Varázshivatal
Többször köröztem a fővárosi hivatal parkolója felett, mire végre intett az őr, hogy van egy szabad hely. Leszálltam a varázslények számára fenntartott parkolóba és seprűmet betámasztottam a falnál lévő üres helyre.
– Manus profana non tangat! – intettem a seprűm felé.
– Ötven dukát lesz.
Szájhúzogatva szurkoltam le a borsos parkolási díjat a parkolóőr tenyerébe. Köpenyemet magam köré kanyarítva elindultam a hivatali épület főbejáratához. A kétszárnyú kapu felett a királyság és a főváros lobogója lengedezett a tavaszi szélben. Az aulába belépve két díszes vértbe öltözött, bárddal és karddal felfegyverzett kapuőr állított meg.
– Állj! Mi járatban erre, boszorkány? – dörgött az egyik őr.
– A főispán úrral van találkozóm 10 órakor.
– Engedélye van? – kérdezte az arcomhoz hajolva a másik.
– Hát hogyne lenne, jó uram! Máris mutatom! – azzal köpenyem belső zsebéből előhúztam egy kopott, sárga tekercset és átnyújtottam az őrnek. Amíg dünnyögve tanulmányozta az engedélyemet, a másik ismét felém fordult.
– A Varázslények kamarai tagsága érvényes?
– Természetesen! – húztam ki magam, majd egy laza csuklómozdulattal kört írtam a levegőbe. Néhány pillanat múlva megjelent a levegőben a Boszorkányok céhének emblémája, egy tűzrakáson álló, fekete füsttel fortyogó üst, felette egy denevér és egy vörös kakas.
– Rendben van! Mehet! Második emelet, harmadik ajtó – a folyosó végi lépcsősorra mutatott.
Elindultam, amikor a hátam mögött harsány kiabálásra lettem figyelmes.
– De hát én kamarai tag vagyok! – egy barna köpenyes, alacsony, köpcös férfi kiáltozott a kapuőröknek.
– A kamarai tagsága nem érvényes! – förmedt rá a magasabb ajtónálló. – Tehát először meg kell fizetnie a tagdíjat, a hátralékot és a kamatokat. Aztán kérvényeznie kell egy új boszorkányos működési engedélyt, és csak utána kaphat belépési engedélyt a Mágus Hivatalba.
– A radai rossebb vinné el az összes hivatalnokot! – a férfi morogva, egy vaskos papírköteggel a kezében elindult az egyik iroda felé.
Őszintén sajnáltam szegény párát. Megálltam a harmadik ajtó előtt és bekopogtam.
– Jöjjön be! – kiáltott egy érces férfihang.
Beléptem és elcsodálkoztam a vezető beosztású hivatalnok irodájának pompás berendezésén. A legfeltűnőbb a faragott íróasztal mögött, a falon lógó királyi pár portréja volt. Harald király és Mirana királyné uralkodói díszöltözetben, szigorú tekintettel néztek le a festményről, mintha mindent látnának.
– Elhozta? – jött a mohó, sürgető kérdés a magas, szőke férfitól, aki a királyi tanácsnokok sötét egyenruháját viselte.
Bólintottam.
– De ugye tudja, hogy ez nem lesz olcsó?
– Persze, persze, hogyne tudnám. De mondtam Önnek, nem leszek hálátlan.
Előhúztam oldaltáskámból egy szürke rongyba bugyolált csomagot.
– Ó, ez csodálatos! – reszketve érintette meg a pikkelyes sárkánytojás csillogó héját.
– Szóval biztos, hogy Önnek szüksége van erre.
– Én vagyok a főispán! Meg aztán le akarom nyűgözni az asszonyt is.
– Értem! Ha kikelt a fióka, a nevelése drága mulatság. Csak olyan hozzáértő, mint én lehetek mellette! Különben beláthatatlan következményei lehetnek – figyelmeztettem.
– Nyugodjon meg, barátom, az én pozíciómban az anyagiak nem jelentenek problémát. De gondolom, számlát és tanúsítványt kapok róla, ugye? – dőlt hátra bársony fotelében. – És most árulja el nekem, a kialkudott áron felül mit kér még cserébe! Most, hogy a boszorkányok szakszervezetét megszüntették – itt tartott egy kis hatásszünetet – persze én segíthetek magának – kacsintott rám, miközben a mutatóujján forgatta vörös ékköves aranygyűrűjét.
– A jövendőmondást királyi monopóliummá tették. Talán közben tudna járni az érdekemben, hogy a közmunka alól mentesüljek.
– Vegye úgy, hogy el van intézve!
– Köszönöm, nagyuram! Hívasson, ha eljött az idő! – mutattam az ismét rongyokba csavart tojásra az asztalon. – Üdvözlöm a kedves feleségét! – mélyen meghajoltam és kihátráltam az irodából.
Sietve lépkedtem lefelé a lépcsőn, azonban a kapunál már egy kisebbfajta, elégedetlen tömeg verődött össze.
– Alaris tanácsnok! Jöjjön le! – skandálták.
A két őr fehérre vált arccal igyekezett őket csendre inteni. Ahogy próbáltam az összegyűltek mellett elhaladni, ismerős arcot véltem felfedezni.
– Morris! Hát te mit keresel itt? Nem vidékre költöztetek a családdal?
– Ramona! De igen, odaköltöztünk. Azonban az új rendelkezések miatt minden hivatali ügyet csak itt, a királyi főtanácsnál lehet kérvényezni. Látod ezeket a boszikat?
Körbe néztem a színes társaságon.
– Mind vidékről érkeztek. Már órák óta váratnak minket. Ráadásul a vármegyei kamarai tagdíj befizetését nem fogadják el. Újból le kell róni a díjat itt is ahhoz, hogy időpontot kapjunk a Mágus Hivatalba ügyfélkaput igényelni.
– Ez nagyon bosszantó!
– Te mit keresel itt?
– Beadtam egy „Varázslás tevékenységikör” módosítási kérvényt.
Kérdőn nézett rám.
– Sárkánynevelés – suttogtam.
– Sajnos én csak a jósláshoz értek igazán – hajtotta le a fejét szomorúan. – Heti négy nap a fővárosi kihelyezett hivatalokban minimálbérért. Az ingázást vagy a saját seprűhasználatot ki téríti meg? – háborgott régi barátom. – De persze, ha a főispáni hivatalból keres meg valaki…
– Emlékszel? A seprűtan tanárunk miket mesélt a záróvizsgánk után. Repülési engedélyt csak azok kaphattak, akik ingyen különórát adtak a helyi ispán gyerekeinek.
Morris beletörődötten bólogatott.
– Igazad van! De akkor is felháborító.
– Légy előrelátó! – kacsintottam és megveregettem a vállát, majd elindultam a kapu felé.
Még utoljára visszanéztem. Morris kaján vigyorral az arcán vágtatott utánam.
– Ramona! Te egy zseni vagy! – bazsalygott bizakodóan.
– Tudom. – vigyorogtam.
Kiléptem a parkolóba, ahol a seprűm mellett egy piros büntetőcédula lebegett. Lejárt a parkolásom. Hangosan hahotáztam.
