Angyalkák szárnyak nélkül
Az Úristen a kutyákat jókedvében teremthette. S mikor lemennek a földre az emberek közé, előtte Szent Péter begyűjti szárnyaikat. No, nem végleg! Csak míg odalent vannak. Nem járja az, hogy láthassa mindenki angyali mivoltukat. Azt ki kell érdemelni. Egy kutya maga választja ki gazdáját. Néha több személyt is egyszerre. Nem is olyan ritkán, mint hinnéd, egy egész családot, örökbefogadó, égi tüneményként ragyog odalent a földön, akár csak egy sziporkázó fényeibe öltözött üstökös, tündöklő sugaraival beragyogva életeket. S mint ahogyan maga választotta ki, kivel és hol élje le földi létezését, úgy maga választja ki azt is, kivel ossza meg halálát. Mi abban a szerencsében részesülhettünk, hogy Néró minket választott. A mi családunk tagjává vált, akit a mai napon el kellett engednünk, hogy folytathassa útját a csillagok ösvényén.
Június eleje, közepe volt már, mikor elmentünk egy nem is oly közeli faluba kiskutyanézőbe az akkor tizennyolc éves lányommal, akinek mindig is egy nagytestű kutya volt az álma. Igen, mert a családban volt már egy kutyaféleség, ami csak három kilónyi szőrcsomó. Házőrző mindig is volt a családban, ám de nem több egyszerre és nem ekkora! Mert hogy a border colli nem igazán apró termetű. Amikor odaértünk, mindenfelé hófehér kiskutyák rohangáltak. Még éppen csak megbeszéltük volna, mit is akarunk, mikor a lányomhoz odament egy, a többiekhez képest feltűnően nagy, már nem éppen pár hetes kis jószág. Megvolt a pacsi és a nyelves puszi is, ha akarta, ha nem kiválasztottja. Mint kiderült, ő megmaradt az előző alomból, mert nem kellett senkinek se. Hibás volt szegényke, mert az egyik szeme kék, a másik barna és csont és bőr. Nem mintha ez számított volna, hisz a kötelék megköttetett.
Kicsit féltünk, mert egy yorki mellé berakni egy még kölyökként is ötször akkora kutyát, nem volt éppen rizikómentes. De nem volt gond, hála Istennek. Néró méretei így is elképesztőek voltak. Magas, vékony és nyúlánk. Eskü, nem volt tíz centinél vastagabb. Mikor vittük haza, azon gondolkodtam, hogyan nem borítja fel a szél ezt a teremtést, akibe szemmel láthatóan a lélek is csak hálni jár. Mint kiderült, ha jól van tartva, szeretettel és törődéssel, akkor ez az állapot bizony nem marad így. Pár hónap alatt kiszélesedett, kiizmosodott és még nagyobb lett. Mikor lánykám futni ment, ment vele és bizony nem igazán akarta senki sem megközelíteni kincsecskémet, mert a kutyája úgy vigyázott rá, mintha az élete múlna rajta.
Az is kiderült, hatalmas szíve van ennek a leírt jószágnak, aki már csak nyűg volt azoknak, akiktől elhoztuk, egy selejt. Nálunk kivirágzott, megmutatva az igazi arcát. Néró hatalmas és tiszta szívébe mindannyian belefértünk. Szinte mindig, mintha mosolygott volna. Voltak különleges dolgai, ami egyetlen egy másik jószágnak sem. Például mindig úgy feküdt le a földre, hogy lábai kivétel nélkül mindig a négy égtáj felé álltak. Ha tudni akartam, merre van észak, csak Néróra kellett pislantanom. Lehetetlen helyzetbe kifordítva lábait, mintha egy felszálló pillangó lenne, mely éppen elrugaszkodik a földtől. Innen a beceneve, lepkepillangó. Mindig mindent és mindenkit is megugatott, hangosan és határozottan és legfőképpen kitartóan. Csak minket nem. Kivéve, ha szerinte nem helyén valón viselkedett az a valaki, akit éppen rendre teremtett. Megugatta a postást, a verebeket, a saját árnyékát, a szomszédasszonyt azt rendkívül utálta, mióta átjött körtét lopni. De nem egyszer volt rá példa, hogy kiült a kert közepére és ugatott csak úgy kifele a vakvilágba. Húsz perc, fél óra és mikor kibeszélgette magát, feljött és megint kerek volt a világ. Sohasem bántotta se a csirkéket, se a ludakat, se a kacsákat, se a pulykákat. Ha bármely családtagnak szomorúság volt a szívében, megérezte és odament vigaszt nyújtani. Busa fejét az ölébe hajtva annak, akinek éppen akkor arra volt szüksége.
Persze voltak pillanatok, mikor mondtam én vagy a feleségem, ide több kutya biztosan nem jön! Főleg nem ekkora! Oh, dehogynem jött! Még kettő, az egyik majd a duplája Nérókámnak. Mikor a nálad kétszer akkora Szmokyt mentenünk kellett, te azonnal befogadtad, pátyolgattad sérült lelkecskéjét. És még mindig maradt benne hely, mikor Maya is a család része lett. Sohasem voltál se féltékeny, se rosszindulatú. Ilyen jólelkű teremtéssel találkozni is élmény, nemhogy együtt élni. Senki és semmi sem kerülte el a figyelmedet. Bármit hallottál, azonnal jeleztél, baj van. Így történhetett, hogy csak pár róka, nyest és görény úszta csak meg a három és fél kutyából álló falka nem éppen kellemes figyelmét. Volt, hogy én mentem le az éjszaka közepén rókát menteni, akiknek mindig csináltam a farakások alatt rejtekhelyet, nehogy a kutyák elkaphassák őket. Gyakran mentünk együtt vadászni patkányra, egérre, pocokra, és olyankor sohasem kellett elsütnöm a puskámat. Mindig csapatban, falkában vadásztunk, és igen, szinte mindig engem is belevettetek ebbe a nagyon is komoly játékba.
Telt és rohant az idő, nyolc év telt el szinte egy szemvillanás alatt és lassúbbá váltál, nehezebben mozogtál és igen, kicsit el is híztál. Egy kis semmiséggel kezdődött, és alig észrevehetően, ám de tompult fényed, alábbhagyott ragyogásod. Elkezdődött a lejtmenet, a küzdelem, holott még nem kellett volna. Három hét. Beteg lettél, és mi ápoltunk, orvoshoz vittünk szinte kétnaponta. A gyógyszereket nagyon utáltad, mégsem ellenkeztél, pedig napjában kétszer is el kellett tűrnöd annak büdös szagát. Megkaptál mindent, mi lehetséges, mégsem segített. Megtettünk érted, a családunk tagjáért mindent, ami tőlünk telt, mégis feladtad. Ma hajnalban nejem ébresztett mindenkit miattad. Itt az idő. Ő, ki melletted virrasztott egész éjjel, most kezét rajtad tartva biztat téged, ne add fel. Mi is melléd feküdtünk, vártuk a reggelt, hátha segíthet rajtad megint az orvos. Mikor karomba vettelek, már tudtam, nem akarsz elmenni innen. Ahogy kiléptem veled az ajtón, megállt a szíved. Te nem akartál elmenni, így aztán örökre velünk maradtál, megadva nekem azt a tisztességet, hogy karjaimban haltál meg.
Igen, három hét alatt bevégeztetett és óriási űrt hagytál magad után. A csendet szinte vágni lehet a hatalmas házban. Nincs, aki a konyha közepén feküdjön, hogy átessen rajta az ember. Nincs, aki orrával döfködve nógat minket, hogy tessék tempósabban haladni, mert rövid az élet, mint egy gyereknadrág. Nincs, aki a lábam közé fekszik, mikor eszek, meglökve mancsával bokámat, mikor egy neki tetsző falat van a kanálban, pontosan tudva, hová fog esni. Nincs már, ki velem jöjjön aludni, mikor én is megyek. Nincs már, ki a leglehetetlenebb helyekre is bepréseli magát a leglehetetlenebb pózokban, hogy aztán ott aludjon órákig. Nincs már, ki ugasson, ha jön a postás, vagy éppen a saját árnyékát meglátja. Nincs már, ki terelgesse a család tagjait arra, merre ő szeretne menni. Nincs már, ki kitölti azt a hihetetlen űrt, mit maga után hagyott.
Elmentél, bár elengedtünk téged, látva szenvedéseid. Megértettük, itt az időd, bár elfogadni nem akarjuk. Ma reggel hét órakor családod körében visszakaptad szárnyaidat és mi sohasem feledünk. Mert mindannyiunk lelkéből magaddal vittél egy darabot, persze tudjuk, csak azért, mert akkora szíved van. S mert te legalább annyira szerettél minket, mint mi téged. Most csend van otthon, rideg és sötét csend. Persze, ez majd változni fog. Idővel az ember csak a szépre és a jóra emlékezik elfeledve mindent, ami fáj. Mert te voltál a lepkepillangónk, irányt mutatva nekünk mindig tudva, merre van észak, a szeretetgombócunk, ki soha senkit sem hagyott magára, mikor borús volt a hangulata, a napsugarunk esős napokon is, mikor a szél is csak üvöltve szaggatta a tájat. Szeretetben pulzáló fényed beragyogta életünk a legnagyobb sötétségben is és ennek hiánya hangosabban üvölt bárminél, mire ember képes. Nem elveszítettünk téged, hanem ajándékba kaptunk tőled nyolc csodálatos évet.
Vége…
