Többet ér minden szónál - 5/11.
– Nevetségesen néztek ki. A féleszű, a mérges törpe és az aggódó anyukájuk.
Meira de Dorkianba az Elemek Terme előtt futottak bele. Vika megremegett, és még jobban összehúzta magát.
– Nem vicces mások baján szórakozni, Meira – förmedt rá Aliya. – Akkor sem volt vicces és most sem az.
– Úgy van! – vágta rá Irina fenyegetően méregetve a szeplős lányt. Alig bírta magában tartani az indulatot. – Mennyire vihognál, ha kihullana az összes hajad és fogad?
A szőke, szeplős lány ügyet sem vetett Irinára. Vikára pillantott; a lány nem nézett fel rá.
– Én nem nevetek – jelentette ki komolyan. – Én nem valami féleszű fruska vagyok, aki vihog mások baján. – Lenézően pillantott a teremből kisétáló többi mágustanoncra. – Az a nevetséges, hogy ez mágusnő akar lenne, majdnem az is, és olyan törékeny, mint egy porcelán galamb. Te, Aliya, pedig már egy hete úgy védelmezed, mint egy tyúkanyó. Képtelen kiállni magáért. Ez nem is nevetséges, ez szánalmas.
Vika ajkai megremegtek, a vállai leereszkedtek. Irina megfeszítette az ajkait, és toppantott.
– Miért nem dugulsz el és...
– Nem hozzád beszélek, törpe! – parancsolt rá Meira az apró lányba fojtva a szót. Irina szemei nagyra nyíltak a megilletődöttségtől, aztán teljesen elvörösödött a méregtől.
– Mit érdekel ez téged, Meira? – kérdezte Aliya elejét véve Irina kitörésének.
– Nem érdekel – válaszolta a lány csípőre téve a kezét. – Csak minden nap látnom kell és rettenetesen irritál. Mégis mit akarsz elérni, Aliya? A teljesítményetek szánalmas. Az övé különösen. Nem szégyellitek magatok a magiszter előtt?
Vika a szoknyájába markolt, és olyan erővel szorította meg, hogy az ujjaiból kiszaladt a vér.
– Csak időre és gyakorlásra van szüksége – mondta Aliya; a hangjában érződött az elfojtott indulat.
– Nem mindenki olyan tökéletes, mint te – vetette oda Irina.
– Idő? – Meira felvonta a szemöldökét. – Mégis mennyi? Egy hete játssza a sértett kisgyereket. A gyakorlás egy jó gondolat, de helyett simogatod a fejét és mosónőset játszotok. Lásd be, Aliya, nem mindenki való mágusnőnek. Csak a baj van vele, visszatart téged, és lehúz a saját szintjére. Csak egy kolonc.
Vika szemei könnybe lábadtak, küszködve összeszorította az ajkait, aztán elfordult, és futásnak eredt a folyosón. Hallotta maga mögött, ahogyan Aliya dühösen Meirára kiált, és Irina szitkozódását. Végül nem bírta tovább, és elsírta magát. Szipogva és a szemét törölgetve szaladt tovább, a könnyektől alig látta merre, de nem is igazán érdekelte.
Kirohant egy nyitott ajtón egy fényes teraszra. Az ég kékjén fehér felhők úsztak. A tavon táncolt a déli nap fénye. Vika a hófehér kőkorlátra borult, és zokogni kezdett. Hallotta a terasz alatti sziklákon megtörő víz loccsanásait és a fölötte elrepülő sirályok vijjogását.
Miután kisírta magát, csak feküdt a korláton és szipogva bámulta a fodrozódó vizet. Lépteket hallott maga mögött, de nem nézett fel, nem akart látni senkit sem. És azt sem akarta, hogy őt bárki lássa. Eszébe jutott az a mondat, amit Gallena Telarissa rektor mondott nekik, amikor először idekerültek: nincs undokabb látvány egy síró mágusnőnél. Micsoda szerencse, mondta magában, hogy én nem vagyok mágusnő. A vállai megrázkódtak; arcát a könnyektől nedves ruhája ujjába fúrta.
Egy tenyér ért a hátához, és lassan a vállára kúszott. Vika megremegett, és összehúzta magát. Felsóhajtott, ahogyan karok tekeredtek a testére, finoman ölelték át. Hátulról egy test simult hozzá, egy arc finoman a vállára feküdt; a tulajdonosa nem szólt egy szót sem.
Vika nem nézett fel, a szemét se nyitotta ki. Tudta, hogy Aliya az; érezte az érintéséből és az illatából. Meg akarta mondani neki, hogy ezt nem szabadna csinálniuk, mert megbüntetik őket, ha meglátják. Végül nem szólt. Hallgatták a víz loccsanásait és a sirályok vijjogását. A mögöttük lévő ajtó lassan becsukódott.
