A papirusz

Fantasy / Novellák (2152 katt) Ida
  2010.08.13.

Azon az éjszakán oly szörnyű vihar tombolt, melyet Kyria bukása óta nem élt át Erion városa. Mintha az istenek minden haragja izzott volna az elszabadult elemek fékevesztett dühöngésében. A megvadult szelek sebzett démonokként üvöltöttek, elkárhozott lelkek hangján sikoltottak az ódon kastélyok falainak repedésein át, és légies könnyedséggel tették szánalmas nyomorékká Godora ezeréves tölgyeit, melyek sikeresen átvészelték a történelem megannyi vérzivataros viharát, és a nedvességgel dúsan telt éjfekete felhők jéghideg esőt könnyeztek a mártírokká lett leviatánokért.

Sextus atya őszinte hálával telt szívvel rebegett imát a pyarroni panteon valamennyi istenének, mikor hosszú viszontagságos út után átléphette a legendás Erion jól őrzött kapuját, és vastag falai között menedéket talált az apokaliptikus időjárás szeszélye elől. Miután háta mögött hangos börrenéssel bezárultak a gigászi kapu jólácsolt szárnyai és a reteszek is a helyükre kerültek, Sextus atya kicsit bizonytalanul állt meg a híres-hírhedt város esővízben úszó kövezett utcáján. Először járt itt. Sohasem vonzotta a város nyüzsgése, drága bazárjai, csodaszép palotái, mennyei gyönyörök reményét áruba bocsátó szirének ígéretei, és nagy múltú kocsmái, melyekben nemzedékek során át jó pénzért lelt gazdára bűn és erény a kereslettől függően.

Most sem ezért jött ide. Egyszerűen nem folytathatta útját hazafelé ebben az ítéletidőben, hiába szerette volna már kinyújtóztatni fáradt, öreg csontjait cellája nyugalmát élvezve a megerőltető utazás után, melyre talán kevesen vállalkoztak volna az ő korában. Nagyot sóhajtott, és próbálta elhessegetni az otthon kényelmét idéző ábrándokat, hiszen nem álldogálhatott álmodozva reggelig a szakadó esőben, míg el nem jő a hajnal aranyló sugaraival felékesítve ég és föld határát. Szállást kellett keresnie az éjszaka hátralévő részére, hiszen a jeges esőcseppek bőrig átáztatták kopott köpenyét és elnyűtt csuháját, ráadásul vénséges szamara, Asinus, nem túl gyakori utazásai során mindig hű társa sem volt képes több megpróbáltatást elviselni.

Az idős szerzetes tétován, szamarát kötőféken vezetve indult el az előtte nyíló széles sötétségbe burkolózó utcán. A máskor élettel és dolga után siető tömeggel telt városrészen egy teremtett lélekkel sem találkozott bolyongása során, akitől útbaigazítást kérhetett volna, merre találna egy száraz zugot, és hol kaphatna egy marék illatos szénát hátasa számára. Persze nem hibáztatta ezért az istenek teremtményeit, hisz ő sem jószántából tette ki magát az időjárás tombolásának.

Végül buzgó imái meghallgatásra találtak. Az éj leplébe rejtőző keresztutcából egy talpig feketébe öltözött alak lépett ki. Arcát teljesen elfedte mélyen szemébe húzott, fekete csuklyája, nesztelenül suhant az árnyékban. Halaszthatatlan dolga lehetett, ha a meleg szobájából kiűzte ebbe az apokaliptikus időbe. Sextus atya ereje utolsó morzsáit felhasználva sietett a titokzatos idegen felé, és távolról kiáltott:

- Várjon, jóember! Az Istenek nevére, várjon meg!

Az árny hirtelen megdermedt, majd lassan a hang irányába fordult, kezei ösztönösen, gyakorlott mozdulattal siklottak köpenye alá rejtett nyílpuskájára. Türelmesen várt.

Sextus atya lépteit megszaporázva lélekszakadva sietett a mozdulatlanul várakozó idegen felé. Szandálba bújtatott lába minden lépésnél nagyot csobbanva bokáig merült az utca kövezetének mindennapi használattól megsüllyedt részeiben összegyűlt zavaros vízben, és lépteinek hangja kísértetiesen verődött vissza a néma sötétségbe burkolózó házak falairól megtörve a sűrűn hulló eső monoton dobolását. A szokatlan erőfeszítéstől úgy érezte, tüdeje izzó fémmé változik, és bármelyik pillanatban kiszakadhat mellkasából áttörve bordáinak résein. Az iszonyú kíntól színes karikák táncoltak a szeme előtt, de tudta, hogy ki kell tartania, különben csak az istenek a tudói, mikor találkozik ismét valakivel, aki útba igazíthatja ebben a hatalmas és idegen városban.

Évszázadokká nyúló gyötrelmes percek után végre ott állt keservesen levegő után kapkodva a még mindig szoborként várakozó árnyék előtt.

- Köszönöm, hogy megvárt. Kérem, segítsen! Most járok először Erionban, és szállásra lenne szükségem.

Az idegen halványan elmosolyodott csuklyája árnyékában, és kezének szorítása kicsit enyhült nyílpuskája tusán. Mikor megszólalt, hangja oly nyugodt és dallamos volt, hogy azonnal elűzte az idős pap tagjaiból a kimerültséget és a kétségbeesést, mint ahogyan a lágy déli szél tépi szét könnyed érintésével a viharfelhők utolsó foszlányait, hogy végre utat engedjenek az éltető napsugárnak, mely immáron akadály nélkül aranyozhatja be az esőcseppek gyémántjaitól tündöklő fűszálakat Ynev dús mezőin.

- Mi sem egyszerűbb, atyám. A következő keresztutcán forduljon jobbra, és haladjon egyenesen, míg fel nem tűnik Torozon tavernájának cégére. Ott gondoskodni fognak magáról és hűséges hátasáról. Kérem, siessen! Erion utcái sok veszélyt rejtenek a magányos utazók számára ily sötét éjszakán. Hajnal előtt semmiképp se hagyja el a biztonságot nyújtó tavernát!

Sextus atya a sötétben hunyorogva próbálta megtalálni tekintetével azt a bizonyos keresztutcát, és mire visszafordult, az idegen már nem volt sehol. Eltűnt, mintha megnyílt volna alatta a föld. Nem várt köszönetet.

- Jóságodért áldjanak meg az istenek és kísérjék lépteid óvó tekintetükkel! - suttogta halkan megrendülve az idős pap bízva benne, hogy a megfelelő helyen meg fogják hallani szavait, ha már az idegennek nem tudta személyesen kifejezni háláját.

Most már tudta, merre kell mennie. A gondolat, hogy hamarosan kényelmes, meleg helyen pihenhet, megsokszorozta lankadó erejét, és új energiát töltött fáradt lábaiba. Már nem érezte átázott köpenyének súlyát, és az a folyton zuhogó eső csontig hatoló hidegét. Visszatért természetes jókedve és optimizmusa, mellyel születésekor áldották meg az istenek, és ajkáról szinte öntudatlanul csendültek fel egy szépséges Arel-himnusz első akkordjai hálája jeléül, amiért az istennő védőszárnyai alá vette mint magányos utazót.

A pontos útbaigazításnak köszönhetően Sextus atya a sötétség és az eső ellenére minden nehézség nélkül megtalálta Torozon tavernáját, melynek díszes cégére már messziről hívogatta a világ minden tájékáról erre vetődött megfáradt vándorokat, kik oly sok csodát meséltek falai közt évszázadok hosszú során át legendás kincsekkel is alátámasztva hihetetlennek tűnő történeteiket, de Sextus atya a teremtett világ minden tündöklő drágaságáért sem cserélte volna velük azt a látszólag értéktelen holmit, melynek capsáját oly nagy gonddal rejtegette a köpenye alatt.

Mielőtt belépett volna a híres tavernába, a kései óra ellenére azonnal ott termő, tagbaszakadt lovászok gondjaira bízta kedves hátasát, és kérte őket, tegyenek meg mindent hűséges társáért, kinek oly sok megpróbáltatást kellett elszenvednie az elmúlt viszontagságos hetek során. Búcsúzóul megnyugtató szavakat suttogott Asinus bársonyos fülébe, akit megrémített a gondolat, hogy az idős atya egyedül hagyja őt egy számára teljesen idegen istállóban.

- Aludj jól, öreg barátom. Nem lesz semmi gond. Reggelre vissza kell nyerned az erődet, hogy folytathassuk az utunkat hazafelé. Mindkettőnkre ráfér a pihenés.

Asinus végül beletörődött a megváltoztathatatlanba és engedelmesen indult a lovászok után a végtelennek tűnő istálló homályba vesző belseje felé, ahol már száraz szalma és a zöldellő mezők édes illatának emlékét őrző széna várt rá. Odabent gondos kezek vették kezelésbe átázott szürke kabátját oly nagy figyelemmel és szakértelemmel, hogy bármely király hátasa megirigyelhette volna.

Miután Sextus atya megbizonyosodott róla, hogy féltett hátasa a legjobb kezekben van, lassan elindult a taverna masszív bejárati ajtaja felé. Legfőbb ideje volt, hogy végre magáról is gondoskodjon, hiszen ereje utolsó tartalékait használta fel, hogy megtegye az istállótól idáig vezető mérföldeknek tűnő néhány lépést.

Mikor végre belépett az ajtón, nem sokon múlott, hogy nem veszítette el az egyensúlyát a döbbenettől, és az utolsó pillanatban ujjai képesek voltak rákulcsolódni az ajtófélfa simára csiszolt felületére. A monumentális taverna belülről valójában nagyobb volt, mint Sextus atya kolostorának temploma. A szinte csonkig égett gyertyák tetején táncoló parányi sápadt lángok nem tudtak világosságot csempészni az ódon falak közé, csupán csapdába esett lidércekként vívták elkeseredett harcukat az áthatolhatatlan masszává sűrűsödő sötétség ellen, mely teljesen elfedte a titánok méreteihez is méltó terem mennyezetét, mely mintha egyé vált volna az éjszakai égbolttal. Sextus atyát ámulatából egy határozott mély hang térítette vissza a valóságba.

- Segíthetek, atyám? - kérdezte az egyik felszolgáló.

Sextus atya hirtelen nem is tudta, mit válaszoljon a kérdésre. A taverna bizalomgerjesztőnek egyáltalán nem nevezhető alkalmazottja oly hirtelen bukkant elő, mintha a földből nőtt volna ki tovább növelve a világi dolgokban járatlan barát döbbenetét és tanácstalanságát. Sextus atya rémülten nézett a férfi mélyen ülő szemeibe, melyek köré könnyed ujjakkal rajzolt kitörölhetetlen ráncokat a mindent átformáló idő, számba vette a legkülönfélébb fegyverektől származó ijesztő sebhelyeit, hat láb magas, harcedzett termetét, és úgy érezte, talán mégsem volt bölcs döntés hallgatni a titokzatos idegenre, aki ezt a fogadót ajánlotta éjszakai menedéknek. Sextus atya nem tudhatta, hogy az előtte álló egykori kalandozó már rég felhagyott életveszélyes mesterségével, és itt találta meg lelki békéjét a szépséges Erion örökké nyüzsgő forgatagában gondoskodva a titokzatos küldetéseikről többé-kevésbé épségben visszatérő vendégekről. Most sem hagyta cserben a furcsa, sóbálvánnyá dermedt jövevényt.

- Jöjjön, atyám! Ön bőrig ázott! Nem is csoda ebben az ítéletidőben. A kandalló mellett van egy kényelmes szék, azon megpihenhet, és a tűz gyorsan felmelegíti majd átfagyott tagjait.

Beszéd közben óvatosan karon fogta Sextus atyát, és egy féltő anya gondosságával vezette át őt a megszámlálhatatlanul sorakozó kerek asztalok között egészen a faragott kövekből épített kandallóig, melyben ezen a kései órán is barátságos tűz lobogott kellemes melegével feledtetve a kinti időjárás fertelmes szeszélyét. Sextus atya ólommá nehezült lábai végképp felmondták a szolgálatot, és holtsápadt arccal rogyott le a gondtalan körtáncba feledkező lángok mellett felkínált a sok használattól simára kopott székre. Torozon tavernájában viszont nem volt szokás ilyen állapotban magára hagyni még a legszegényebb vendéget sem. Sextus atya is hamarosan magához tért a torkán lecsúszó különleges recept alapján készített fűszeres forralt bor jótékony hatásának köszönhetően. Az előtte álló asztal pedig nem nélkülözött semmi földi jót, amivel egy kimerült utazó megtömheti üres bendőjét.

A kellemes meleg, a finom vacsora és a pihenés megtette hatását. Sextus atya úgy érezte, képes lenne azonnal útra kelni, annak ellenére, hogy ehhez nem érzett sok kedvet, hiszen a cserepes tetőn még mindig hallani lehetett az esőcseppek szüntelen koppanását, és a távoli mennydörgések visszhangjába beleremegtek az ablakok.

Mindössze néhány óra volt hátra pirkadatig. Erre a rövid időre nem akart szobát kivenni, inkább úgy döntött, hogy a kandalló melegét élvezve várja meg, míg a rózsaujjú hajnal kikél a ködből ragyogó bíborral borítva a felhők szegélyét. Végre volt ereje figyelmesebben is megszemlélni a taverna nagytermét, ahová oly kalandos útja során elvezérelték az istenek. Csendes és békés helynek tűnt a taverna ezen a kései órán. Kevés vendég ült a kerek asztalok mellett. A többiek talán már nyugovóra tértek, vagy a különös idegenhez hasonlóan, útnak indultak ismeretlen éjszakai feladataikat elvégezni.

Sextus atyát csontjáig átjárta a hely nyugalma és időtlen békéje. Úgy érezte, ez a hely hosszú évek óta semmit nem változott, és ugyanígy fogja várni a vándorokat akkor is, mikor ő már rég visszatért a porba, melyből vétetett. Erről az érzésről eszébe jutott az a kis apróság, melyért idős kora ellenére is vállalta a hosszú utazást, és ami most itt lapult kopott köpenye alatt. Féltő gonddal vette elő a fából faragott capsát, melynek bőrborítása rég semmivé lett a számtalan év során, melyet a pyarroni egyház szolgálatában töltött hordozva Ynevszerte a fontos és a kevésbé lényeges iratokat. Most éppen egy különösen érdekes példány védelmére szolgált, amit Sextus atya remegő ujjakkal húzott elő, hogy figyelmesen megvizsgálhassa az asztalon pislákoló gyertya halovány fényénél.

Nem is volt igazi tekercs, csak egyetlen szakadozott szélű pagina, melynek gondosan összepréselt rostjait rojtosra marcangolta az idő vasfoga. Sextus atya még hozzávetőlegesen sem tudta meghatározni a korát, pedig szaktekintélynek számított a papirológiában és a kodikológiában. Abban viszont biztos volt, hogy kétezer esztendőnél régebbi darabot tart a kezében, bár fogalma sem volt róla, hogyan maradhatott fenn ilyen kitűnő állapotban ennyi éven át. Csupán ezért megérte vállalni a kéthetes utazást.

Sextus atya egy percig sem habozott útra kelni, mikor egykori tanítványa mentális üzenetben értesítette az értékes leletről, mely egy ősrégi kódex lapjai között lapult évszázadok óta, és csak a véletlen folytán került újra napvilágra feltárva a történelem talán legcsodálatosabb Dartonhoz írt himnuszát, amit halandó valaha lejegyzett. Sextus atyát mélyen megrendítette az ősi nyelven írt költemény szövege, mely minden szavával lágyan pengette lelkének érzékeny húrjait könnyeket csalva mélybarna szemeibe, annak ellenére, hogy utazása során oly számos alkalommal elolvasta őket, hogyha behunyta a szemét, képes volt felidézni a vers teljes szövegét az írás és a szakadozott papirusz minden apró részletével együtt.

Annyira belefeledkezett a szépséges költemény tanulmányozásába, hogy nem is hallotta a díszetlen hüvelyükből halkan kiröppenő kecses pengék szisszenését, az egymásnak feszülő fémek acélos sikolyát, és nem érezte a poros padlóra hulló rubincseppek édeskés szagát, melyeket egy kiéhezett vámpír féktelen mohóságával szívtak fel a deszkák repedései. Sohasem tudta meg, mi is történt valójában a kandalló fénykörén kívüli homályban. A szerencsétlenül járt kalandozók testét elnyelte a közeli temetők jeltelen sírjainak egyike, a városőrök pedig még abban az órában a gyilkosok nyomába eredtek, kik voltak oly vakmerőek, hogy az ő területükön kövessenek el ily gyalázatos tettet.

Sextus atya mindebből semmit nem érzékelt. Nem értette, hogy a himnusz sorai miért ragyognak olyan szépen, mintha éppen most száradt volna meg rajtuk a korom alapú tinta, miközben a másik oldalon lévő szöveg olvashatatlanná kopott az idők során. Különösnek találta azt is, hogy a költemény a papirusz versoján található. Miért nem a gondosan lecsiszolt rectora írtak, ahol nem akad el folyton a kihegyezett toll a papirusz függőleges rostjaiban? Talán a recton akkor még látszott egy másik írás? Miért nem vett elő egy érintetlen paginát a költő, ha ily dicső himnuszt szándékozott lejegyezni? Nem tudott választ adni ezekre a különös kérdésekre. Pihenésképpen jó nagyot kortyolt az előtte álló boros kupából, mély levegőt vett, és más irányból próbálta megközelíteni a problémát, de így sem lelt nyugalmat.

Az írás vizsgálatával folytatta a kutatást. A himnuszokat általában valamilyen maiuscula írás gondosan formált betűivel vetik papírra, de ez csupán egy sietve odavetett, kusza kurzív írás volt, amivel a hétköznapok apró-cseprő ügyeit jegyzik fel. Valóságos szentségtörés! Nem vethette el teljesen azt a lehetőséget sem, hogy ez csupán egy vázlat a készülő költeményhez, de ennek ellentmondani látszott, hogy a papiruszon nem talált javításra utaló nyomokat, sem törlést, sem áthúzást. Egyetlen határozott lendülettel rótta fel a költő a sorokat, mintha nem kételkedett volna műve tökéletességében. Ilyen alkotás csak ihletett állapotban születhet, de akkor miért nem másolták át egy méltóképpen egy kódexbe, vagy egy tiszta papiruszra? Talán megtették, de ezek a példányok az enyészet martalékává váltak, ha egyáltalán léteztek.

Sextus atyát az első perctől nyugtalanította a gondolat, hogy ez a feladat rá vár talán a papirusz különös megszületése óta. Úgy érezte, talán nem méltó erre a nagyszerű cselekedetre. Rettegett attól, hogy nem lesz képes megfelelően elvégezni ezt a csodás munkát, mely egész életművének zafírnál csillogóbb ékköve lehetne, ha megsegítik őt a kegyes istenek.

Arról már rég lemondott, hogy lefordítsa a himnuszt pyarroni nyelvre. Hosszú útja végtelennek tűnő óráin át próbálkozott megtalálni a megfelelő kifejezéseket, de a sorok minden egyes alkalommal elveszítették mennyei dallamukat, a szavak egymáshoz verődő kavicsokként csikorogtak, és hazug imádat eszközévé tették az őszinteséggel telt költemény igéit. Be kellett látnia, hogy ehhez a tetthez az ő szerény adottságai messze nem elegendőek, és elfogadta az istenek által számára kijelölt sorsot.

A szöveg másolatához viszont nagy reményeket fűzött. Természetesen ez a pompás költemény az istenekhez írt himnuszokat tartalmazó kódexben fog helyet kapni egy külön oldalon. Az iniciálét nem lesz egyszerű elkészíteni, de a világért sem hagyta volna másra ezt a roppant körültekintést igénylő feladatot. Azt is lehatározta már, hogy éjfekete tintát fog használni másoláskor. Csak ez a szín illik a halál istenét dicsőítő költeményhez, más szóba sem jöhet.

Kicsit elszomorította a tudat, hogy a rég porrá lett költő személyét immáron örök homály borítja. Soha nem fogja megtudni, milyen körülmények között kerültek a kusza sorok erre a bizonyos papiruszra, mit érzett, amikor ránézett az üres lapra, és mi késztethette arra, hogy lejegyezze ezeket a gyönyörűséges gondolatokat, ki volt a múzsája, és vajon Darton megjutalmazta-e ezen tehetséges halandót, mikor eljött az ideje, hogy eléje járuljon, és ítélet mondassék felette?

A szíve mélyén tudta, hogy ezekre a kérdésekre soha nem fogja megkapni a választ. Ez a kiváltság egyedül az isteneket illeti meg. Mégis, amikor újra olvasni kezdte a verset, ajkán izzott egy kétezer éves költő minden szenvedélye és áhítata, mintha a himnusz éppen ebben a percben születne meg általa.

A munkájába merült Sextus atyát a pirkadó hajnal hasadtát hirdető kakasszó hívta vissza a valóságba. Odakint elállt az eső. Oly szép volt a kinti világ, mint a teremtés legelső virradatán. Az apokaliptikus éjszaka sötétjéből egy tündöklő, napfényben úszó univerzum született újjá.

Ideje volt indulni, ha napestig haza akart érni a kolostorba. A furcsa papirusz újra eltűnt a kopott capsa öblös belsejében, elrejtőzve a kíváncsi tekintetek elől, melyeknek soha nem adatik meg kifürkészni az idő és az istenek titkait.

Előző oldal Ida
Vélemények a műről (eddig 7 db)