Ugye, eljönnek a repülők
(A történetet a Napoleon Boulevard együttes Ugye eljönnek a repülők című dala ihlette.)
Keith Williams repülő hadnagy aggódva forgatta fejét Lancasterje tágas üvegkupolájában. Bízott benne, hogy még azelőtt sikerül megpillantania az előttük haladó repülőgépet, mielőtt bedarálnák azt az ezerkétszáz lőerős Rolls-Royce motorok hajtotta propellerek. A sötét felhők között, a gyenge holdfényben embert próbáló feladat volt észrevenni bármit is. De aztán egy pillanatra feltűnt a másik bombázó sziluettje. Mindössze egy aprócska pötty a távolban. Az ütközéstől tehát nem kellett tartaniuk. De ez korántsem jelentette, hogy biztonságban vannak. Az ellenséges radarok már a francia partoknál bemérték őket. A modern elektronikával felszerelt német éjszakai vadászok minden bizonnyal úton voltak feléjük.
Williams tisztában volt vele, a Luftwaffe nem rendelkezik elég géppel ahhoz, hogy ennyi bombázóval egyszerre el tudjon bánni. De ha pont őket választja ki valamelyik német vadászgép, akkor a gépágyúi pillanatok alatt cafatokra szaggatják az egész legénységet. És később, ha tényleg elérik a célpontot, ott lesznek még a város köré telepített légvédelmi ütegek is.
A küldetés? Vaktában ledobni pár tonna gyújtóbombát. Az esélye, hogy ebben a vaksötétben eltaláljanak valamit, szinte a nullával volt egyenlő. Sok hűhó semmiért…
***
Anne meggyújtotta az utolsó gyertyát is. Megbűvölten figyelte, ahogy az aprócska lángok ott táncoltak előtte az asztalon. Olyan volt, mint régen, mikor a karácsonyt ünnepelték. Az a karácsony volt élete legboldogabb napja. Még mindig emlékezett a gyönyörű fenyőfára, amit telis-tele aggattak gyertyákkal. És voltak még rajta fényes masnik meg színes gömbök is.
Mostanában viszont minden szürke volt és piszkos. A házak, az utcák. Még az emberek ruhája is. Az ő ruhája is összekoszolódott, mikor délelőtt lement az utcára, hogy keressen valakit, akivel játszhat. De hiába csatangolt el egészen a sarki boltig, csak felnőttekkel találkozott. Aztán, mikor visszatért a lakásba, és az anyukája meglátta az összepiszkolt ruháját, akkor csúnyán leszidta, és elverte. Az anyukája mostanában mindig dühös volt.
Régen senki sem kiabált vele. Az apukája mindig meséket olvasott neki, és megpuszilta lefekvés előtt. De egy nap elment, és nem jött vissza. Már leveleket sem küldött. Mikor Anne megkérdezte, hogy miért nem, akkor azt mondták, azért, mert már az édesapja már a mennyországban van, és ott nincsen posta.
Anne nagyon egyedül érezte magát. A pajtásai is hiányoztak neki. Sokan vidékre költöztek a nagyszüleikhez. Mások a mennyországba, ahova az édesapja. Csak ő maradt itt.
Peter hirtelen nyüszögni kezdett. Anne az ölébe vette, és kinyújtotta a mutatóujját. A kisöccse azonnal elhallgatott és elégedetten szopni kezdte. Petert azután hozta a gólya, hogy az apukájuk elment. Anne nagyon örült, mikor a kisöccse megérkezett, de aztán rá kellett jönnie, hogy egy ilyen kicsi babával nem sok mindent lehet csinálni. Peter csak aludt, evett, kakilt és emellett sokat sírt. Most viszont fontos volt, hogy csöndben maradjon. Anne tudta, ha a kisöccse felébreszti az anyukájukat, akkor nagy bajban lesz.
Az anyukájuk nem engedte, hogy éjszaka bármivel világítsanak. A gyufákat és a gyertyákat is elrejtette. De Anne még ilyen sötétben is megtalálta a rejtekhelyet, és ügyesen kicsempészett mindent a szomszéd szobából. Nagyon büszke volt magára. Az anyukája sokszor leszidta, hogy milyen buta, de most túljárt az eszén! Már csak egy kis időre volt szüksége, hogy sikerüljön a terve. Aztán meghallotta a zúgást a távolból. Végre megérkeztek! A repülők újra itt voltak!
Már nagyon várta őket. Ahányszor csak errefelé repültek, az mindig olyan gyönyörű volt. A sötét, komor égbolt egyszer csak életre kelt. Sárga, rózsaszín fények töltötték be. A horizont pedig csodaszép vörös színben izzott. A hangos durranások ugyan eleinte megijesztették, de hamar megtanulta, hogy nem kell tartani tőlük. Sőt! A legjobb pajtásai pont azon az éjszakán mentek el a mennyországba, mikor a durranások a legfülsüketítőbbek voltak. Később elmagyarázták neki, hogy a repülők vitték őket magukkal.
Elhúzta a függönyt, hogy kinézzen. A város koromfekete sötétségbe burkolózott. Egyetlen lámpa sem világított az utcán, az ablakokon keresztül sem szűrődött ki semmilyen fény. Az anyukája azt mondta, ez azért van, hogy a repülők ne találjanak ide.
Anne nem értette, hogy lehetnek az emberek ennyire gonoszak. Főleg a saját édesanyja! Miért nem engedik, hogy a repülők őt is elvigyék, fel a mennyországba? Már annyi barátját elvitték magukkal. Csak őt nem, mikor ő olyan jó kislány volt! Jens állandóan verekedett. Heike pedig mindenkinek visszafeleselt. És ők mégis ott voltak az édesapjával. De most ő is felmegy hozzá. Óvatosan lefektette Petert a kanapéra. Aztán elkezdte az ablak felé húzni az asztalt a meggyújtott gyertyákkal. Ma segíteni fog a repülőknek, hogy végre megtalálják!
***
Williams hadnagy megigézve nézte az előttük feltűnő hatalmas lángtengert. Ezen a bevetésen az őrangyaluk tényleg kitett magáért. Egyszer sem találkoztak ellenséges vadászgéppel, a légvédelmi ágyúk lövedékei is messze elkerülték őket, és ennél könnyebb célpontot elképzelni sem lehetett. A város, amit bombázniuk kellett volna, már nem létezett. Nem voltak gyárak, házak, utcák. Csak egy több mérföldnyi kiterjedésű izzó, vörös massza.
Mindössze a vörös lángoszlopok között feltűnő sárga csíkok árulták el, hogy tényleg a célpont felett repülnek. Ezek az egykori széles sugárutak voltak, ahol a romboló bombák által szétszórt, aztán a gyújtóbombák miatt lángra kapott törmelék több levegőhöz jutott, és magasabb hőfokon égett, mint máshol.
Hiába látta a saját szemével, Williams így sem tudta elhinni azt, ami odalent folyt. A várost elemésztő tűz annyi hőt termelt, hogy a forró légáramok elérték a húszezer láb magasságban haladó bombázót és elkezdték felemelni. Willamsnak minden erejét össze kellett szednie, hogy irányban tartsa a gépét. Oda sem figyelt, mikor az irányzója végül kinyitotta a Lancaster bombaterének ajtajait, és kioldotta a több ezer gyújtóbombát az egykori városközpont felett.
