Linktár

Fler - Koronakidobódás II. (Xenothep és Mia közös alkotása)

Riel

Meglepetten néztem rá.

Biztos vagy benne?

– Te nem érzed?
– Sohasem jönnek a városba. A Fúriák valamiért rühellik őket.
– Hát most itt vannak.

A mamlasz önmagában is egy gyomorfelkavaró látvány volt, megjelenése és szaga egyaránt egy óriási halom állati belsőségre emlékeztetett. Nem volt feje, se szeme vagy lábai, sötétlilás, húsos csápokkal húzta magát előre. Mégis inkább mentálisan volt megterhelő a jelenség, mintha nem teljesen e dimenzió lényei lennének, ráadásul többnyire négyen, öten is összeverődve mászkáltak.

Kilestem az ajtón, odakint baljós csend volt.

– Jó. A kilátó nagyjából százötven méter, a második kereszteződésben balra.
– Jól rémlik, hogy a mamlaszok képesek anomáliát idézni?
– Igen, de kurvára nem érünk rá ezzel vacakolni. Ha azt érzed, hogy feltöltődik a levegő, figyeld a fényvillanásokat, és azonnal ugorj az ellentétes irányba!
– Miért fontos a torony?
– Ha odaérünk, meglátod. Hajrá!

Amint neki iramodtam, még hallottam egy fojtott „Zmeg!”-et. Próbáltam a lehetőségekhez képest csendben mozogni, de ez egy eszement rohanás közben meglehetősen nehéz, különösen alkatrészekkel teli hátizsákkal. Bár mindent rongyokba bugyoláltam, azért lehetett hallani, ahogy összeverődnek a dolgok.

Nitas csakhamar megelőzött, ami megnyugtatott, mert így jobban ráláttam az őt fenyegető esetleges veszélyre. Próbáltam leszokni róla, hogy aggódjak miatta, de ha együtt voltunk, képtelen voltam. Már több méterrel előttem járt, mikor visszafordult és kikacsintva, a szokásos pimaszságával kinyújtotta a nyelvét. Tartani akartam a tempót vele és az adrenalinnal, és mintha érezte volna, hogy erőlködöm, futás közben néha kitáncolt oldalra. Mindig kiakadtam tőle, hogy a legidiótább helyzetekben kezd el szórakozni. Sehogy sem tudtam behozni az előnyt, viszont észrevettem tőle jobbra a halvány fénykört. Láttam, hogy a kereszteződésre koncentrál, úgyhogy elkiáltottam magam.

– Tizenkettő-kettő-négy! Balra!

Végig sem mondtam, amikor balra vetődött, én pedig követtem a példáját. Az utca másik oldalán egy jó három méternyi átmérőjű, vörösen irizáló kör jelent meg, ezen belül az aszfalt pillanatok alatt felforrt, majd a legközelebbi kocsironcs éktelen csörömpöléssel kezdett csúszni felé. Amikor elérte a kör szélét, elfordítottam a fejemet, így is jól látszott a környéket elöntő hófehér villanás. A csattanás azonnal követte, úgy éreztem, beleremegnek a csontjaim.

Felpattantam és újra rohanni kezdtem, menet közben kapva fel Nitast, aki épp csak feltápászkodott.

– Te most felszedtél?

– Csitt már.

A derekánál fogva toltam, míg ismét lendületbe jött, aztán a kereszteződéshez érve már épp be akartunk fordulni, amikor meghallottuk a jellegzetes hangot, egy Fúria fő fegyverének kellemetlenül száraz, elektromos zizzenését. A sugár a főút felől jött, amerre menni akartunk, a fényspirál szembántó kék ragyogással csapódott be a szemközti kirakat sorra. A hatalmas üvegtáblák öblösen zengve törtek be, ámulva néztük, amint nemsoká ugyanott megjelent a földön a több méteres kör. Felénk eső íve alig két méternyire húzódott, összeszorítottam fogaimat.

– Nem jó helyen vagyunk – közölte Nitas társalgási hangon. Nem volt idő gondolkodni, így hanyatt vágtam magam, magammal rántva őt is, és begurultunk egy kisbusz alá. A fényvillanás utáni csattanás embertelenül összerántotta csontvázamat, felnyögtem. Kilestem a kerék mellett, így épp láthattam a több méter magas, formátlan húshalmot, amint elvonaglik rejtekhelyünk előtt. Nitas szemei megcsillantak a majdnem teljes sötétségben, megragadtam karját és magamhoz húztam.

Döngő léptek hallatszottak, a ritmustalanságból hamar rájöttem, hogy legalább két Fúria érkezett a főút felől. Egyikük mély horkantást hallatott, Nitas a mellkasomhoz nyomta homlokát.

– Fogd be a füledet! – suttogtam.
– Baszhatom, ez infrahang.

A mamlaszok is észrevették a Fúriákat, a vöröses derengésből tudtam, hogy újabb anomáliát idéznek. Az éktelen hangrobbanás után éreztem, hogy vérzik az orrom. A Fúriák kék fényei felvillantak, valami összetört a közelben. Idegőrlő, mormogó hang hallatszott, valamelyik mamlasz megsérülhetett. Nitas kilesett a másik oldalon a furgon alól.

– Kilenc-három-egy, most, vagy itt döglünk meg!

Kilöktem a kocsi alól, ő visszanyúlt, hogy kirángasson, aztán tigrisbukfencben vetődtünk a sarok mögé. Az egyik Fúria figyelmét felkeltettük, félig felénk fordult, ám szerencsénkre a mamlaszok épp visszatámadtak.

Rohantunk, ahogy tudtunk, hogy minél távolabb legyünk az ártányoktól. A lépcsőházba szinte bezuhantunk, lihegve rángattam fel Nitast a tetőszintre. Odafent minden rendben lévőnek látszott, hason kúsztunk el a magasabbik épület faláig. Innen ki tudtunk lesni a kereszteződésbe, Nitas tágra nyílt szemekkel nézett le.

– Azannya…

Az egyik Fúria épp nekilendült, és teljes testsúlyával zuhant neki a jobb oldali mamlasznak. Fröcsögtek körülöttük a testnedvek, hanyatt fordultam.

– Szépen eljátszanak, most nyerünk egy kis időt. Amekkora lármát csapnak, idecsődítik a környékről a többi barmot is. Hogy csinálod?
– Mit?
– Mamlasz soha nem jön ilyen zsúfolt környékre, különösen nem oda, ahol ennyi Fúria van. Eddig egy darabot sem láttam, pedig napok óta hesszelem a környéket. Te feltűntél, és íme: káosz.
– Ezt bóknak veszem – vigyorodott el, aztán meglökött vállával. – Fordulj vissza, így a garatodba megy.

Átfordultam és a porba köptem.

– Ezt most sikernek könyveljük el. Látod a falon azt a repedést?
– Ez most valami kvízkérdés? Ott egy ló is beférne.
– Ne okoskodj már… Szóval ahogy belépsz, jobbra indul a lépcső felfelé a búvóhelyemre. Ott csak egy puska van, nem éri meg az időt, viszont a lépcső alatt találsz egy faládát. Hozd ide, ami benne van!

A lány megfordult és kúszva indult neki a tetőnek, figyeltem, amint eléri a rést. Ott négykézlábra állt, elégedetten figyeltem. Tény, hogy teljesen lökött, de legalább nem kockáztat fölöslegesen.

Na jó, nem mindig.

Kulacsommal megnedvesítettem egy darab rongyot és letörölgettem arcomat. Mire végeztem, ő is visszatért. Mellém tette a rongyba tekert holmikat, kibontottam a csomót. Szemei felcsillantak, amikor meglátta a shotgunt.

Felé nyújtottam.

– A tiéd. A hátizsákomban van hozzá nagyjából negyven lőszer.

Átvette, szétnyitotta, belenézett, közben előkotortam egy doboz lőszert. Hamar megtöltötte, majd betárazott a maradékból a zsebeibe. Egy nejlonba tekert holmira mutattam.

– Az meg egy taktikai mellény, hasonló, mint amit én viselek. A hátrészen van protektor, ha nehéznek érzed, kiveheted.
– Ó, banyek… pedig nincs is szülinapom!

A mellény egy számmal nagyobb volt a szükségesnél, de az ilyesmi már rég nem okozott problémát. Nitas felkapta, aztán rám mosolygott.

– Ha lenne időnk, most…

Az egész környék beleremegett a hangrobbanásba, a füleinkhez kaptuk kezeinket, mintha érne valamit. Amint a dörej elhalkult, megráztam a fejemet. Orrom megint vérzett, bosszúsan töröltem le arcomat. Kilestem a tető peremén, ám nem igazán tudtam kivenni a sötétben kavargó masszából, hogy mi történik.

Nitas előhúzott egy tenyérnyi holmit, és amikor az arcához emelte, akkor láttam, hogy éjjellátó.

– Ajaj... Még egy falka mamlasz. Öten, ha jól látom. Az egyik Fúriát az előző brigád lealázta, a másik sincs túl jó bőrben.

– Majd megsiratjuk később.
– Viszont jönnek a haverjai amonnan.
– Oké, mondom a lényeget…

Kimutattam előre a főúttal párhuzamosan, ahol a távolban látszott az űrhajó irdatlan tömege.

– A cél az, hogy a közelébe jussunk annak a hombárnak.
– Ang’Kharrim.
– Hogy mi van?... – néztem rá meglepetten.
– A neve. Ang’Kharrim. Nemrég összehaverkodtam a Xineshával, az mondta, hogy így nevezik a megszállók űrhajóit.
– Ezt a megszállóktól tudja?
– Dehogy! Ez Xinesha nyelven van.
– Most már boldogan halok meg, hogy ezt tudom.
Nitas vállat vont.
– Tudom, mit tartanak általában az emberek a Xinesháról, de hidd el, hogy az nem rossz arc.
– Kivéve, hogy a nyakunkra hozta a megszállókat.
– Ők meg az Ang’Kha… Jó, jó, befogtam. Szóval?
– Szóval nézz egyenesen előre! Az éjjellátó most sokat segíthet. Majdnem szemben van egy függőleges vonal az űrhajón, látod?
– Megvan!
– Attól balra nyolc-nyolc-egy irányban van az egyik feltételezett bejárat. Nagyjából annak az áruháznak a tetejével egy vonalban a domboldalon.
– Látom!
Levegőt vettem, hogy folytassam, ám Nitas felemelte egy ujját.
– Várj!

Odalent a csata újra indult, a vörös villanások keveredtek a kékkel, valami éppen széttépett valamit, az agresszió nyers hangjaitól felfordult a gyomrom.

– Persze, tök ráérünk, csak nyugodtan.
– Az nem bejárat. A bal oldali tízemeletes leomlott paneljeinek egy darabját nézted ajtónak valószínűleg.
– Pont kör alakú, meg minden?

Kezembe nyomta a távcsövet, amint belenéztem, azonnal láttam, mire gondol. Nitas halkan felelte.

– Te nappal nézted egy napszemüvegen át, miközben a Flerben fürödtek a szemgolyóid. Az is csoda, hogy nem vakultál meg.
– Hm.

Megkerestem a következő lehetőséget, amely az előzőtől száz méternyire jobbra esett, és láttam azonnal, hogy az is tévedés. Egy nagyobb robbanás földcsuszamlást okozott a dombon, és kilátszott a szikla.

Komoran kerestem meg a harmadik helyszínt. Nagyon nehéz volt rezzenéstelenül tartani az eszközt, miközben odalent folyamatosan fények villództak, és rendre robbanások rázták meg a környéket.

– Honnan a francból került ide ennyi mamlasz? Ez már a harmadik falka.
– Nem tudom, Nitas, én csak egy vidéki barom vagyok. De innen le kell lépnünk, mert agyvérzést kapok lassan.

Még egyszer belenéztem a készülékbe, megkeresve a negyedik helyet is, aztán a lánynak nyújtottam.

– Oké, a másik kettő potenciális lehetőség. Az egyik ott van tizenkettő-egy-négynél a kereszteződés mellett, amit pont megvilágít a Hold. Ha az nem jön be, a másik feljebb van a dombon, ugyanabban a vonalban pár száz méternyire. Ott van egy nagy, széles úttest, kanyarodik a domb teteje felé, és egy íves betonteknőben halad.
– Rendben.

Ő is belenézett a távcsőbe, aztán bal felé intett.

– Ha leérünk az utcaszintre, akkor az ellentétes irányba kell elindulnunk, mint ahol ezek gyepálják egymást. A második utcáról nyílik egy sikátor, amennyire emlékszem, egy lépcsősor van a végén, amelyen feljuthatunk arra a sugárútra, amelyik…
– Igen, tudom, melyikre gondolsz.
– Onnan meg vissza emerre végig a házak közt. Rohadtul remélem, hogy ott nincsenek mamlaszok.
– Azt látnánk, mert Fúriák viszont vannak. Ezért ugatom mindig, hogy maradj a közelemben, a jeladóm megvéd minket. Ha megint elkóricálsz, a bőröd alá varrom, hogy ne tudd elhagyni.
– Micsoda finom úriember… nem azt mondtad, hogy már megbízhatatlan?
– De igen. Valószínűleg merül, viszont még működik. Én imádom, ha nem tapossa ki a beleimet egy Fúria.

Összeszedtük a holmijainkat, aztán lekúsztunk a tetőről. Amikor végre távolodni kezdtünk az idegen lények harcának helyszínétől, megkönnyebbülten nyögtem fel.

– Mi az?
– Egyszer még a múlt évben belekerültem egy ilyen megidézett körbe, amit egy mamlasz csinált. Azt hittem, halott vagyok, ám a robbanás után alig voltak rajtam sérülések, pedig elég messzire dobott a detonáció. Azóta nem érzem meg őket, ha a közelemben vannak, viszont mindig elindul az orrom vére, amikor támadnak.
– Bírod a tempót?

Elvágtattam mellette, ám egy fél perc után vissza előzött.

– Minek rajtad annyi málha? Minden szart felszedsz.
– Azért van lőszered meg puskád.

A sikátort végig késeltük, mert teli volt megszállottakkal, aztán a sugárútra érve lerendeztünk egy gyors lövöldözést, ahol meg pár Kaszaboló támadt ránk a kapualjakból és a betört kirakatokból. Nitas látható élvezettel lőtte ki őket egyesével a vadászpuskával. Néha feltűnt egy-egy Fúria, aztán némi bizonytalan szkennelés után mindig továbbmentek, egész jól haladtunk. Már egy vonalban voltunk az odalent folyó küzdelemmel, leláttunk a házak közt a dombról.

– Ez már háború – intett a lány.
– Engem aggaszt. Hetek óta szinte nyugi volt.
– Legalább fogynak.
– Csak tudni szeretném, miért jöttek ide a mamlaszok.
– Nem biztos, hogy oka van. Ez az az út?

Megált egy ház sarkánál, és az emelkedőre mutatott.
Biccentettem.

– Igen. Kettő, talán háromszáz méterre van az a kereszteződés, és jobbra lesz a kapu.

Erőltetett menetben vágtunk neki a kaptatónak, kerülve a nyílt tereket. A Kaszabolók hangos repdesése mindenhonnan hallatszott, néha Fúriák dübörgését is hallottuk, igyekeztünk a panel házak árnyékában haladni.

– Köszönöm a puskát.
– Szívesen. Miért jöttél ide igazából?
Vállat vont.
– Tudtam, hogy valahol erre felé talállak.
– De miért kerestél?
– Álmodtam rólad.
– Hiányoztam? – vigyorodtam el.
– Nem, dehogy! Csak reméltem, hogy adsz egy jó puskát.
Felnevettünk, aztán egy Fúria közeli morgására elhalkultunk.

Már közel értünk a kereszteződéshez, amely úgy nézett ki, mint egy morbid csendélet a kiégett autóroncsokkal, bennük az elszenesedett halottak csontjaival. A környéken egyre több nyoma volt az égésnek, korom, füstszag, kesernyés por a levegőben és temérdek elszenesedett emberi test szerteszét. Ők akkor haltak meg, amikor az űrhajó hatalmas lángok közepette leszállt.

Amikor végre elég közel értünk, csalódottan álltam meg.

– Ez sem az.

Ami odalentről kör alakú nyílásnak látszott, az csak egy lezuhant repülőgép törzsének egy darabja volt valójában. Nitas aggódva pillantott rám.

– Azt hiszem, követnek.
– Tudom. Fúriák. Itt már bőven az érzékelők hatósugarában járunk, ez elindítja a védelmi protokollt. A jó hír, hogy ettől a vonaltól feljebb semmi mással nem találkozhatunk rajtuk kívül, mert minden mást megölnek. Az egyetlen előnyünk a jeladóm. Maradj mindig a közelemben!

Kihúztam a nyakamban logó szíjat a mellényem alól, amin a pár centis fém színű holmi himbálózott.

– Ha valami történik velem, ezt vidd magaddal!

Nem felelt, újra elindultunk.

Már hallható volt a körkörös mozgás, bár még távol maradtak. A Fúriák képtelenek voltak osonni, így nem aggódtam, hogy rajtunk ütnek. Negyedórával később elértük a betonteknő szélét, amelyben az úttest haladt, megálltam, hogy kifújjam magam. Nitas az alkarjára fektette a vadászpuskát és lassan fordult körbe.

– Legalább tizennégyen vannak ötven méteren belül. Lent, fent és két oldalt.
– Rendben. Induljunk!

Átmentünk az úttesten, követtük jobbra kanyarodó ívét felfelé, míg egy T elágazáshoz értünk. A T hosszanti szára egy több méternyi átmérőjű alagút szájához vezetett, megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

– Ez lesz az.
Nitas bólintott.
– Nyitva van. Lentről nem láthattad. Van lámpád?
– Nincs.
– Odabent nem lesz fény.
– Nem baj, remek tervem van. Most húzzunk bele, megindultak megint.

A közeledő léptek dobbanására sietősebbre vettük a tempót. Amint beléptünk az alagútba, sokkal hűvösebb lett, a sötétségből szinte fagyos levegő hömpölygött felénk. Amint haladtunk, látszott, hogy enyhén elkanyarodik balra, nagyon reméltem, hogy kitart a szerencsénk.

Már alig láttam valamit, Nitas kézen fogva vezetett, ő az éjjellátót használta.

– Látok egy járgányt. Katonai dzsipnek néz ki.
– Ilyesmiben reménykedtem.
– Kizárt, hogy működik, ugye?

Elbotorkáltam a kocsiig, és az utasülésre másztam. A filmekben ez mindig tök egyszerű művelet, a valóságban azért elvacakoltam vele pár percig. A motor köszörülni kezdett, aztán pár fuldokló morranás után beindult. Nitas a vezetőülésbe huppant.

– Honnan tudtad?
– Ez egy alagút a föld alatt. Amikor a megszállók jöttek, akkor is volt itt forgalom nyilván, viszont itt védve voltak a közvetlen behatásoktól, ebből indultam ki.

A lány felkapcsolta a reflektorokat, a rideg fénykévékben láthatóvá vált a komor valóság. Elhagyatott kocsik, ameddig csak elláttunk, a megszállás napjának káosza a történelem közönyébe fagyva. Mögöttünk tompa dobbanásokkal közeledtek a Fúriák, Nitas felpörgette a motort, aztán sebességbe csapta a váltót, kipörgő kerekekkel indultunk el.

– Deja vum van.
– Csak kíváncsi voltam, hogy egy ilyen lomha nagy dzsip is képes-e ilyesmire.
– Erősebb, mint egy átlag jármű, állati nyomatékkal, de nem a sebesség bajnoka.

A roncsok egyre sűrűbben álltak egymás mellett, Nitas lezúzta a jobb oldalunkat.

– Bocs.
– Sebaj, úgyis lopott.

A Fúriák mellkasán és fejüket helyettesítő szerkezeten lévő, kékes LED fények élesen látszottak a sötétben, úgy láttam, vagy tízen jönnek utánunk. Egyelőre bőven előttük jártunk, de sejtettem, hogy nem lesz sima az utunk. Percek óta kanyarogtunk a négysávos úttesten a kocsironcsok közt, nemsoká át kell érnünk.

– Kapaszkodj! – kiáltotta Nitas, aztán felhajtott a járdára fél kerékkel, hogy elférjünk egy busz mellett, amely ferdén állt az úton. Nemsoká jeges huzatot éreztünk ismét, közeledtünk a kijárathoz.
– Nem tudom, mit fogunk találni odakint – kezdtem. – Ha látsz bárhol egy repülőt, menj oda!

Hirtelen kiértünk a szabad ég alá, ám az űrhajó iszonyú, fölénk magasodó tömege mindent eltakart előlünk. A talaj itt deres lehetett, a kocsi féloldalasan farolni kezdett, Nitas korrigált, hogy egyenesben maradjunk. Semmi nem látszott belőle, mert sűrű köd ömlött a hajó sötét tömegéből a magasból, kitöltve a szakadékot, és úgy térdmagasságig kavargott körülöttünk is. A hajó körül lévő nyílt téren felismerhetetlen roncsokat és romokat láttunk a ködben, a város ezen része porrá omlott, amikor ez a dög leereszkedett ide. A kocsi reflektorainak fényét a köd szétszórta, Nitas lelassított és megállt.

– Nem látok semmit, hogy merre is megyek.
– Semmi baj. Hagyd így a kocsit, hogy legyen fényünk!

Kipattantunk, aztán futva indultunk a hajó felé. A távolból ismét hallottam a Fúriákat, a ködbe meresztettem a szemem. Már nagyon közel lehettünk a szakadék széléhez, lelassítottunk, óvatosan lépdelve a ködben. Nitas megérintette a vállamat.

– Nézd, itt balra!

A forma még így is eltéveszthetetlen volt, hogy alig láttunk belőle valamit. Ha nem láttuk volna repülés közben jó párszor, nem gondoltuk volna, hogy bármi köze van egy repülőhöz. Leginkább úgy nézett ki, mint egy óriási mechanikus rovar. Szárnyai csak akkor látszottak, amikor beindították, valamiféle irányított sugárzás alkotta, háromszög alakban nyúlt el mögötte hátrafelé.

Ilyen közelről már látszott, hogy nyitva van a fülkéje, mellé léptünk és benéztünk. Döbbenetesen hasonló volt minden egy emberi szerkezethez, ebbe is szereltek kormányt, üléseket, műszerfalat, az arányok pedig azt sejtették, hogy bármi is vezette ezt a gépet, az ember formájú és méretű volt.

Bemásztunk, Nitas alaposan megnézte a műszerfalat, aztán egy tenyérnyi, kidomborodó kör fölé emelte kezét. A műszerfalon kaotikus fények siklottak át, majd halvány izzással felvillant pár kijelző.

Kinéztem a ködbe, a dzsip távoli fényei elértek idáig, elnagyolt árnyak mozogtak benne. Felemeltem a shotgunt és célra tartottam. Ha csak a legkisebb jelét is látom, hogy támadnak, illően fogadom őket.

Nitas rám nézett.

– Lazíts, arra most nem lesz szükség.
Valami kattant, majd a fejem fölött záródni kezdett a tető.
– Ügyes lány vagy.

Nitas kinyúlt a kormány felé, láttam, hogy állkapcsa megfeszül. Találkoztunk már idegen technológiával és néha fájdalmas megtapasztalás volt. Egyszer engem lesokkolt egy idegen kézifegyver, amit használni próbáltam.

Amint ujjai a kormány idomaira fonódtak, szemei tágra nyíltak, gerince megfeszült, látszott, hogy uralkodni próbál magán. Aggódva figyeltem, és pár másodperc múlva lihegve lazított.

– Ah’Temmyarda Fth’Nacken! – mormolta. Megérintettem vállát.
– Minden oké? Ez úgy hangzott, mint egy káromkodás.
Amint bólintott, egy hajtincse az arcába hullt.
– Az is volt. Ezt a hajót a Xinesha készítette. Amikor megfogtam a kormányt, megtanított a vezetésre. Borzalmasan kellemetlen érzés. Megerőszakolta az elmémet szinte.
– És mit jelent, amit mondtál?
– Nem tudom lefordítani… egy nagyon ocsmány átkozódás.
Megrázta a fejét.
– Az Ang’Kha rabszolgát csinált a Xineshából.

Mélyet sóhajtott, aztán ismét megfogta a kormányt bal kézzel, jobbal pedig határozottan nyúlt a műszerfal felé. Az életre kelt, egyre több apró fény vibrált rajta, a hajó testén remegés futott végig. Odakint a köd vörösen izzott fel, ebből tudhattam, hogy a repülő szárnyai aktívak.

Olyan simán kezdtünk emelkedni, hogy meg sem éreztem, csak azt láttam, hogy körülöttünk lesüllyed a köd, és elhalványul a dzsipünk fénye. Nitas szorosan lehunyta szemét, egy könnycsepp gördült le arcán, amit szinte dühösen törölt le, majd kinézett a szélvédőn.

– Az Ang’Kha iszonyú.

Amint emelkedtünk, a repülő orra egyre meredekebb szögben fúródott a levegőbe, aztán éreztem, hogy gyorsulni kezdünk. A lány magabiztosan kezelte a gépet, ellazultam.

– Megcsináltad, Nitas. Állati büszke vagyok rád.
– Te találtad ki az egészet, te tartottál életben és te hoztál el idáig.
– Most nincs te és én, csak mi.

Az Ang’Kharrim sötét tömege mellett emelkedtünk, ilyen közelről is alig láttunk belőle részleteket. Pár perc után eltűnt, amint fölé emelkedtünk és végre láthattuk a csillagokat. A lány bűvölte még kicsit a műszerfalat, aztán hátradőlt és nyújtózkodott.

– Rendben, az automata pilóta felvisz minket az űrbe. Sejted, hogy mit keresünk?
– Ahogy mondtad, valami nagyot.


Nitas

Próbáltam eltávolítani magamtól az érzéseket és a képeket, amit a Xinesha kéretlenül az agyamba tolt. Az a nyomás, amit az Ang’Kha más fajokra gyakorolt, pontosan ugyanazt a végtelen fájdalmat, undort és dühöt hozta elő belőlem, mint a saját fajtám erőszakos tettei. „Túl érzékeny vagy” szinte hallottam apám hangját a fejemben. Nem bóknak szánta. Talán sértésnek sem, csak ténymegállapítás volt. Hagytam, hogy átvonuljanak rajtam az érzések, mint egy hullám. Egy pillanatra lehunytam a szemem és éreztem, ahogy előbuggyannak a könnyeim. A következőben kinyitottam és a feladatra fókuszáltam. A gép emelkedett, az Ang’Kharrim a ködben maradt alattunk. Utasítottam a gépet, hogy lassítsa az emelkedést. Látni akartam a felhőket, közéjük bújtatni a pilótafülkét. Az ablakon keresztül néztem, ahogy lassan körülölelt minket. Mintha egy óriási vattacukor szálait tekergette volna egy erős szélvihar, amit odabent nem éreztünk.

Rielre néztem, tudtam, hogy megérezte a lassítást a testében. A Jelen láthatóan magával ragadta őt is. A megszállás előtt sem voltam nagy jövő tervező. Míg Riel folyton stratégiát gyártott, két (vagy kétszáz) lépéssel előre tekintett, én egy rugalmas-homályos elképzelés mentén jobbára improvizáltam. A múltamban gyakran kutattam fejben, nem nosztalgiázva, inkább mintákat keresve, a hatékonyabb döntések érdekében. A Jelen volt az én terem. Az itt, a most, a testben. Szerettem azokat a pillanatokat, mikor Riel kilépett a fejéből, a tervezésből és megérkezett mellém. Megfogtam és finoman megszorítottam a kezét, ahogy elhagytuk a légkör alsó rétegét és érezhetővé vált a horizont görbülete. Furcsa volt a felhőket felülről nézni, miközben az indigókék ég felé emelkedtünk tovább. Képtelen voltam magamba fojtani a kuncogást.

– Most olyanok vagyunk, mint két elcseszett kerub, csak nem lóbáljuk a lábunkat.
Riel halkan felnevetett.
– Ez valami kényszer, hogy szétverd a pillanatot?

Vállat vontam, de nem válaszoltam. Talán igaza van. Fogalmunk sincs, hogy hogy hová a vészbe tartunk. Valahol felettünk ott van a szerkezet, ami poklot csinál a nappalokból, belőlünk éjszakai lényeket, vagy inkább horgon ficánkoló csalit. Nincs valódi vesztenivalónk, mert ez nem élés. Az arcára néztem és éreztem a feszültségét. A Flert kereste a tekintetével, de tudtam, hogy még messze vagyunk. Megérezte, hogy nézem és zavartan elmosolyodott. Talán mégis van vesztenivalónk.

Abban a tűzharcban éreztem ezt utoljára, mielőtt beszakadt volna alattunk a felszín. Az egyik pillanatban még adrenalingőzzel az agyamban lövöldöztem a shotival és fel sem merült bennem, hogy nem győzhetünk. Aztán megéreztem a remegést. Szinte az egész testemet elöntötte a veríték. Először finoman vibrált a lábam alatt a fém, aztán az egész egyetlen óriási dörrenéssel beszakadt alattunk. Ösztönösen ugrottam, nem is céloztam, hogy hová. Rielt elnyelte a törmelék, láttam zuhanni, hallottam a saját hangom, ahogy a nevét sikítom. Mikor észhez tértem, a fejem váltakozó ritmusban pattogott a földön, ahogy a lábamnál fogva húzott maga után egy Tripó. Fogalmam sem volt, miért vonszol. Mire a tőrömért nyúltam volna, egyszerűen elhajított. Egy kupacon landoltam, akik valaha mind emberek voltak. Most csak ragacsos, nyúlós, büdös halomnak tűnt, ami tompította a landolást. Összegömbölyödve gurultam az aljáig. A Tripó ott hagyott. Hallgattam, ahogy a mozgásának zaja egyre távolodik. Igyekeztem nem venni levegőt, leginkább semmilyen módon, olyan orrfacsaró bűzben hasaltam. Végig lobbant az elmémen a kép, ahogy Riel lezuhan. Reszketni kezdtem és éreztem, hogy erősödik a szorítás a mellkasomban.

Halkan nyögött valaki a közelemben, úgyhogy – feledve némileg a penetrát és kizökkenve kicsit a kezdődő pánikrohamból – közelebb kúsztam a hang forrásához. Bár a felismerhetetlenségig össze volt kenve az arca, határozottan Tom volt az. Elsírtam magam, mert a vonásait látva újra Riel zuhanását láttam magam előtt, mint egy végtelenített verziós rémálmot, amiből nincs ébredés. Tom teste mindenhol véresnek tűnt, bár azt nem tudtam megállapítani, hogy a saját vére-e. Az arcára szorítottam a tenyerem, próbáltam mélyeket lélegezni és rá fókuszálni. Újra és újra elborított az a végtelen üresség, ami megbénít és szinte kiránt a saját testedből. Csak az tartott egyben ott és akkor, hogy Tom még lélegzett.

Az ablakon át a hideg, sötét égbolton néha átcikkant egy-egy meteor, hogy a légkörbe fúródva azonnal elégjen. Riel megszorította a kezem, amikor megpillantottuk a légkörfényt és az Aurorát. Az előbbi vékony hártyaként borult a föld köré, mint egy izzó perem, amit csak akkor vettünk észre, mikor rég áthaladtunk rajta. Az Aurora zöldes tánca belopózott a pilótafülkébe, bár a színek kezdtek szürreálisan kifakulni.

Ismét Tomra gondoltam, és épp meg akartam szólalni, amikor Riel kifelé intett.


Riel

– A Fler hajnalban kezdődik este pedig véget ér, tehát amit keresünk, az a Nap irányában van.

Egy pillanatig csak nézett rám, úgy éreztem, mintha nem egészen ott járna gondolatban, aztán kissé erőltetett könnyedséggel szólalt meg.

– Ez valami olyasmi, mint egy nagyító üveglencse, amely fókuszálja a sugarakat?
– Lényegében. Fogalmam sincs, milyen technológiát használ az Ang’Kha. Igazából azt sem tudom, mire jó a Fler. Szép lassan kiszárítja a bolygót, de ehhez így évszázadok, talán évezredek kellenek. Azt feltételezem, hogy tudnának állítani a hatékonyságán, akár pár óra alatt elégethetnék az egész légkört. A Xinesha erről nem mondott neked semmit?

– Nem sok időnk volt beszélgetni. Én arra gondolok, hogy nem akarják lakhatatlanná tenni a bolygót, és hogy a Fler amolyan pszichológiai fegyver inkább. Ha belegondolsz, nem tudjuk az igazságot semmiről. Akármilyen elméletet is hallottunk valaha ezekről, az lehet igaz, vagy hamis, semmit nem sikerült bizonyítani.

Elhúztam a számat.

– Nekem mindegy, mi az igazság. Nélkülük is elég nehéz volt az élet ezen a bolygón, de mióta itt vannak, azóta értelme sincs semminek.

Gondolatainkba merültünk, közben lassan elértük a bolygón a Terminust, az éjszaka és a nappal határát jelző sávot. Nemsoká a horizonton túl felcsillant a Nap, Nitas beállított egy szűrőt a szélvédőre, amely fokozatosan sötétedett, ahogy egyre több fény ért minket. A kabinban az árnyékok kontrasztosabbakká váltak, mi pedig kísértetiesen elfehéredtünk. Ámulva néztem a Napot, amelyet most nem barátságosan ragyogó sárga fénynek láttam, hanem egy éles határú ragyogó hófehér golyónak, amely körül teljes volt a sötétség.

A lány a műszerfal fölé emelte a kezét, majd intő mozdulatot tett, mire a szélvédőn megjelent egy fénylő, háromdimenziós kép. Először nem értettem, mit is látok, aztán Nitas egy kicsi háromszögre mutatott, majd egy alaktalan foltra feljebb.

– Ez itt a hajónk, az pedig a cél. Valamiféle sugárral tapogatja le a teret maga körül, abból alkotja a képet.
– Az arányok helyesek?
– Nem hiszem. Ez egy tömörített, torz kép a távlatokról, legfeljebb ezen a világoskék gömbön belül lehet helyes a lépték.
– Te most el tudod olvasni az adatokat, igaz?
– Igen, csak nem ismerem a mértékegységet, így átváltani sem tudom. Ha megmondod, mennyi egy Colsa, akkor gyorsan kiszámolom.

Bár nyilván száguldottunk, a távolságok miatt ezt egyáltalán nem érzékeltük, akár egy helyben is lebeghettünk volna. Nitas lekapcsolta a hajtóművet, nemsoká éreztem, hogy a hátam elválik a fotel támlájától. Megvizsgáltam a szíjakat és hevedereket a vállamnál meg a derekamnál. Hamar rájöttünk a csatok rögzítésének módjára, így ismét stabilan ültünk.

– Mennyi a gravitáció határa, te tudod? – kérdeztem.
Nitas vállat vont.
– Ez relatív. Úgy sejtem, három-négyszáz kilométer magasan lehetünk, itt még szinte a felszínével azonos a gravitáció.
– Nem érzem.
– Technikailag most zuhansz, vagyis szabadesésben vagy. Együtt mozogsz a hajóval, ugyanabban a gravitációs térben. Ha most kanyarodó manőverbe kezdenénk, akkor éreznéd a súlyodat, mert a tehetetlenségi erő a másik irányba húzna.
– Akkor eddig azért éreztem a súlyomat, mert a hajó gyorsult?
– Igen. Gondolom, azért nem éreztük a brutális három-négy G-s erőhatást, mert a Xinesha meghajtó más elven működik, mint a mi legmodernebb rakéta hajtóművünk.
– Ó... Pedig a filmekben az űrhajókon mindig van gravitáció.
– Persze, meg minden bolygón pont ugyanannyi, mint itt, és bár minden lény a saját nyelvén beszél, azért mindenki ért mindenkit. A valóság kicsit ridegebb. Nézd csak!

A három dimenziós ábrára mutatott, ahol a célt jelző folt kezdett határozott vonalakat ölteni.

– Ez tényleg elég nagynak tűnik – morogtam. – Mondd csak, miféle fegyverzete van ennek a repülőnek!

Nitas a műszerfal fölé emelte a kezét és félig lehunyt szemmel koncentrált.

– Valamilyen energiakisülések, amolyan kilőhető sugár és pár mechanikus szerkezet… Olyasmi, mint egy rakéta, vagy drón.
– Tudsz valamit mondani a tűzerejéről?
– Nem igazán.
– Ez a fegyverzet egy hasonló gép ellen elég lehet, de nekünk most valami gigantikus dolgot kell elpusztítanunk.
– Csak van gyenge pontja!
– Nyilván. Azt akarom, hogy ne lehessen megjavítani, tehát akkora kárt akarok okozni benne, ami végleg leállítja.
– Riel, el kell mondanom valamit…

Állkapcsa megfeszült egy pillanatra, aztán a kijelző felé intett.

– A gép meghajtója kimerülőben van. Nem értem a Xinesha technológiát, csak azt látom, hogy indokolatlanul kevés energiánk van. Talán eleve csak rövid rajtaütésekre tervezték ezt a repülőt.

Kinéztem a szélvédőn.

– Meg tudod mondani, hol van a biztonságos visszatérési pont? Eltudunk menni a célig?
– Nem. A BVP sokkal hamarabb lesz, valószínűleg eleve lőtávon kívül.

Megdörzsöltem a halántékomat.
– Márpedig meg kell próbálnunk.
– A torpedók, vagy drónok saját meghajtóval rendelkeznek, ám ha nem elégséges a tűzerejük, nem sokat tehetünk. A fegyverrendszert ugyanaz a meghajtó látja el energiával, tehát minden lövés csökkenti az esélyét, hogy hazajussunk.
– Én meg mindig azt hittem, hogy a Xinesha szuperintelligens. Rendben, akkor menjünk el a BVP-ig, hogy lássuk legalább a célt.
– És aztán?
– Azután visszamegyünk a bolygóra, és kitalálunk valami értelmesebbet ennél. Összeszedünk pár meghajtót, lopunk egy másik hajót, visszajövünk és szétverjük azt a hulladékot.

Nitas belenyúlt a kijelző ábrájába, mire azon megjelent egy vékony, vörös, szaggatott vonal.

– Ez az a távolság, ameddig elmehetünk, ha egyetlen lövést sem adunk le. Nagyjából a teljes táv kétharmada.

A szűrő láthatóan sötétedett, a szememet erőltetve igyekeztem meglátni odakint a célpontunkat. Gondolataim csapongtak, próbáltam tudomást sem venni az érzésről, hogy esztelenséget művelünk. Nem kellett volna ebbe belerángatnom.

Különösen éreztem magam, mintha azért beszélnénk a gravitációról, meg a lehetőségekről, hogy ne kelljen szembenézni az igazsággal, bármi legyen is az. Számtalan reménytelen és életveszélyes helyzetben voltunk már együtt, ám mindig csak utólag szembesültünk vele, hogy mennyire közel jártunk a halálhoz. Ezt tréfásan úgy neveztük, hogy „megkarcolt a kasza”.

Most azt éreztem, hogy száguld felénk, mi pedig nem hajolhatunk el, most nem térhetünk ki előle. Gondolataim egymásra torlódtak, nagyon sok mindent szerettem volna mondani Nitasnak, mégis csak ültem ott az idegen technológia vezérelte hajóban, megszólalni képtelenül.

Végül is ostobaság ez az egész. Nincs mitől félnem, hiszen nincs mit veszítenem. Mindenki meghalt, vagy eltűnt, akit szerettem, akihez valaha is közel kerültem, az egyetlen, aki pedig számít, az most is itt van velem.

Felé fordultam, hogy elmondjam ezt neki, bár tudtam, milyen sután hangzana az egész, és hogy úgyis tudja, ám ekkor hirtelen előre mutatott:

– Ott van!

Amikor észrevettem az első sötét vonalakat, izgatottan hajoltam előre én is, mintha ez segítene jobban látni. Ahogy közeledtünk, egyre több részletet láttunk meg belőle. Ezt nehezítette, hogy szembe repültünk a Nappal és a szűrő kompenzált, viszont eleget láttam ahhoz, hogy ismét eluralkodjon rajtam a rossz érzés. Elgondolkozva néztem a távolban lebegő szerkezetet. Képtelenség volt viszonyítási pontok nélkül felmérni a távolságát és nagyságát, ám ahogy rápillantottam az ábrára a kijelzőn, kezdtem megsejteni az igazságot.

Nitas a fejét ingatta.
– Riel, ez kurva nagy.
Felsóhajtottam.
– Ezt nem tudjuk elpusztítani. Túl nagy, és nem is egységes.

Tudtam, hogy ugyanarra gondol, amire én is. Amióta a Fler működik, felégette már az egész Egyenlítőt több négyzetkilométeres szélességben, azóta is melegíti a légkört. Minden napunk rejtőzés vagy harc az életben maradásért, miközben semmiféle jövőképünk nincs. A Xinesha hozta a nyakunkra a vészt, ám nem mutat megbánást és nem is segít. Eddig Nitas és én túléltünk, de előbb-utóbb jön egy Fúria, amelyik agyonrúg, vagy egy Tripo, amely legázol, netán egy Gorgó, amit nem tudunk kivédeni.

A lányra néztem.

– Igazad van, mégis szuperhős vagy. Arra születtél, hogy nagy dolgokat vigyél véghez.
– Mint te. Hős típusok vagyunk.

A kijelzőn feltűnt három világoskék pont, Nitas a fejét ingatta.

– Észrevettek.
– Mik ezek?
– Ugyanilyen hajók, mint ez. Az Ang’Kha utánunk indult. Figyelj…

Láttam már ilyennek, ismertem ezt a tétovázást, ezt az aggódó arckifejezést, amelytől sérülékenynek látszott, és egyáltalán nem akartam hallani, mit akar mondani. Talán ő sem akarta kimondani, de most már túlmentünk minden határon.

– Riel, az öcséd életben van. Láttam őt. Akkor találtam meg, amikor azt hittem, hogy téged elveszítettelek.

Hetek óta nem gondoltam Tomra.

Azt hittem, már túl vagyok a nehezén, meggyászoltam, az vigasztalt, hogy semmi nem bánthatja már ezen túl. Ezer kérdésem volt, tudni akartam, hogy a fiú jól van-e, mit csináltak utána, merre jártak, mi történt, és mindent igazságtalannak éreztem. A kijelzőn a hajónkat jelző kis háromszög vészesen közeledett a szaggatott vörös vonalhoz. Ha túlmegyünk rajta, már nem tudunk visszatérni a bolygóra.

Időt szerettem volna.

Időt, hogy átgondoljam a lehetőségeinket, időt, hogy elmondhassam, amit igazán érzek, hogy még élhessek kicsit.

Amint ránéztem, halványan elmosolyodott, ám szemei könnyben úsztak.

– Nem kellett volna elmondanom, ugye?
– De igen. Így már van értelme annak, amit teszek.
– Lehet, hogy… ez az a nap?

Amikor Millenniummal találkoztunk, Nitas vezetett, én meg a platón hasalva küldtem hátra sorozatokat a túl közel trappoló lények közé, hogy nyerjünk pár métert, majd kidobtam két utolsó kézigránátomat. Ez lecsökkentette támadóink számát hárommal, ám nem növelte esélyeinket számottevően.

– Nincs több ötletem! – ordítottam előre, mire azonnal jött Nitas dacos válasza.
– Ez nem az a nap!

Ez azt jelentette, ez nem az a nap, amikor a halál győzedelmeskedik fölöttünk. Victor mondta mindig a legreménytelenebb helyzetekben. Senkit nem ismertem rajta kívül, aki ennyire hitt volna önmagában.

Most azonban az űrben siklottunk, a lineáris impulzus vitt minket az Ang’Kha elátkozott szerkezete felé, de mi nem azt figyeltük, hanem egymás szemébe néztünk. Felemeltem a kezemet és megcirógattam ajkait.

– Nem, ez nem az. Ez az a nap, amikor megint megtesszük, amit kell, mert senki más nem képes rá.

Nitas oldalra nyúlt, az ábrán megjelent egy háromágú forma egy kicsi körben nagyjából a célpont közepe táján, a hajónk ismét gyorsulni kezdett.

Néma csendben repültünk, és amint az elmém is elcsendesedett, meghallottam Nitas szívdobogását.