A műtét
– Kedves Tanár Úr, önnek agydaganata van – mondta az Idegorvos az MRI-felvétel átnézése után.
– Meddig fogok élni? – kérdezett vissza a Tanár.
– Azt nem tudom, de ez jóindulatú képlet, és ki fogjuk venni, már szervezzük is a műtétet – érkezett a válasz.
– Jó, akkor majd látjuk – felelte a Tanár kissé elbizonytalanodva.
A Tanár, miután mindenbe kapaszkodva elindult a kórterem felé, a harmadik ajtó után zokogva roskadt össze. Meg fogok halni, hát az agyamat szedik szét, mekkora baj ez azután, hogy úgy mentem, mintha mindig részeg lennék, vagy hogy néha hánytam… csak úgy – gondolatok cikáztak a daganat körül a fejében. De hát nincs mit tenni, legalább, amíg élt, felhívta a lányát ott ülve hideg kövön, a kórházi folyosón. Óráknak tűnt az a három-négy búgás, mire a lánya felvette.
A Lány nem tudott mit mondani a döbbenetes hírre, fel sem fogta a hallottakat. Az apja próbálta ugyan megnyugtatni, de sötét szomorúság ült a szívére.
Az órája végén azonnal kocsiba ült és indult a kórházba. Próbálta átgondolni az apja viselkedését, hónapok óta tartó, különös viselkedését. Ha lement a kocsmába dartsot nézni, úgy jött haza apa, mintha részeg lett volna, pedig váltig állította, hogy egy sört és két pohár vizet ivott, nem hitt neki, még akkor sem, ha nem bűzlött az italtól. Vagy hogy néha összevissza beszélt, aztán semmire sem emlékezett, de még álmában sem gondolta, hogy ez lesz az apjával.
A beszélgetésük rövid volt, látszólag érzelemmentes, de mégis tele mély fájdalommal. A Lány műtétig hátralévő napokban a látogatási idő minden percét az apjával töltötte. A Tanár mindig el akarta küldeni, de a Lány mindig maradt, amíg a Nővér ki nem küldte a kórteremből.
Nagyon lassan telt el az az öt nap a műtétig. A nagy nap előtti estén a Tanár egy fekete zsákba rakta a ruháit. Még nevetett is az egyik ápolóval, hogy egy fekete zsákban van mindene, de megnyugtatta a nővér, hogy arra nem lesz szükség.
Pénteken reggel ötkor elvitték a Tanárt a műtőbe, hosszú tizenhat óra várt rá. Elkezdték a folyamatot, arra emlékezett csak, hogy szóltak neki, most sokáig fog aludni… a lámpák elhomályosodtak előtte, a gépek ütemes kattogását sem hallotta már, és végül csend lett.
A Tanár nem tudta, hogy mennyi ideje került a műtőbe, csak arra lett figyelmes, hogy a kihalt klinikán járkált. Úgy érezte, hogy valaki van még ott, de egy árva lelket sem látott.
Alig emlékezett valamire, de arra az önműködő ajtóra, amin keresztül bejött a klinikára, most nem nyílt. Elkezdte keresni a kijáratot, mert a hely rémisztő, hideg és sötét volt, így minél előbb menekülni akart. A Tanár lépései tompán visszhangoztak a néma folyosón, csak egy neon villogott valahol a végén.
– Van itt valaki? – kérdezte, de válasz nem érkezett.
Úgy érezte, mintha egy kísértetjárta házban időzne, a portán sem ült senki, csak egy zöld kórházi ruha tele vérfolttal, hanyagul levágva, mintha valaki sietve távozott volna.
Elege volt már ebből, de egy Fehérköpenyes alakot látott meg feléje közeledni a félhomályban.
– El akarok menni innen… – kiáltott a Tanár az alig látható Fehérköpenyesnek.
– Maga innen nem megy sehová! – érezte a kárörvendő választ a Tanár. Majd tovább feszítették a fejét a Fehérköpenyes szavai. – Nézz ki az ablakon, ott vagy a fekete zsákban a hulla… – kacagott a Fehérköpenyes, amit már tisztán hallott is a Tanár.
Most akkor ő van a fekete zsákban… erre torkon ragadta a Fehérköpenyest, és addig fojtogatta puszta kézzel, amíg az ki nem lehelte a lelkét. Majd a fejét a padlóba kezdte verni, amíg egyben volt és közben kiabálta, hogy:
– Takarodj a fejemből!
A Tanár dolga végeztével újra ki próbált menni az üvegajtón, de az még mindig nem nyílt… és tényleg itt fogok maradni, gondolta.
– Ébredezik – hallotta a Tanár ügyeletes orvost valakinek szólni.
Tényleg kezdett magához térni, igaz, csak a fehér mennyezetet látta először, meg az intenzív osztályon működő gépek monoton kattogását. Amikor már próbálta mozgatni a karját, látta, hogy nem a szokásos szürke karszalaggal volt lekötözve, hanem az ágyhoz volt bilincselve.
– Jó napot kívánok! – szólította a Tanárt a Nyomozó.
A Tanár nem tudott válaszolni, mert újra mély álomba szédült.
