Fehér tajtékok

Szépirodalom / Novellák (941 katt) Mab Tee
  2012.01.31.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/2 számában.

Csendesen hullámzott a tenger. A közeledő dagályt csak az egyre sűrűbben a meredek, sziklás partoldalnak ütköző fehér tajtékok jelezték. A ragyogó napkorong megérintette a horizontot, s vele együtt a kékeszöld óceánt. A kis szigeten élőknek nem kellett nagy utat megtenniük, ha csodálatos naplementét vagy napfelkeltét szerettek volna látni.

Akiko a sziklapart tetején térdelt. Tekintete a távolba révedt. Élete hosszú évtizedei alatt számtalanszor töltötte itt az időt. Kislányként színes pillangókat kergetett, fiatal lányként itt kapta az első csókját, itt kérték meg a kezét, s vallottak szerelmet. Mintha csupán egy álom lett volna az eltelt idő.

Akiko nyugodtan hallgatta a víz morajlását. Alkonyodott, s neki is mennie kellett. Ez volt a sorsa.

Idős asszonyként a dolgos hétköznapok egyre jobban megviselték. Nemrég elérkezett arra a pontra, amikor már nem tudott több munkát vállalni, gyermekei jóságára kényszerült. Szégyellte magát érte. Néha azon ábrándozott, hogy úgy hal meg, mint a férje, Joshihiro, egy pillanat alatt, fájdalmak nélkül. A napok teltek-múltak, s Akiko gyűlölt haszontalannak lenni.
Hirtelen óriási hullám csapódott a partoldalnak, hűvös vízpermet szállt a levegőben. Közben enyhe légmozgás támadt, s a közeli cseresznyefákról rózsaszín virágokat sodort magával a szél.

Akiko elképzelte, milyen lehet szabadon, földi terhek nélkül a végtelen óceánban oly kecsesen úszni, ahogy azt a delfinek teszik, aztán váratlanul kiröppenni a vízből, majd alázuhanni, s újból elölről kezdeni a táncot. Milyen csodálatos lenne!

Az idős asszony nehezen felállt, megoldotta selyemövét, levette kimonóját, majd fehérneműit is. Mindent gondosan összehajtogatott, hogy a gyerekeknek erre se legyen gondjuk. Ruhája jó lesz valakinek a családban. Egyedül a nyakláncától nem tudott megválni.

A bőrszálon lógó kicsi, kék tengeri kagylót Joshihiro ajándékozta neki, miután feleségül ment hozzá. Azt mondta: ha a világon mindenkinek annyi szeretet jutna, amennyi csepp elfér a kagylóban, akkor nem lenne szomorúság, csak határtalan boldogság, mint amit ő érez.

A Nap utolsó sugarai beragyogták az asszony arcát, ősz haja, ami valaha ébenfekete volt, lágyan lebegett a tavaszi szellőben.

Akiko meghajolt, így búcsúzva a világosságtól, s a következő pillanatban eltűnt a sziklafalról.



Alant, a habokból egy ébenfekete hajú sellőlány bukkant elő. Riadtan nézett körül. Mellette váratlanul egy sellőfiú jelent meg. A lány megijedt, s elmenekült volna, ha fiú nem fogja meg a kezét.

– Ne félj! – mondta. – Azt hiszem, ez a tiéd.

A fiú egy bőrszálon függő kicsi, kék kagylót nyújtott át. A sellőlány bátortalanul elvette, s a nyakába akasztotta.

– Hogy hívnak? – kérdezte a fiú.
– Nem… nem emlékszem – válaszolt a lány.
A fiú barna szeme melegséget árasztott.
– Mindent elmesélek neked.
– Még a nevedet sem tudom.
A sellőfiú sejtelmesen elmosolyodott, a sellőlány kezeit az ajkához emelte, megcsókolta, s egyetlen szót suttogott:
– Joshihiro.

Az égbolton ezernyi csillag ragyogott, köröskörül delfinek ugráltak. Joshihiro sokáig mesélt. Mielőtt a felkelő Nap ismét bearanyozhatta volna a sziget keleti oldalát, a lány és a fiú hangos csobbanással lemerültek a mélybe.

Reggel Akiko összehajtogatott kimonóján kívül mindössze egy selyempapírt találtak, melyre gyönyörű kandzsikkal az alábbi szavakat festették:

„A test mulandó, a szerelem örök.”

Előző oldal Mab Tee