Esőillat (Esődal a mában)
Feltekinték az égre, a bús, borongó kékre,
Fellegek vonulnak csendesen fölébe.
Érzem szívem mélyén, valami megárad,
Mint tavaszi zápor erdőn és határán.
S hogyha vétkezém is, tévedék az úton,
Az Úristen engem nem taszít el úgymond.
Esőillat szállong, virág nyílik százszor,
Fák között az élet halk zenével táncol.
És ha szeret Engem egy szelíd leányka,
Szívemet Néki adnám örök áldva.
Mondd, ó Esőillat, merre jársz az éjben!?
Mért facsarod lelkem bánatos keservben!?
Tárd ki a kis Szíved, hadd pihenjek benne,
Örömös nappalon s csillaghulló estben.
Szól tovább az ének, zeng a lant szelíden,
Mert az élet útja meg nem áll az égben.
Messze fut az ösvény, kéz a kézből elvész,
Kedvesem, Te voltál minden földi emlék.
Mint virág a kertben, mely hajnalra hervad,
Úgy múlnak a rímek, úgy enyész a holnap.
Búcsúzom most Tőled, drága Esőillat,
Az éj csendje máma halk álmot ringat,
E dalt Néked írtam szívem minden lángján,
S holnap új nap ébred az ég arany ágán...
Mártély, 2026 tavasz
