cicamama. Hamarosan gyermekek is lettek. Az utcában lakó kisgyermekek mind ideszoktak, hangos kacagás és sikoltozás töltötte meg a kertet. Volt, aki az utcában lakott, volt, aki hárommal arrább. A fű addigra már olyan magas volt, hogy a gyermekek el tudtak bújni benne, ha akartak. A fiatalok az erkélyéről nézték az élettel telt, hatalmas kertet, ami most kissé elhanyagoltnak tűnt a magas, itt-ott elfekvő fű miatt.
A gyermekzsivaj a mindennapok részévé vált. Madárcsicsergésre ébredtek, kisállatok motoztak éjjel és kiscicák rohangáltak nappal. Eljött az augusztus, és még mindig nem lett levágva a fű. Már száradt elfele, és elveszítette régi fényét, már nem volt egy kis ékszerdoboz a város közepén. Inkább zavaró és egyesek szerint tűzveszélyes. A fiatalok megint megkérdezték Sándort, ám de a válasz ugyanaz volt. Türelem. Majd, ha eljön az ideje. Elmaradtak a gyermekek, és már nem jöttek a környékbeliek se ide sétálni. Már nem itt tologatták a gyermekeiket az anyukák. Augusztus vége lett, és Gitta az erkélyen itta a kávéját szombat délelőtt. Valami hiányzott neki, valami, amit nem értett.
Megérkezett a szeptember és vele az eső is. Akkor Sándor megfente a kaszáját, és levágta a füvet, idén először. Pontosan úgy, ahogyan anno az apja, a nagyapja és a dédapja is tette. Szánalmas látványt nyújtott a kert. Gitta huszonnyolc éves volt idén, és mégis csak most értette meg először apja ki nem mondott kívánságát. Most fogta fel, mit is akart mondani neki az az ember, akinek az életét köszönheti. Mire is akarta rávezetni, kényszer nélkül noszogatni. Megértette. Megértette, miről is szólt apja néma lázadása. Mi az, amit meg akart mutatni neki, amit meg akart értetni vele. A valódi életet, annak hazugságok nélküli körforgását. Azt, hogy a halogatás igen kellemes állapot, először szép és kényelmes. Aztán megszokottá válik és megfakul. Majd, mire feleszmélünk, már túl késő lesz! Fájdalmassá válik a felismerés, az igazság. Majd jön a gazda, és levágja tarlóig azt, ami elmúlt. Egy talmi jövő, ködbe burkolózott, hamis ábrándokkal teli ígéretét.
A májusi cserebogarak rajzását egy kertben ringatózó kiságy üdvözölte, benne egy alig pár hónapos kis élettel. A megint vemhes cicamama még mindig a kis faház szénával kitömött aljában lakott. A kertben, mint ahogyan a süni, a vakond és a kert madarai is. A füvet idén már kellett vágni kétszer. Hamarosan harmadszor is kell. Sándor nem kapkodja el, türelemmel van, hiszen mindennek eljön egyszer az ideje.
Vége…
