Hasztalan
Szerettem volna szólni,
de halk lett a szavam,
A verseket nem kéri,
nem szereti, ha van.
Leraktam padra, kőre,
mint lelenc gyereket.
Boldogabb lenni tőle
nem sikerülhetett.
Verseim hangja túl halk.
Csak csendesen zokog.
Mint nyári zápor, sóhajt...
Nem hallani, vagyok.
Én magam élek itt lent,
ahol a fény sem jár.
Nem emeltél fel engem,
te színes, szép madár.
Már tudom, hogy a lelkem
komor felhőkbe bújt,
és kár volt megkeresnem,
mert mindent összedúlt.
A sohasem volt rendet,
fájásra váltotta.
Meghagyta csak a csendet.
Létem elátkozta.
Mindig egyedül járom
a tüskés utakat.
Magányban élni vágyom.
Temetni vágyakat.
Verseim szétszaladtak,
lehet, szólnak neked.
Szólnak, hogy ne feledjed,
Itt élek köztetek.
2022.06.05.
