Fényből valóságba
– Ez maga a csoda! – ismételte az onkológusom sokadjára, ahogy a leleteimet forgatta.
Elégedetten bólintottam, mert én már éreztem, amit az MRI nyilvánvalóvá tett: meggyógyultam.
Emlékszem, amikor a Margit-sziget padján ültem, és az elsuhanó hajókat figyeltem. Az egyik sétahajó fedélzetéről kisiskolások integettek nekem, de nem viszonoztam, mert a depresszió teljesen elhatalmasodott rajtam az azt megelőző napokban. Nem dobott fel a vidám gyerekek látványa, mert tudtam, hogy nekem már sosem adatik meg, hogy saját gyerekem legyen. Körülbelül három hónap múlva legördül a függöny, finito, vége.
De akkor jött a fény…
Nem tudom, mi volt, de mintha egy ragyogó alak sétált volna a fodrozódó víztükrön. Az állam leesett a látványtól, és nem bírtam elfordulni. Akkor sem mozdultam, amikor megállt előttem, és végigsimított az arcomon. Sosem feledem a fülembe súgott szavakat, mielőtt jött a villanyoltás. A kórházban tértem magamhoz, és a testem még mindig vibrált a különböző érzelmek viharától. Beavattak, miként szedtek össze az ösvényről, és szállítottak be. Azonnal értesítették Dr. Juhász Rolandot, aki beutalt a soron kívüli MRI vizsgálatra, ahol már nem találtak tumort.
– Nem értem – folytatta Juhász doktor. – Esküszöm, hogy nem értem. Ilyet még sosem láttam. Az agyában lévő daganat felszívódott, nyomát sem látom. Mégis mi történt?
Meghökkenve nézett rám, de mit válaszolhattam volna? Úgy éreztem magam, mint John Travolta a Csodabogárban, csak én nem tudtam tárgyakat mozgatni az elmémmel. Pedig megpróbáltam.
Végül örömtelin, boldogságtól könnyes szemmel feleltem:
– Ahogy ön mondta, doktor úr, csoda.
Lelkemre kötötte, hogy további vizsgálatokat kell végeznünk, és minél sűrűbben látogassam meg az elkövetkező időkben, mert fél, hogy kiújulhat a betegség. Mindent ki akart deríteni a gyógyulásommal kapcsolatban.
Hamarosan cikkeket írtak rólam az Orvosi Hetilapban, majd azt követően a The Lancet is kitüntetett figyelmével. Ismét dolgozni kezdtem egy kis kávézóban a Duna partján, szemben a gyógyulásom színhelyével. Néha azzal töltöttem a szünetem végét, hogy a magányos padot bámultam az ablakból, miközben a nyakamba kötött zöld kendőt csavargattam az ujjammal.
Új virágokat vásároltam a lakásomba, hogy feldobjam kicsit. Az utolsó hónapokban meg sem fordult volna ilyen a fejemben, nehogy szegény növények gazdátlanul, kiszáradva végezzék. Gyűlésekre kezdtem járni, hogy segítsek feldolgozni másoknak a tagadás fázisait, és biztassam őket, hogy van kiút. Akadtak, akik nem kértek a segítségemből, de Ica nem tartozott közéjük.
Éppen aludt, amikor meglátogattam a kórházban, ezért igyekeztem nagyon csendesen a székbe telepedni, de az megnyikordult. Ica kinyitotta a szemét, és fáradtan rám mosolygott.
– Szia – lehelte halkan.
– Szia – feleltem. – Hogy érzed magad?
– Jobban, mint tegnap. Az orvos szerint jól haladok a gyógyulás felé, és ezt neked köszönhetem. – Nyitottam a számat, de ő belém fojtotta a szót: – Ne mondj semmit, kérlek. Sokkal tartozom neked. Ha nem lennél, és nem tudnám, hogy lehetséges meggyógyulni, akkor már régen feladtam volna.
Bólintottam, majd hallgattam szuszogását. A piros kendőjét figyeltem, ami a kopasz fejét takarta. Tőle kaptam a zöld kendőt ajándékba, amit a nyakamba kötve hordtam, mert a betegség szerencsére megkímélte a hajamat, noha fakóbb színe lett.
A tekintetem a Temozolomidra vándorolt, és akaratlanul is összerezdültem. Nekem is szednem kellett, és gyűlöltem. Rámutatott, hogy képtelen vagyok egyedül szembenézni a betegséggel. Gyengének éreztem magam, és ez volt a belépőm az alkudozás előszobájába. Hitegettem magam, hogy ha ezt a lépést megteszem, akkor minden rendbe jön.
Nem maradtam sokáig Icánál, mert nem akartam lefárasztani. A látogatást követően kimentem a padomhoz, de nem ültem le rá, mert féltem, hogy visszaveszi tőlem az egészségemet. Irracionális félelem volt, de nem tudtam parancsolni az ösztöneimnek. Helyette inkább a sétány szélén álltam, és az elhaladó sétahajót figyeltem, amely ismét iskolásokat szállított. Ezúttal mosolyogtam, és visszaintegettem. Teljes szívemmel hittem, hogy minden más lesz.
Idővel megfeledkeztek rólam a szaklapok, és nem keresett fel senki azzal, hogy szeretne a felépülésem végére járni. Ica is szépen gyógyult, és hasztalanul próbálta kifejezni háláját pusztán azért, mert ott vagyok neki. Nem álltam ellen, csak elfogadtam a szerepemet az életében. Nem vehettem át helyette a terheket. Őszintén szólva nem is akartam, mert egyszer is borzasztó volt keresztül menni rajtuk, de támogathattam őt.
– A hatos asztal, Andi – adta ki az ukázt Jorge, a portugál cserediákunk, akit az isteni kávéja miatt vettünk fel.
Szélesen mosolygott rám, mint aki akar valamit. Nagyképűnek találtam a napbarnított bőre, fehér fogsora, és az ehhez tartozó “bármelyik nőt megkaphatom” viselkedése miatt. Korábban kelj fel, kisapám!
Könnyed mozdulatokkal lejtettem át a benti asztalok között, miközben a Rebirthing című számot dúdoltam a Skillettől. Sosem voltam az a kimondott rocker, de ez a szám nagyon bejött, mert úgy éreztem, tökéletesen illik a helyzetemhez.
– Meghoztam a kávét, uram – léptem az asztalhoz, és letettem a csészét. Erősebben koppantottam az üveglaphoz a kelleténél, amikor találkozott a tekintetünk az ott ülő férfival.
A lélegzetem elakadt, és a döbbenet úgy fújta ki elmémből a dalszöveget, mint sivatagi szél a homokot. Erős érzések kerítettek hatalmukba, amelyeket képtelenség lenne leírni. Visszasiettem belülre, és a mosdóba vonultam. Hideg vizet csapkodtam az arcomra, majd a tükörbe néztem. Mostanában egyre több dologra emlékeztem vissza a rejtélyes fényemberrel kapcsolatban, és felesleges lett volna tagadnom, hogy a hatos asztalnál ülő férfi állának vonala, alkata, illata egy az egyben olyan, mint a két lábon járó csodámé.
Remegő kézzel töröltem szárazra az arcomat, és miután magamba öntöttem egy kis lelket “az ugyan, kapd már össze magad” című örök slágerrel, visszatértem a munkához.
Ahogy kiléptem, nekiütköztem a titokzatos férfinak. Elnézést kértünk egymástól, miközben az arcom lángolt pillantása és széles mosolya nyomán.
– Ne haragudjon, de magát keresem vagy tíz perce – kezdte. – Nem tudok rájönni, honnan ismerjük egymást.
– Khm. Izé… Nem hiszem, hogy találkoztunk volna már.
Hátrafésültem egy tincsemet, amiről azonnal levágta, hogy zavarba jöttem. Illendően elnézést kért, majd randira hívott, hogy helyrehozzuk azt a kozmikus hibát, amiért még nem hozott minket össze a sors. Fellengzős duma volt, de bejött. Nem csak azért, mert a hangjától megremegett a térdem. Köze sem volt ahhoz, hogy a fényember megelevenedett előttem. Inkább azért fogadtam el a meghívást, amit ott mondott, a Margit-szigeten:
– Várok rád!
