Diagnózis a felhőben
Ülök a szakorvosi rendelőben és gyanakodva lesem az onnan éppen kifordulót. Fiatalabb lehet nálam egy tízessel, mégis úgy kapaszkodik a kilincsbe, mintha élete egyetlen biztos pontja lenne. Végül valamelyest felegyenesedik, megigazítja válltáskája lecsúszni készülő szíját, az orra alatt dörmög valami viszontlátásfélét és kiballag az előtérből. Az órámra pillantok, már vagy 20 perce várok, pedig időpont foglalással jöttem. Megint nyílik a rendelő ajtaja, és az asszisztens éppen csak kidugja rajta a fejét. Körbe tekint, rám néz és hívón int a kezével.
– Jöjjön, Áron!
A doktornő még az előző páciens papírjait pakolgatja, mosolyogva fogadja köszönésem, a székre mutat.
– Üljön le! Egy kis türelmét kérem...
Tettetett közönnyel bámulom a falra aggatott gyógyszer reklámokat, tekintetem a szekrényre téved, ahol könyvek, dobozok sorakoznak.
– Jónapot! Hogy van? – szólít meg a doktornő végül.
– Üdvözlöm, doktornő! Jöttem, mert állítólag a felhőben van a labor leletem. Az volt a kérése, ha megvan, keressem fel. Hát itt vagyok.
Az asszisztenshez fordul, aki bepötyögi a szükséges információt és máris a monitoron a lelet. Ilyen távolról nem tudom elolvasni, de végül is nem nekem kell magam diagnosztizálni, hát némi nyugalmat erőltetve magamra várok. A doktornő kinyomtatja a leletet, majd hosszasan nézegeti, tekintete hol a papírt pásztázza, hol rám néz. Hümmög, de még nem mond semmit. Amikor megszólal, úgy érzem, jobb lett volna, ha hallgat.
– Mondja, Áron! Hisz maga Istenben?
A kérdés végén a kérdőjel még görbül, amikor le fut előttem életem filmje.
– Azt a rohadt... – fut át rajtam a gondolat –, mit nem vettem észre? Nem dohányzom... úgy harminc éve. Nem iszom, úgy reggel óta... na jó, vizet, de alkoholt évente is csak reprezentációs mértékkel... nem fogyasztok drogot... a televíziócsatornákat már több mint tíz éve lemondtam, újságot nem olvasok... Akkor mi van még?
Figyelem a doktornőt, hátha mentőövet dob, de nem. Közönyös tekintettel olvassa újra és újra a lelet sorait. Önbecsülésem széthullott romjain végül elcsukló halovány hangon megkérdem.
– Akkora a baj, doktornő?
Egy pillanatra rám emeli tekintetét, aztán ismét a papírlap sorait bújja. Végül az asztalra csúsztatja. Amikor tekintetünk összeér, tudatosul benne az előbbi mondata. Elmosolyodik, legyint a kezével.
– Jaj, dehogy! Bocsánat, csak elgondolkodtam kicsit. Azért kérdem, mert a hét végén a reformátusokhoz megyek istentiszteletre, és megígértem, hogy viszek magammal néhány embert...
