Megtörtént esetek I. - Ördögöt a falra
Ezt a történetet azért írom le, mert több TV sorozatban tévesen ábrázolták a tanárok viselkedését egy strandon. Ilyenkor nem nyaralni megyünk.
Sőt!
Többségünk nem is szeret strandra járni a gyerekekkel, mert óriási felelősség! Éveket öregszünk egy-egy alkalommal.
És mégis megyünk, hogy jó legyen a gyerekeknek!
Ez olyan régen történt, hogy még a mobiltelefon sem volt hétköznapi. De az is lehet, hogy még nem is volt. Ám az eset akár most is megtörténhetne.
Úgy alakult, hogy az ölünkbe pottyant egy busz út a közeli kisváros, azóta már országos hírű, akkor még csak megyei nevezetességébe, a strandra.
Annak rendje és módja szerint a szülőknek haza küldtünk egy papírt, hogy engedélyezik-e, hogy gyermekük a mély vízbe is bemehet vagy nem.
A többség nem engedte, de volt nyolc-tíz gyerek, akiknek megengedték.
És mi ezek szellemében cselekedtünk.
A négy osztálynyi gyerekkel négy tanító ment. Három kolléganő a gyerek résznél maradt felügyelni a gyerekeket, én mentem a nagymedencéhez az úszni tudó gyerekekkel.
És valóban, a gyerekek ugráltak (természetesen a kijelölt helyen), fogóztak. Olyan korán volt még, hogy rajtunk kívül csak a személyzet volt a strandon.
Én a medencében álltam a medence falába épített húsz-harminc centis peremen és folyamatosan a gyerekeket figyeltem.
Egyszer csak odaevickélt hozzám az egyik fiú és látványosan elkezdett nekem fuldokolni. Látszott rajta, hogy csak szórakozik.
Megmondtam neki, hogy fejezze be, vagy átviszem a gyerekmedencébe.
Befejezte.
Átment a medence másik oldalára, ahol az úszómesternek is előadta a fuldoklós magánszámát. Állítólag ugyanazt mondta, mint én, megtoldva két jókora pofon ígéretével.
Visszajött a srác és beállt fogózni.
Én meg, folytattam az ellenőrzést. Folyamatosan pásztáztam a vizet. A bejárattól a rajtkövekig és vissza.
Hamarosan azt éreztem, hogy valaki húzgálja a sípcsontom tájékán a szőrt.
Lenéztem és a fuldoklós gyereket láttam. Lenyúltam és rá sem nézve felemeltem és pásztáztam tovább a medencét.
Három másodperccel később néztem megint a gyerekre, nagyon lilák voltak az ajkai, talán hörgött valamit. Fuldoklott. Már el is ájult.
A filmekben sem szeretem, ha egy gyerek fuldoklik. A pillanat milliomod részének ezred részéig valami olyan futott át az agyamon, hogy „Hol a távkapcsoló? Nem ilyen filmet akarok nézni!”
Ezután kiraktam a gyereket a medence szélére, és sajnos nem láttam, hogy lélegzett volna.
Akkor még jogsim sem volt, de milliószor látott már mindenki újraélesztést. Meg mintha a főiskolán is tanultuk volna. Befújtam kétszer a levegőt a srác tüdejébe, és mintha már lett volna valami nagyon gyenge légzése.
Akkor kezdtem kiabálni, hogy valaki jöjjön! Szándékosan nem a segítséget kiabáltam. Nem akartam, hogy kitörjön a pánik.
Először az úszómester tűnt fel, de úgy jött, mintha menne. Később kiderült, ez volt az első napja.
Aztán egy idősebb, gömbölyded doktor néni - a világ legszebb doktor nénije - jött, négy öt magamfajta nagydarab emberrel.
És mint a filmekben:
– Innen átveszem!
És átvette.
Felrakták a srácot egy napozóágyra, és bevitték ágyastól az árnyékba. Az oldalra fordították. De akkor már ott volt az a kolléganő, akinek az osztályába járt a gyerek és mondta, hogy menjek vissza a gyerekmedencéhez.
A kolléganők kikérdeztek, hogy mi történt, és miután elmondtam, elküldtek a büfébe azzal, hogy igyak egy vodkát.
Sosem iszom, ha gyerekekkel vagyok, de elmentem, és ittam egy kávét.
Nagyon érdekes volt! Amikor kifizettem, még minden normális volt, amikor elvettem a kis fehér műanyag poharat, már remegett a kezem. Akkor jött ki rajtam az adrenalin.
Ezen jót mosolyogtam.
A gyereket később bevitték a klinikára.
De még elmesélte, hogy miután előadta a fuldoklását, és nem tetszett sem az úszómesternek, sem nekem, úgy döntött, hogy normálisan játszik.
Ám, amikor be akart ugrani a medencébe, megcsúszott és az ugrásból esés lett és nagyon sok vizet nyelt. Ráadásul nem tudott feljönni a felszínre. Meglátta a lábamat és az volt a fejében, hogy el kell érnie hozzám.
Innen már tudják a többit.
