Fler - Koronakidobódás I. (Xenothep és Mia közös alkotása)
Nitas
Felriadtam. Szinte izzottam a feszültségtől. Halkan lélegezve kémleltem a környezetemet. Nem engedhetek meg magamnak ilyen mély alvást, most mégis teljesen kikapcsoltak az érzékelőim. Lassan emelkedtem fel a sarokból, ahová éjszakára bevackoltam magam. Ellenőriztem a késeket, a fegyvert. Mindenem megvolt. Még váratott magára a pirkadat, mikor kiléptem a ház alacsony ablakán. A hámladozó falak még mindig a nappali hőséget okádták. Élelmet kell keresnem gyorsan, mielőtt a nap feljön. AZOK viszont még ébren vannak, éhesek. A nappal elől nekik is menekülniük kell. Két heves szívdobbanással öntötte el a tudatomat az álmom. Nem, ez most nem veheti el a figyelmem. Hiába préseltem össze az ajkaimat, koncentrálva a következő fedezékre, ahová átosonhatok, úgy mart belém az álom, mintha ki sem léptem volna a képei közül.
Számolni sem tudom, hány holdciklussal ezelőtt láttam Rielt. Furcsa lelkiismeret-furdalással haladtam tovább a napégette famaradványok között. Nem akartam kiszambázni a külvárosból, mégis lehet, hogy a centrum környékén hamarabb ráakadnék fogadott testvéremre. Tartottam a betondzsungeltől, de azt is tudtam, hogy ő nem. Túl hangosra sikeredett a sóhaj, ahogy az álombéli szeretkezésünk végighömpölygött az elmémen.
AZOK persze meghallották. Töredékmásodpercen belül volt a képemben az első. Sárkányalomnyi dühvel félfordulatból vágtam el a torkát. A mozdulat fél térden ért véget, úgyhogy a következőt lágyékon szúrtam. Futás. Halkan, puhán, akár a macskák. Be kell mennem a központba. Ott kell lennie valahol. Nem beszélek neki az álomról, nem akarom látni a szemén a zavart, amit én is érzek. AZ oldalról rohant belém, falhoz csapott a lendülete. Egyetlen végtaggal markolta át a nyakamat, a másikkal a falat kaparta a fülem mellett. Hányingerem lett a rettenetesen büdös pofájától. Riel biztos rittyentett volna valami frappáns végszót akkor is, ha AZ nem érti. Én kezdetnek rüsztön rúgtam, teljesen feleslegesen. Kezdtem kifogyni a levegőből. Rohadt életbe, most komolyan ezzel a szaggal az orromban távozom a létből..?
(…)
Nitas
Kinyitottam a szemem. Egy lepusztult helyiség sarkában feküdtem. A rég kitört ablakokon keresztül kiláttam az utcára. A beton felett finoman remegett a levegő, ahogy a nap teljes erejével rontott neki. Fel akartam ülni, de az első mozdulatra gerincig mart belém a fájdalom. Oldalra fordítottam a fejem. Felborult állványok, szemét, por és törmelék, néhány szétcseszett konzerv, törött üvegek. Karnyújtásnyira tőlem a késem. Ösztönösen nyúltam utána. A kézfejem csuklóig véres volt. Vérzem?
– Ne ficánkolj már, mi a fasznak kell most a hentelő neked? – hallottam Riel morgását az ellenkező irányból. A hang felé fordulva elsötétült minden. Az utolsó, amit hallottam, a nevemet ismételgető Riel volt.
– Nitas...
Riel
Eszméletét veszítette, aminek most örültem az ő érdekében. Nem volt fájdalomcsillapítóm, a sérülése pedig súlyosnak és igen fájdalmasnak látszott.
Az adrenalin már kiment belőlem, újra éreztem a fájdalmat és az éhséget is, de legalább segítettek ébren maradni. Kimerült voltam, már napok óta vártam a lehetőséget. Nem akartam elszalasztani semmiképpen, épp csak arra nem számítottam, hogy a lány most bukkan fel itt.
Mellé térdeltem, hogy megnézzem, mit kezdhetek vele. A torkán és felkarján lévő horzsolásokkal most nem törődtem, a csípőjénél terjengő vérfolt jobban aggasztott. Inge már úgyis cafatokban lógott rajta, így levágtam róla tőrömmel, majd óvatosan tisztogatni kezdtem oldalát, hogy lássam, mennyire komoly a sérülés.
Egy megszállott támadta meg. Jó nagy darab fickó volt fénykorában, valószínűleg akkor sem lett volna neki ellenfél a lány, ha a Gorgó nem kapaszkodik az agyába. Láttam tolószékes áldozatot, amely újra képes volt járni, miután a Gorgó ráakaszkodott.
Amikor végre feltárult a seb, elhúztam a számat. Törött üvegszilánkok ágyazódtak bőrébe kör alakban egy tenyérnyi helyen. Finoman kihúzgáltam mindet, aztán óvatosan áttapogattam a sebek környékét. Rendben, ez így már nem olyan ijesztő. Tény, hogy nagyon vérzik, ám a sérülések nem mélyek, csak a bőrét vágta át, amikor az a barom belenyomta a törött üvegekbe. Kitisztogattam a sebeket, ellenőrizve, hogy ne legyen bennük idegen anyag, majd összeragasztottam a sebszéleket pillanatragasztóval. Ez visszafogta a vérzést, ennél többet nem tehettem. A felületi horzsolásait átdörzsöltem jóddal, aztán csak néztem arcát.
„Hol a francban voltál annyi időn át?”
Mielőtt eszméltem volna, kinyúltam felé, és gyengéden kisimogattam egy tincset az arcából. Ugyanazt a kettősséget éreztem, mint mindig, amikor a közelemben volt. Valószínűleg belőle áradt, vagy rajta keresztül, és mindenre kihatott. Elgyengített, határozatlanná tett, sérülékenynek éreztem magam tőle. Itt fekszik eszméletlenül, kiszolgáltatva, félmeztelenül, mégis veszélyesebbnek tűnik, mint egy megszállott. Bármi, amit megismertem az életben, megfelelt a saját törvényeinek, követte a saját szabályait, kivéve a lányt. Nitas kiszámíthatatlan volt, én pedig sohasem tudtam, hogyan álljak hozzá.
Hajnalban, amikor meghallottam a megszálló hörgését a keresztutcában, nem törődtem vele, csak a feladatra koncentráltam, a kapura, amelyen be akartam jutni. Fent hasaltam egy félig leomlott épület lépcsőházának harmadik emeletén, közel a nyíláshoz, és egy mesterlövészpuska távcsövén kémleltem a domboldalt. A bázisom ötszáz méternyire volt egy épületben, amely valaha vaskereskedés lehetett, ide csak éjszakánként jártam fel. Néha megvártam a reggelt, amikor a Fler elöntötte a felszínt, ilyenkor több percig totális megvilágításban nézhettem a domboldalra épült városrészt, aztán már a hőség meg a fény már elviselhetetlenné vált, így vissza mentem a menedékembe.
Örökké csörömpölt valami, vagy trappolt egy idegen létforma a környéken, ám most hajnalban hallottam, hogy valaki harcol. Hetek óta nem láttam emberi lényt, a harc hangjai közül kihallottam egy nyögést, egy dühös morranást, és a tudatos mozgás hangjait.
Ezek alapján úgy gondoltam, ura a helyzetnek, aztán feltűnt a behemót fickó, már messziről is látszott, hogy utasa van. A Gorgó által uralt lények eleinte szörnyen esetlenül mozogtak, kevésbé használták a fajukra eredetileg jellemző mozgásokat, a parazita csak később tanulta meg ezt. Ez a fickó is úgy mozgott, erősen meggörnyedve, mintha négykézlábra akarna állni, és ez valamiért cselekvésre ösztönzött.
Gyors pillantást vetettem a horizontra, láttam, hogy már nem sok időm van, így lerohantam az utcaszintre, felkaptam az első alkalmasnak látszó tárgyat a járdát borító törmelékből, amely egy vascső volt, majd átsprinteltem a téren, követve a fickót. Nem messze egy emberi alakot láttam, amint küzd az előző támadóival. Láttam, hogy lány, a harcmodora pedig ismerősnek tűnt, gyors volt és ügyes, de a férfi egyszerűen letarolta, nekivágva a falnak. Fél karral fojtogatta, úgy láttam, mintha meg akarná harapni a vállát. A lány két gyors szúrást ejtett támadóján késével, ám az fel se fogta, csak lenyomta őt a fal tövébe a törmelékbe. Egyáltalán nem figyelt a környezetére, így amikor odaértem, lendületből vágtam fejbe a vascsővel. A tarkóját céloztam, ahol a parazita kapaszkodott, és mivel nem számított rám, egyetlen ütés elég volt, hogy mindkettőjükkel végezzek. A fickó eldőlt oldalra, gyors pillantással felmértem a környéket. Nem messze volt még két megszállott, ám őket a lány már elintézte.
Fölé hajoltam, ő pedig elmosolyodott, meglepetten néztem rá.
– Nitas?
Rekedtes hangon szólalt meg.
– Minek ütöd bele az orrodat mindenbe? Remekül elboldogultam.
Ezután eltorzult az arca a fájdalomtól, feje hátranyaklott, amint elájult. Ahogy felemeltem, láttam, hogy bokáig állunk a törött üvegek közt, ölbe véve futni kezdtem vele a legközelebbi épület felé. A légkör felizzott, amint a Fler átbukott a horizonton.
Most csak ültem és vártam, hogy magához térjen. Valószínűleg azt fogja mondani, hogy hiányoztam neki és csak beugrott. Vagy azt, hogy ha megint szó nélkül eltűnök egy tűzharc közepén, akkor szétrúgja a seggemet. Esetleg megkérdezi, van-e valami erősebb italom, mint a szűrt esővíz, de semmiképpen nem fogja megkérdezni, hogy mi történt vele, vagy bármit, ami kicsit is releváns lenne.
Teljes tizenhat óránk van, míg annyira sötét lesz, hogy kimehessünk innen. Ezalatt lesz időnk kicsit pihenni és talán beszélni is.
Felálltam mellőle, körülnéztem, hátha találok valami használhatót, aztán nekiláttam eltakarni a helyiség két ablakát. A hőséget el lehetett viselni, ám a gyilkos fényáradatot nem. Éktelen csörömpöléssel toltam az egyik ablak elé egy vasszekrényt, a másikat pedig pár kartondoboz darabbal fedtem be. Szemeim égtek, hálás voltam a jótékony félhomályért. Nitashoz léptem, levettem a taktikai mellényt és a pólómat, ez utóbbit aztán feladva rá. Amint megmozdítottam, halkan felnyögött, úgy gondoltam már csak alszik. Régóta úton lehetett, csupa por volt a ruhája, a haja, szemei alatt karikák, úgy láttam, a kiszáradás fenyegeti. Magához térítettem annyira, hogy megitassam, aztán visszafektettem. Dobozokból eszkábáltam valami fekhely féleséget magunknak, mellé heveredtem és csak néztem.
Bőre telisteli volt már behegedt sérülésekkel, hajában tépett tincseket láttam, mintha tűz perzselte volna meg, a ruhája pedig enyhén szólva is lerongyolódott.
Bár újabb fél napra buktam a lehetőséget, hogy bejussak a kapun, ezt most nem bántam. Bosszús voltam magamra ez miatt, hogy ilyen lazán veszem, pedig mióta tudok a kapu létezéséről, az életem árán is átakartam jutni. Most meg feltűnik Nitas, és hirtelen prioritását veszti minden, mintha el sem telt volna az a hosszú idő.
Hallgattam, ahogy lélegzik, most is megnyugtatott. Ráeszméltem, hogy már nagyon hiányzott ez, csak feküdni egymás mellett, teli sérülésekkel, mint általában és hallgatni a légzését, ahogy már annyiszor életünk során.
Egy másik korban, egy másik létezésben egyszer egymás mellett ültünk az út szélén és a naplementét néztük. Akkor még a Fler nem uralta a nappalokat. Nitas törökülésben ülve pattogtatott egy kis fehér kavicsot a tenyerében, és válaszra várt. Egy szót sem szólt, de tudtam, hogy arra vár, hogy megválaszoljak egy ki nem mondott kérdést. Akkor is azt éreztem, mint most, hogy jó vele lenni és együtt hallgatni a csendet, semmi más nem érdekelt. Megtisztítottam, megtöltöttem a fegyvereinket, átnéztem a készleteinket a hátizsákokban, míg már annyira sötét lett, hogy nem tudtam folytatni. Akkor hanyatt feküdtem, fejem alá téve egy hátizsákot, és felnéztem a csillagos égre. Nitas rám nézett, aztán ő is lefeküdt mellém hanyatt, tarkóját a mellkasomnak támasztva. Szerettem volna megsimogatni haját, de nem mozdultam.
Felmutatott az égre.
– Annak mi a neve? Annak a kékes fényűnek.
– Artilezian. A Farkas szeme.
– És hol a Farkas?
– Te most fejjel lefelé látod. Nyugat felé van a farka, a válla ott annál a három kicsi csillagnál, amelyek egy vonalban állnak, látod? Kelet felé néz, a Lunafrít istennő kezében tartott medálra. De azt nem tudom, melyik csillagok alkotják.
– Tovább kellene mennünk. Nagyon közel vagyunk ahhoz az űrhajóhoz.
– Ennyire közel csak a Fúriák vannak, azok minden mást elüldöznek. Nekik pedig a jeladóm azt mondja, hogy mi is Fúriák vagyunk.
– De hát nem látják, hogy különbözünk tőlük?
– Ostobák teljesen. Funkcionális gépállatok, pár alap paranccsal, köztük azzal, hogy egymást nem támadhatják meg. Itt semmi nem fog ránk támadni.
Előhúztam a nyakamban lógó láncot, amelyen egy pár centis kis lapos fémdarabot viseltem medál gyanánt. Az oldalán két apró kék fényű led világított.
– Egy döglött Fúriából szedtem ki, csak akkor még nem tudtam, mire való. Majd neked is szerzünk.
– A többi ellen nincs valami jó módszered?
Megütögettem a mellettem heverő fegyvert.
– A Mossberg 500-as mindenre jó.
– Mennyi lőszerünk van még?
– Nem sok. Nemsoká szereznünk kell. Miért kérdezed?
Már nem válaszolt, mélyen aludt. Mosolyogva néztem, magamban hitetlenkedve. Mennyi bizalom kell ehhez vajon, elaludni alig egy-két kilométernyire az egyik űrhajótól a nyílt országút szélén?
Most hallgattam halk légzését, és úgy éreztem, mintha ugyanaz az éjszaka lenne. Ha velem volt, az idő értelmét vesztette. Pedig másunk sincs már, csak időnk. Az az időintervallum, amit hasznos cselekedetekkel kellene kitölteni, mert bármikor meghalhatunk. Széttapos egy Tripo, lemészárol egy Fúria, ránk akaszkodik egy Gorgó, vagy a többi borzalmas halálnem akármelyike utolérhet bármikor. Mégsem gondoltam bele ebbe. Ki várja a halált? Ha pedig az életünk része ilyen szinten, akkor szinte jelentéktelen információvá válik.
Nitas kicsit megrándult, lélegzete elakadt egy pillanatra, talán harcolt valami borzalommal álmában.
Miért engedtem magamhoz közel? Az elejétől úgy viselkedünk egymással, mint a testvérek, megosztozunk mindenen, védjük egymást és szinte kínosan ügyelünk arra, hogy betartsunk valamiféle kimondatlan egyezséget.
Nagyon különböztünk sok mindenben, még a harcmodorunk is eltért. Ő ugrált, vetődött, szúrt, hárított, kicselezett, mint egy ninja, én meg csak mentem, mint a tank, nem taktikáztam, és nem adtam esélyt. Ugyanakkor sok mindenben meg ugyanolyanok voltunk, vagy tökéletesen kiegészítettük egymást.
A kimerültség szétzilálta gondolataimat, így feladtam az ébrenlétért folyó küzdelmet.
Nitas
Tudtam, hogy egy rohadt lázálomban vergődöm, annyira szürreális volt. Nem mintha a valóság nem lett volna az. A szemeim tágra nyíltak, ahogy az ébrenlétbe dobott az elmém. Álmodtam Rielt? Az elsötétített helyiség jól esett a szememnek. Oldalra fordítottam a fejem és önkéntelenül is elmosolyodtam. Riel aludt. Percekig néztem az arcát, a szeme alatti fáradság-árnyékokat. A mindig kicsit gúnyosan vibráló száját, amit most összepréselt álmában, mint egy dacos kölyök.
Nem emlékszem már, hol találkoztunk először, csak a pillanatra, amikor Láttam. Valamit magyarázott. Impulzívan, beleéléssel, hadonászva, olyan sebességgel, hogy csak én tudtam követni. Mikor körülnézett, hogy értik-e, csalódottan látta, hogy lemaradtak. Mindenki. Majdnem mindenki. Összevillant a tekintetünk. A többi lassan történelem. Meg fogja kérdezni, hol a vérben voltam eddig? Nem, nem fogja. Nem mintha bármin is változtatna. A mi kapcsolatunk rezonancia-alapú. Sem az időnek, sem a térnek nincs jelentősége. Vagy mégis. Attól a tudattól, hogy itt alszik mellettem, egyszerűen kisimult bennem minden bizonytalanság. Még egy percet engedélyeztem magamnak, hogy nézzem az arcvonásait és átitasson az érzés: "menedék".
Jobban körül akartam nézni, de nem mertem megmoccanni, tudván: ragadozó-módon alszik, pillanatok alatt pattan talpra, ha mozgást érez, ráadásul pokoli dühösen ébred. Kivéve, ha van kávé. Hát, mostanában nincs, hacsak az adrenalin injekciót nem számítjuk annak. Végig futtattam a lehetőségeket, hogy kitöltsem a memóriám hézagait. A csípőmből sugárzó fájdalom lüktetéssé szelídült. Riel műve, nyilván. Az utolsó emlékem, hogy AZzal harcolok. A dühös dög biztos elkente a számat. Nem meglepő egyébként. Az elszántságom általában nagyobb, mint a teherbírásom. Egy pankrátor lendülete egy kislány testében. Ettől a képtől röhögnöm kellett. A megránduló hasizmom emlékeztetett rá, hogy a helyzet inkább fájdalmas, mint vicces. Halkan, sziszegve anyáztam egy strófányit. Riel talpra pattant. (Na ugye.) Villámgyorsan scennelte a környezetét, majd meglepően gyorsan lehiggadva mellém térdelt. Tenyerét a homlokomra simította és az övén azonnal láttam az aggodalom ráncait.
– Hogy érzed magad?
– Mint a haslövéses katona: csak akkor fáj, ha röhögök.
– Barom.
– Teljesen szétcseszte az a tulok az outfitem. Milyen a hajam?
Riel úgy nézett rám, mint aki egyszerre akar röhögni és fojtogatni.
Tudtam, hogy belázasodtam. Éreztem, hogy ég az arcom. A szervezetem semmilyen behatást nem képes elviselni láz nélkül. Három nap, mire újra talpon leszek és már nem dob le a tudatom óránként a láz miatt. Nincs három napunk üdülni ebben a pokolban. Valahogy rá kell vennem Rielt, hogy nélkülem induljon tovább. Mintha egy fúriadühös rozsomákot akarnék rávenni, hogy cintányérozzon. Baszki.
– Kösz, hogy benéztél. Épp eluntam magam itt a nagyvárosban. Meghívnálak egy rumos kólára, de gondolom, teli van a naptárad.
Miközben szövegeltem, figyeltem a tekintetét. Aggódott, tervezett, számolt. Nyilván nem véletlenül volt itt és beledurrantottam a terveibe, mint általában. Mindig volt valami terve és tartalék terve és tartalék-tartalék terve is. Gondosan, precízen megkomponált, jól időzített jövő víziók. Pompásan működtek. Még a változóival együtt is. Csakhogy én nem egy változó voltam számára, hanem a káosz. Irracionális, ösztönös sodrás, amit menet közben próbált értelmezni és kiszámítani. Láttam, ahogy újra és újra nekifut, de nem tudja hová tenni. De azokban a pillanatokban, amikor nem akart megérteni, csak magába szívta az Áramlást köztünk, a zavar, a bizonytalanság megszűnt. Mert amikor nem Tudni akart, hanem Érezni, az működött.
– Itt kell hagynod, Riel. Megoldom.
Tudtam, hogy agyvérzést kap tőle. Tudtam, hogy ordítani fog. Pontosan tudtam, hogy lebecsüli a kockázatokat miattam. És azt is, hogy nem tudom ráerőszakolni az akaratom. Mégis meg kellett próbálnom. Kurva nagy szarban vagyunk.
Riel
Bár elhatároztam, hogy ébredés után hideg fejjel átgondolom majd a dolgokat, ez nem működhetett, ha a Nitas nevű anomália hatása alá kerültem. Most egyszerre voltam dühös rá és magamra is, miközben azt éreztem, hogy ismét egész vagyok vele.
Visszafojtott indulattal szólaltam meg.
- Dehogy oldod. Már a legutóbbi találkozásunk alkalmával is elmondtam, hogy a teljesítőképességed határán vagy. Fogd már fel, hogy nem egy szuperhős vagy valami elbaszott képregényből!
Szemei megvillantak, arca épp csak egy parányit változott, a megjátszott derűhöz pimaszság társult.
– De. Az vagyok. Annyira cuki vagy, hogy aggódsz értem!
Lepattintottam a kulacsom biztonsági zárját, és átnyújtottam neki. Igaza volt, és dühített, hogy igaza van. Tényleg jóval többre volt képes, mint azok, akiket eddig ismertem. Most is itt volt, kellett ennél több bizonyíték? Amikor utoljára láttam, egy több méter magas, autóroncsokból álló halom tetején állva lövöldözött a levegőből ránk támadó Kaszabolókra egy shotgunnal, miközben beszakadt alattunk a felszín, mert az űrhajó körüli erődítmény óriási falszakaszai épp megindultak.
Az utca szint alatti parkolóban tértem magamhoz, ahová a roncsokkal együtt zuhantam, ő pedig már sehol sem volt. A falak még mozgásban voltak, tudtam, hogy rám fogják dönteni a közeli többemeletes parkolóházat is, az utolsó pillanatig a lány nyomait kerestem. Nem találtam meg, így a bizonytalanság érzésével kellett ezután élnem, hiszen fogalmam sem volt róla, hogy halálát lelte a roncsok közt beszorulva valahol, netán a Kaszabolók végeztek vele, esetleg a zuhanás után egyszerűen csak elsétált. Ha most megkérdezném tőle, csak annyit mondana, hogy deus ex machina, és talán valóban ez az igazság. Ha visszagondolok, az életünk telis-tele volt megmagyarázhatatlan dolgokkal. Néha felfigyeltem ismétlődő mintákra, amelyek alapján azt gondoltam, hogy léteznek bizonyos erők, amelyek alakítják az életünket, és nem mindig vagyunk ezekre behatással.
Nitas visszaadta a kulacsot, közben megérintette ujjaimat.
– Nem akartalak feldühíteni. Magamnak kerestem a bajt, neked pedig dolgod van.
Megcsóváltam a fejem.
– Most te vagy a dolgom. Ne kezeld ezt ilyen lazán!
– Ó, mert te komolyan veszed, ugye? Mindennel szembe mész, még akár magaddal is, úgyhogy ne oktass ki!
– Csak próbálok alkalmazkodni – feleltem. – Ebben a létezésben ugyan milyen elvrendszert kövessek, mondd? Én nem vagyok képes arra, amire te.
A lány egy félmosollyal nézett fel.
– Pedig ez egyszerű. Csak annyira veszem komolyan az életet, amennyire az komolyan vesz engem. Tudod, mire készültem a megszállás előtt? Felsőfokú képesítést akartam szerezni.
– Mint tanár? – kérdeztem komoly arccal, mire felhorkant.
– Mint agysebész, te idióta. Te lettél volna az első páciensem.
Megkopogtattam a halántékomat.
– Ezt nem tudod megjavítani.
– Nem is kell. Csak a gátló mechanizmusokat kapcsoltam volna ki.
– Nem vagyok elég gátlástalan?
Csak legyintett, aztán folytatta.
– Szóval úgy képzeltem el, hogy valami jó és hasznos munkát fogok végezni. Jó voltam az optimalizálásban, idealista maximalistaként nem láttam akadályát semminek. Kihagytam rengeteg mindent az életemből ez miatt, csak a célt akartam elérni. Mindent meg tudtam alkotni, kitalálni, megjavítani és mozgásban tartani, úgy véltem, elérem a célomat. Aztán egy nap leszálltak az égből az űrhajók és az egész áldozatom, amit meghoztam önnön céljaimért egy jó élet reményében, mind szertefoszlottak. Nem az a jövő jött el, amire készültem, mondd, hogy ez nem kibaszás!
Vállat vontam.
– Megértelek. Én mégsem tudok így élni. Kell egy rendszer, aminek megfelelhetek, az önnön elvárásaimnak, vagy ilyesmi, különben mi értelme az egésznek?
– Igen. Ezért kell most tovább menned és itt hagynod.
Közelebb hajoltam hozzá.
– Talán valóban szembe megyek az elveimmel, viszont azért teszem ezt, mert most így helyes. Ezt nem vitathatod el tőlem.
– Miattam?
– Nem miattad, Nitas, hanem érted. Érzed a különbséget?
Megérintettem homlokát, majd nyakát.
– A láz le fog nyomni. Jobb lenne, ha aludnál még, hogy a szervezetednek legyen energiája gyógyulni.
Némán nézett rám egy ideig, aztán ellazult és a mennyezetre fordította tekintetét.
– Most újra tanítasz járni?
– Nem, csak itt vagyok, ha elesnél.
Lehunyta szemét, és már épp fel akartam állni mellőle, hogy valami élelem után nézzek, amikor kinyúlt, hogy megfogta a kezemet.
– Veled álmodtam nemrég.
Vártam, hogy folytassa, ám elaludt. Ujjai melegek voltak, tenyere forró, ahogy a láza nőtt. Nemsoká remegni kezdett, lefeküdtem mellé, hogy átöleljem. Odakint közel negyven fok lehetett, viszont a hideg betonpadlón itt a félhomályban ebből semmit nem éreztünk. Kósza gondolatként futott át az agyamon, hogy ha muszáj, napokig is kihúzhatjuk itt, feltéve, hogy tudok szerezni friss vizet.
Nem tudom, miből gondolta, hogy tényleg itt hagyom. Talán ő megtette volna fordított helyzetben? Vagy csak jobban ismer, mint én magamat, és megpróbált manipulálni. Hiszen fogalma sem lehetett róla, hogy mit is csinálok itt a belváros határán voltaképpen.
Az jutott eszembe, amit egyszer régen mondott, hogy mi olyanok vagyunk, mint két égitest, amely egymás körül kering, egymástól függ, de sohasem találkozhatnak, mert abból katasztrófa lenne. A hasonlat találó volt részben, másfelől meg azt figyeltem meg, hogy időről időre elkavarodunk egymás mellől, majd újra összefutunk a legvalószínűtlenebb helyeken és szituációkban. Nem lehet, hogy tudat alatt mégis csak egymást keressük szüntelen?
De valójában fontos ez? Megszámolni sem tudom már, hányszor mentettük meg egymás életét, hányszor osztoztunk élelmen, bújtunk össze egymást melegítve pincékben, vagy lőttünk két irányba egymásnak vetve hátunkat. Csak így alakult az idők során, én pedig próbáltam megérteni, mi miért van, miért történik, mert rendszert kerestem benne, megakartam ismerni. Nitas azonban egy tünemény, egy anomália, kiszámíthatatlan, kiismerhetetlen és követhetetlen. Nem tudtam elképzelni olyan munkában, ahol kötöttségek vannak. Még vezetői pozícióban sem nagyon. Sokkal inkább szabadúszóként, aki a lehetőségeket keresi mindenben. Ha bármilyen akadállyal szembesültünk, ő mindig azt kérdezte: „Hogyan tudjuk megoldani?”
Időről időre találkoztam másokkal, harcoltunk együtt és rájöttem, hogy alapvetően kevesen rugalmasak. A legtöbb ember csak panaszkodott, kifogásokat keresett, meg álmodozott, olyan fölösleges kérdéseket feltéve, hogy „mi lett volna, ha?...”
Nitas azonban csak tette, amit kell. Nem alakult ki köztünk alá-fölé rendelt viszony semmiben, hanem együttműködtünk harmóniában vészhelyzet esetén. Ha lelkizni kezdtünk, akkor viszont vékony jégre tévedtünk, azt hiszem, egyikünk sem értette a dolgokat és idő kellett megérteni, hogy nem kell mindent megfejteni feltétlenül.
Egy dologra egyikünk sem volt képes, mások elavult nézeteiből eredő szabályoknak alávetni magunkat. Amikor hívtak az újraalakult fegyveres erőkhöz, azonnal visszautasítottuk. Egy furgonnal hagytuk el a bázist, Nitas vezetett, én meg mellette ülve hajszoltam magam egy ripacskodva előadott monológba arról, hogy egy halom dilettáns vénember akarja megoldani most a dolgokat, amikor már semmi esélyük erre. A lány annyira nevetett, hogy többször is lekoccolta az úton szerteszét álló roncsokat. Én meg csak mutogattam és fortyogtam.
– A barmok! Gyakorlatilag ketten mentettük meg az egész bázist, két suhanc kölök vidékről, de a százezredes úgy érezte, hogy le kell ereszkednie hozzánk, és felajánlania a visszautasíthatatlan lehetőséget, hogy legyünk kadétok az ő osztályában. Ez sértés, baz’meg! Még azt sem tudták, hogy a Fúriák azért nem ölik egymást halomra, mert beépített jeladóik vannak. Mi ezek közt élünk évek óta, együtt alszunk és álmodunk az ellenséggel, tapasztaltabbak vagyunk, mint egy hadsereg, de majd ők megtanítanak minket harcolni! Persze… Hol az anyjában volt mindenki, amikor megjöttek az űrhajók? Mi nem kaptunk felszerelést, nem állt mögöttünk egy hadosztály, se a hírszerzés, mégis túléltünk egyedül, képzetlenül ebben a rendkívül ellenséges környezetben! Mi profik vagyunk, bébi! Kibaszott Sztalkerek és nem a gyakorlópályán szereztünk rutint, hanem az űrhajók árnyékában, hogy a Fler égesse a kontúrjaikat a WC ajtóra!...
Most én is elmosolyodtam az emlék hatására. Már lehiggadtam, rendeztem magamban a dolgokat. A kapu várhat, a prioritás ismét változott. Bár ezt nem fogom az orrára kötni, Nitas a lehető legjobbkor bukkant fel. Vele sokkal több esélyünk volt a sikerre.
A lányra néztem.
Te vagy az én személyes káoszom. Nem irányítalak, csak megadom a lehetőséget, hogy azt tedd, amiben a legjobb vagy.
Nitas
Kicsit zúgott a fejem a láztól, de nagyjából képben voltam. A nap már lemenőben volt, a hevenyészett sötétítés mentén egyre kevesebb fény szűrődött a helyiségbe. Lassan álltam fel a vacokról, amit Riel rittyentett össze. Ügyeltem rá, hogy az előre bukó hajam eltakarja az arcomat mozgás közben. Nem akartam, hogy Riel lássa a mimikámat, amíg nem tudom uralni. Érzékeltem, ahogy felém fordul a mozgásra és – bár nem láttam – biztos voltam benne, hogy az egyik szemöldökét felvonva nézi, mit művelek, mint egy bazi nagy, egyre idegesebb kérdőjel. A hajam takarásában a késemért és a szakadt ingemért nyúltam. Riel nemrég kötötte át a sebem, a holmi, amivel a sérülést lefedte, sterilnek tűnt. Ha lehet bármi is steril ezen a koszvadt helyen. Két hosszú csíkot vágtam a lerongyolódott ingből és combközépig letoltam a nadrágom. Riel pólója hosszú volt rám és bő. Összesodortam az elejét és a melleim közé hurkoltam, hogy lássam a kötést. Amikor az első csíkot a csípőm köré tekertem, hallottam, hogy megmozdul. Nyilván rájött már, mit művelek és udvariasan elfordult. Tudtam, hogy egy pillanatra zavarba hoztam, de talán megszokta már, hogy nem vagyok szégyenlős. Hozzá képest pedig szinte teljesen gátlástalan.
Mindkét csíkot rögzítettem, hogy amennyire lehet, tartsa a kötést a helyén. A rugalmas, vastag gyakorló nadrágot finoman húztam vissza, hogy ne mozduljon el a tákolmányom.
Biztos voltam benne, hogy Riel nem véletlenül császkált errefelé, ahogy abban is, hogy bármi volt is a terv, nem a Fler alatt készült végrehajtani. Odakint közben szinte teljesen sötét lett. A késem combtokját magamra erősítettem, belelökve a kedvenc pengém. A hátamra keresztbe átvetve kaptam fel a szablyát tartó tokot, a shotit nem láttam sehol. Sajnáltam kissé, hogy elveszett. Sokkal csupaszabbnak éreztem magam nélküle, mint nadrág nélkül.
Elszántan Rielre emeltem a tekintetem és kimondtam a szót, amitől instant ki fog borulni:
– Indulhatunk.
Lövésem se volt róla, hogy hová kell menni, de tudtam, hogy most kell. Menjünk innen a vérbe! Mit érdekel? Ha meg kell baszódni, hát meg kell baszódni.
Riel
Meglepetten álltam meg előtte kezemben a friss vízzel töltött kulacsokkal.
– Mit mondtál?
– Hogy indulhatunk – nézett rám. Ismertem ezt az arckifejezést, elszántságot tükrözött, hiszen tudta, hogy most jön az elutasítás, de arra is felkészült.
– Nem, nem, azt meg sem hallottam… Utána mit mondtál?
– Nem vettem észre, hogy kimondtam hangosan is. Egy régi filmből idéztem.
Elraktam a hátizsákomba a kulacsomat, aztán előhúztam belőle egy szépen összehajtogatott kicsi hátizsákot.
– Ezt egy pláza romjai közt találtam. Nem sok minden fér bele, talán egy plusz tár, meg ez a kulacs, viszont nem akadályoz a közelharcban, mert könnyű.
– Hello Kittys nem volt?
– Nitas, nem indulunk el, amíg talpra nem állsz.
– Épp azt teszem, ha megfigyelted. Köszi a hátizsákot.
A pimaszkodás volt a válasza majdnem mindenre. Azt hiszem, így tompította az élét azoknak a dolgoknak, amiket muszáj volt elviselni az életben. A problémákat, elutasításokat, a fölöslegesen megtett köröket. A válaszomból sejthette, hogy számítok rá, bár azt tudta anélkül is. Az nem tetszett, hogy hősködik, ám ezt nem hozhattam szóba, mert ugyanígy viselkedtem bármilyen helyzetben. Talán ezért is jutottunk mindig sokkal messzebb, mint bárki.
Nitas továbbra is csak állt ott, várva, hogy reagáljak. Megérintettem nyakát az álla alatt, most nem éreztem a forróságot. Rendben, ha állva tud maradni, amíg beszélek, akkor el is indulhatunk.
– Egy hete bujdokolok ezen a környéken. Van a közelben egy bejárat, amin szeretnék bejutni.
– Mit remélsz találni odabenn?
Kibontottam egy konzervet, a kezébe adtam egy kiskanállal együtt, majd magamnak is bontottam.
– Emlékszel a megszállás napjaira? Először leszálltak az űrhajók, lerombolták a közvetlen környezetüket pár négyzetkilométeren, aztán indult az invázió. Az első körben azok a villámgyors repülő szerkezetek támadtak, meg a kisebb drónok, amelyek a Gorgókat szabadították rá a városokra. Nemsoká megjelentek az első megszállottak, aztán a Fúriák, a Tripok, meg a rohadt Kaszabolók. Itt vannak a növények, itt van minden, amit csak ránk okádtak az űrhajók, kivéve a repülőket. Oké, nyilván jó párat lelőttek a katonaság vadászgépei, de mi van a többivel? Hova lettek?
Nagy általánosságban intettem kifelé.
– Pár hete találkoztam egy idős fickóval, aki elmondta, hogy egyszer bement azon a kapun, amit itt talált a belvárosban. Nem szándékosan, csak menekült a Fúriák elől, és a kapu épp nyitva volt. A fickó motorral menekült, azt mondta, nagyon sokáig robogott egy alagútban, míg nem kiért egy nyílt térségre. Mesélte, hogy csak állt döbbenten, és nézett fel az űrhajóra, amelynek most a közvetlen közelében volt. Az alagút átvezetett az űrhajó erődítményfalai alatt. Nagyjából három emelet mélyen lehetett a beszakadt földkéreg szintje alatt, és látta az űrhajó alsó szerkezetét, amely még bőven tartott lejjebb a föld alá, viszont a környékén százával hevertek szerteszét a támadó repülőgépek. Elhagyatott volt az egész terület, nem őrizte senki.
Nitas lenyalta a kanalát.
– Miért érdekesek azok a repcsik?
– Emlékszel a korai híradásokra, amik arról szóltak, hogy a nyílt űrben röpködnek ezek?
A lány egy pár pillanatig csendben állt, aztán a kanállal felfelé intett, és halkan, szinte áhítattal mondta:
– Te ki akarsz repülni az űrbe.
– A Fler mesterséges jelenség, azután kezdődött, hogy ezek idejöttek. Látni akarom a forrását és ha tehetem, elpusztítom. Talán tudnak majd újat építeni, és semmi értelme nem lesz, de elmondhatom, hogy tettem valami hasznosat.
Láttam, hogy pörög az agya, aztán kissé felvonta a szemöldökét.
– No és… tudsz te ilyet vezetni?
– Nem tudom. Ezért nem mentem még be. Még nem jött el az ideje.
Elvigyorodott.
– De most már igen?
– Hiszen itt vagy. Ha valaki el tudja vezetni azt a szart, az te vagy. Láttam, mit műveltél a helikopterrel.
– Majdnem lezuhantunk.
– Ne szerénykedj! Nagyon hamar átlátod a gépi rendszereket, gyorsan tanulsz.
– Az sem biztos, hogy kell hozzá pilóta, simán lehet, hogy csak egy drón. Vagy hogy programozható.
– Most kifogásokat keresel?
– Francokat! Csak gondolkodom.
– Az agyalást hagyd rám! Én tervezek, te megvalósítod.
– Ez nagyon veszélyes vállalkozás, odamenni az űrhajóhoz, elkötni egy ilyen gépet, aztán kimenni vele az űrbe… benne vagyok!
Szemei csillogtak, arca kipirult, ahogy láza ismét felment, de állva maradt. Az ablak felé pillantva láthattam, hogy odakint már félhomály van, ilyenkor a hőmérséklet elviselhetőbbé válik, a gyilkos fényáradat pedig elenyészik, amint a bolygó elfordul. Nitas megérintette vállamat.
– Hé! Megint öt körrel előrébb jársz.
Kicsit elmosolyodtam.
– Igen, ezért vagyunk életben. A tervezés fontos.
– Szóval azt mondod, szeleburdi vagyok?
– Igen, és pont így szeretlek. Bennem ez nincs meg, így kénytelen vagyok módszeresen haladni.
– De hát mindig célba érsz, nem?
– Veled simábban és gyorsabban megy minden. Most azért provokálsz, hogy kedveseket mondjak rólad?
Közelebb lépett, lazán átkarolta a nyakamat, majd tündéri mosollyal felelte.
– Nem érdekel a véleményed.
– Tudod, hogy bármire képes vagyok érted.
– Semmilyen hatással nem vagy rám.
Megsimogattam haját.
– Kócos vagy.
– Abszolút semmilyen hatással…
Arcát a tenyerembe hajtotta, aztán a karjaim közé fészkelődött.
– Egyáltalán nem érdekelsz.
Átöleltem, éreztem, amint egy pillanatra meginog. Fejét a vállamra hajtotta, megsimogattam hátát. Soha, semmilyen körülmények között nem mutatta ki a gyengeségét, ez amolyan presztízs kérdés volt nála, így nem hoztam szóba. Még egy fél napot pihennie kellene, ám lehet, hogy nem volt ennyi időnk.
– Nitas, megbolondulnál, ha egyszer a valóságról beszélnél?
– A valóságról nem beszélek, hanem megélem. Mint most.
Számtalanszor próbáltam elmondani neki, hogy mit érzek, csak hát még magamnak sem tudtam megfogalmazni igazán. Annyi volt világos, hogy vele biztonságban vagyok, mellette a helyemen éreztem magam, és hogy meghalnék érte, ha kell. Elgyengített, eltérítette a gondolataimat a saját céljaimról, ha a közelemben volt, nem számított senki és semmi más rajta kívül. Ha elkeveredtünk egymástól hosszú időre, mindig éreztem hiányát, sokszor eszembe jutott, gondoltam rá és nehéz helyzetekben gyakran tettem fel a kérdést magamban: Mit tenne most a testvérem, ha itt lenne?
Nem emlékszem már, melyikünk mondta ki először. Ez a kapcsolat túlmutatott a barátságon vagy a vonzalmon, tiszta harmónia volt, az egyensúly csodás érzése. Eleinte nem tűnt fel, csak a sokadik alkalom után jöttünk rá, hogy olyan, mintha telepatikus kapcsolat lenne köztünk. Harc közben ritkán beszéltünk, akkor is többnyire egy saját kódrendszert használva, nem volt előre kitalált taktikánk, csak figyeltünk egymásra és pontosan azt tettük, amit a másik várt abban a pillanatban. Bármi másban is mindig úgy történt minden, ahogy jó volt, ahogy kellett lennie. Ez uralkodott felettünk, de nem bántuk, mert ha átadtuk magunkat ennek a dolognak, akkor eggyé váltunk. Nem volt kétség, nem maradtak kérdések, pontosan tudtuk, mit kell tennünk, mit fog tenni a másik, és semmi szükség semmire egymáson kívül.
A lány megcirógatta vállamat.
– Oszd meg velem is, amin mosolyogsz!
– Emlékszel a fickóra, aki Millenniumnak nevezte magát?
– Persze. Bár egyszer azt mondta, hogy ha jól emlékszik, akkor Peternek hívják. Csíptem.
– Az jutott eszembe, amikor találkoztunk vele. Fent ült a baloldali hídfő szétvert szobra mellett, ahová az automata gépfegyvert telepítették, és egy üvegből iszogatva nézte, amíg mi az életünkért küzdöttünk a Tripok elől menekülve.
Nitas álmatag hangon folytatta.
– Úgy ordított, mintha valami sport rendezvényen lenne és ő lenne a narrátor. Amikor végül sikerült átjutnunk, a gépfegyverek leálltak, de még életben volt egy Tripo. Amikor kivégeztük és ráköszöntünk az öregre, azt mondta, olyanok vagyunk, mint a Xinesha.
– Szerintem ő hitt ebben. Azt mondta, biztosan megtanultunk alakot váltani, hogy jobban hasonlítsunk az emberekre.
– Csomóan hisznek ebben.
– Tényleg?
– Aha! Hogy azért látni egyre kevesebbet a Xineshából, mert beolvadtak közénk. Miért jutott eszedbe a fickó?
– A kettőnk közti azonosságról elmélkedtem, ahogy már rengetegszer. Olyanok vagyunk, mint egy egész két fele. Testvérek egy olyan értelemben, ami…
Ujját az ajkamra tette.
– Te se beszélj a valóságról, Riel! Csak éld át, maradj a jelenben! Megígéred?
– Mindig a jelenben vagyok, ha te velem vagy.
– Jó.
– Meg tudsz állni a lábadon?
– A hátamra is tudlak venni akár... de azért még ölelj egy kicsit!
– Miért, hiszen meg tudsz állni a lábadon!
– Azért, mert megteheted.
Sóhajtva nyúltam mellényzsebembe.
– Nitas, most olyat teszek, amit már rég meg kellett volna tennem.
– Ó. Végre.
Elővettem az automata fecskendő kapszulát, hüvelykujjammal lepattintottam a tetejét, aztán a vállához nyomtam. A kapszula halkan kattant, majd szisszent egyet, Nitas pupillái kitágultak.
– Te tényleg belém nyomtad!
– Tapasztalatból mondom, hogy nagyon fogod élvezni. Meg szükséged is van rá. A dózis az én adagom, úgyhogy most kicsit fel fogsz pörögni.
Az adrenalin löket kisöpörte testéből a fájdalmat és a kimerültséget, szemei élénken csillogtak ismét. Kicsit megborzongott, elengedtem, ő hátralépett karjaim közül és nyújtózkodott.
– Huh… Ez csodás. Te is bedobsz egyet?
– Ez volt az utolsó.
– Miért áldoztad rám?
– Azért, mert megtehetem – vigyorodtam el. Valójában nem is tudom, mikor aludtam egyben négy teljes órát, mint az imént a karjai közt, egészen vitálisnak éreztem magam.
– Mennyi lőszered van?
Megütögette övét.
– Három tár, kettő tartalék, tehát harminchat lövés az automatából. Van egy késem is.
– Szép arzenál. És hogy a vérbe tudtál átkeveredni így a külvárosi zónán?
– Ha muszáj, be tudom fogni a számat, és jó vagyok az árnyékok közt kúszásban is.
Az ablakhoz léptem, amit kartondarabokkal takartam el, kissé félretoltam egy darabot, hogy kilássunk, aztán kimutattam.
– Látod a narancssárga falú épületet, aminek lapos a teteje? Van ott pár holmim egy dobozban, amit szeretnék veled megosztani. Kicsit jobbra láthatsz egy nyílást, az felvezet abba a kilátó toronyba.
– Az a lerombolt lépcsőház?
– Most kilátó torony. Napok óta ott fekszek a harmadik emelet magasságában. Ideális hely, nem tűz oda a nap, és az alagsorból hűvös huzat jön fel. Persze kell a védőszemüveg a Fler miatt, de pont ez segít, hogy én mindent lássak, míg mindenki más el van vakítva. Egy távcsöves puska van odafenn, bár csak három lőszerem maradt hozzá, főleg a távcsövét használom. Kelet felé van az űrhajó, azt már messziről is láthattad. A folyó innenső oldalán szállt le, lerombolva a város azon negyedét. Négy lehetséges helyet találtam eddig, amikről azt gondolom, hogy azok egyike lehet a bejárat abba az alagútba, amiről tudomást szereztem. Három viszonylag közel van, és könnyen megközelíthetőek, egy viszont közvetlenül a fal alatt van. Természetesen a környéken hemzsegnek a Fúriák és a megszállottakból is jó néhány akad. A problémát azonban nem ezek okozzák, hanem hogy a lehetséges bejáratok látszólag mind zárva vannak, és lövésem nincs, hogyan lehetne kinyitni.
Nitas biccentett.
– Ezt akkor tudnám megmondani, ha látnám ezeket közelről. Megoldható?
– Nem. Bármelyikhez is megyünk oda, óhatatlanul felkeltjük a környékbeliek figyelmét, ami azt jelenti, hogy erős túlerővel kell majd szembenéznünk. Egy a négyhez az esélyünk, hogy eltaláljuk a megfelelő bejáratot.
– Elméletben, hiszen az imént mondtad, hogy ezek is csak lehetséges jelöltek.
– Így van. Ezért sem indultam még el. A dolog úgy néz ki, hogy mire odaérünk a kapuhoz, a nyakunkban lesznek az ártányok. A Fúria jeladóm ugyan még működik, de már megbízhatatlan, szerintem merül az akkumulátora, vagy ilyesmi. Semmilyen előnyt nem tudunk szerezni, tehát valamilyen azonnali, vagy drasztikus megoldás kell a bejutásra. Utána pedig improvizálunk, ahogy általában.
– A fickó mit mesélt a kapuról?
– Ő behajtott motorral, mert az éppen nyitva volt. Annyit mondott, hogy a nyílás kör alakú, és hogy a város keleti oldalán nyílik valahol. Azt is mondta, hogy sok fehér felületre emlékszik, meg rengeteg betonra. Nagyon félt, nem igazán nézelődött, csak arra koncentrált, hogy ne érjék utol.
– No de… nem ugyanott jött ki aztán?
– Nem. Azt állította, hogy beszállt egy repülőbe, amivel aztán elmenekült. Gyanította, hogy van bennük jeladó, ami alapján bemérhetőek a gazdáik által, így később elhagyta.
Nitas a homlokát ráncolta.
– Hm. Ha tényleg van benne ilyen holmi, akkor hogy-hogy nem tiltja le, amint a repcsi megmozdul? Hiszen most üzemen kívül vannak, csak ott hevernek, nem hiszem, hogy egy automata biztonsági rendszer ne figyelné ezeket.
– Lehet, hogy a megszállókat nem érdekli ez. Az is lehet, hogy a repcsik ártalmatlanok, talán a fegyverrendszerük hatástalanítva van.
– Anélkül nem tudjuk elpusztítani a Flert létrehozó gépet. Gondolom, valami jó nagy holmiról van szó.
– Ez már csak ködszurkálás részemről is. Nem látok túl azon, hogy átjussak a kapun és elkössek egy ilyen járgányt. Fogalmam sincs, mi vár ránk a fal túloldalán az űrhajó árnyékában, vagy odafent.
A lány ellenőrizte a pisztolyát, aztán vállat vont.
– Tudod, hogy a káosz a lételemem. Megoldjuk.
– Jó. Először is felmegyünk a kilátóba, és körülnézünk.
Nitas
Bár még épp csak lement a nap, itt a völgyben már szinte sötét volt. Kimerészkedtünk az éjszakába. Az ajtóban volt némi hangtalan vita róla, hogy ki megy ki elsőként.
A megszállás előtt mindketten különc kölykök voltunk. Nem vonzottak minket sem a politikai, sem a sportágakhoz kapcsolódó, tömeges összeverődések. Kevés emberrel szocializálódtunk, még kevesebbel osztottuk meg mélyebb gondolatainkat. Egy idő után, mintha saját nyelvet beszéltünk volna. Mimikával, jelekkel. A harcok ezt is megváltoztatták. A számokat többé nem a pénzhez vagy az időhöz kapcsoltuk, hanem a mozgáshoz. A kettessel kezdődő kombinációk azt jelentették, hogy Riel megy elöl. Tőlem származott az ötlet. Egyrészt mert Riel feminista, még azokban a helyzetekben is, amikor én nem voltam az. Másrészt sokkal durvább a hős-komplexusom, mint az övé.
Homlok ráncolva néztem a kézjeleket, mindegyik kombináció kettessel kezdődött. Én is elmutogattam a saját verzióimat az indulásról, de hamar elvesztettem a türelmem. Számok helyett inkább azt kottáztam le neki, hogy kőfejű, megfojtom és kapja be, majd nekiindultam.
A fal mellett lépdeltem, a holdárnyékban, figyelve. Valami dög mindig éhes vagy dühös volt a sötétben. Ezen a környéken elképesztő volt a rombolás és a törmelék mennyisége. Emlékszem ezekre az utcákra, bár nagyon régen jártam itt utoljára. A hömpölygő tömegre, a zajra, a bűzre, a fényekre. Nem is tudom, melyik szürreálisabb. Valahol előttünk elgurult egy üveg. Csoszogás és szörcsögés hallatszott. Feltapadtunk a falra. Két megszállott cammogott el tőlünk húsz méterre, esetlenül és zajosan. Elhúztam a számat a termetüket látva. A Gorgók mostanában a melákokra vannak rácuppanva? Ha nem lettünk volna osonópályán, biztos megörvendeztetem Rielt egy diszkriminációról szóló monológgal. Összenéztünk. Talán sejtette, mi jár a fejemben, mert forgatni kezdte a szemét. Aztán mutatta: 4-1-9. Körülnéztem, hogy keressek egy jobb perspektívát. A valaha négy sávos út közepén roncshalmaz körvonalai látszódtak. Közelebb lopózva már jól kivehető volt az iskolabusz, egy furgon és egy munkagép csendélete. A furgon felborult és az eleje teljesen a busz alá gyűrődött. A félig nyitott hátsó ajtókon még kivehető volt egy fagylalt márka régi logója. A munkagép épebbnek tűnt, mintha csak Joe kiugrott volna belőle egy kávészünetre. A kerekein és a vezető fülke megmaradt elemein kapaszkodtam fel a busz tetejéig. Jó rálátást kínált a környékre, távolabb több kisebb fedezéket láttam, főleg épület darabokat. Nagyobb útakadály nem látszott, úgy gondoltam, egy könnyed sprinttel elérhetjük a kilátótoronynak nevezet romot.
A fejem zúgott egy kissé a láztól. Beletelt néhány pillanatba, mire rájöttem, hogy a torokszorító érzést nem a láz csinálja. Nem láttam őket a sötétben, de kétségem sem volt róla, hogy felénk tartanak. Sosem láttam őket városban. Mi a franc..? Villámgyorsan lemásztam a leshelyről, megragadtam Riel felkarját és a furgon hátulja felé húztam.
– Gránát..?
Riel nemet intett, én pedig azonnal berántottam a leharcolt fagyis furgonba.
A füléhez hajolva súgtam:
– Mamlaszok… legalább három…
