Manóka
Valahogy így kezdődött: rohantam hazafelé az újonnan vásárolt farmernadrágommal. Lógott az eső lába. Hamarosan már csöpögött is. Ránéztem a mobilomra – már régen nem csak telefonálni lehet vele – és láttam, hogy enyhén savas eső szemerkél.
Igen hamar hazaértem és azonnal elővettem az aznap délután vásárolt kütyüket. Ezután nyomban nekiálltam, hogy megcsináljam a számítógépemet. Nem mintha értenék hozzá, de hát ki, ha nem én. Ott vacakoltam a gép előtt, ide-oda pakolgattam az új bizgentyűket, amiknek a feléről azt sem tudtam, hogy mire való. Forrasztottam, csavaroztam, kiszedtem, átraktam és nagyon élveztem az egészet. Valószínűleg nem húztam be magam alá a széket, csak két lába állt a földön, a másik kettő a levegőben egyensúlyozott velem együtt. Egyszercsak hatalmasat villámlott, még nagyobbat dördült, mire én úgy megijedtem, hogy hanyatt vágódtam a székkel magammal rántva néhány dolgot az asztalról. Egyik-másik a földre, az egér, amiből vezetékek lógtak ki, a fejemre esett. A drótok ott libegtek a kobakom körül. Nagyon bevertem a fejemet, ezért nem tudom, a szemem szikrázott a fájdalomtól, vagy valóban a számítógépemből pattogtak kékes nyalábok. Egy ideig csak üldögéltem a földön és nagyon csúnya dolgokat gondoltam magamban. Kis idő múltán aztán fura dolgot vettem észre. A géppel szemben állt egy üvegajtós szekrény, amin a képernyőt láttam visszatükröződve. A képernyőn pedig azokat a dolgokat, amikről az előbb beszéltem, de nem szavak formájában, hanem képekben megjelenítve.
Mire a képernyő felé fordultam, már csak kisebb-nagyobb kérdőjelek kavarogtak, egyik-másik összeolvadt, a nagyok bekebelezték a kisebbeket, végül csak egy nagy maradt.
Szerencsére az egész anyagot elmentette a gép. Többször megnéztem. Ekkor még azt hittem, hogy csak egy jó játékot találtunk ki. A villámlás, a mennydörgés és én.
Pár nap múlva ülhettem csak újra a gép elé. Addig állandóan rohantam, mindig fáradtan érkeztem haza. Végre sikerült egy szabad délutánt csinálnom magamnak. Gondoltam, most lesz egy kis pihi-szuszi meg csicsi-bubu. Igen ám, de akkor csöngettek. A szomszédék kértek meg, hogy vigyázzak a gyerekükre, Manókára, mert valahová el kellett menniük. Rossz szomszédság török átok – gondoltam magamban és persze elvállaltam Manókát. De nem lehettünk náluk, mert beáztak a múltkori nagy esőtől, a szőnyegpadlót fel kellett szedni... stb. stb.
Azért választottak engem a szülők, mert a gyerek már többször is rám mosolygott. Szegény Manóka nagyon zárkózott. Nem tud feloldódni az óvodában a társai között, sokat sír és fél a sötéttől. Engem valahogy kedvel. Pedig sose atyala-patyaláztam neki. Lehet, hogy éppen ezért kedvel. Manóka különben középső csoportos óvodás. A szülei minden földi jóval elhalmozzák. A legújabb játékokat vásárolják ők is, a nagyszülők is. A rokonságról nem is beszélve. Manóka viszont nem játszik a szebbnél szebb játékaival. Őszintén szólva én is csak tíz percig tudnék velük játszani. Valahogy a játéktervezők mindent kitalálnak a gyerekek helyett. Nem bíznak semmit a fantáziájára.
Szóval ott állt Manóka a szoba közepén és láttam, hogy sírásra görbül a szája. Aztán behúzódott az egyik sarokba és leült. Közben egyfolytában engem figyelt. Nem nagyon akart oldódni. Nem estem kétségbe. Elővettem a gyerekkori építőjátékomat és nekifogtam egy autó építésének. Pár perc múlva már Manóka is ott ügyeskedett. Tényleg ügyes volt. Egy óra leforgása alatt építettünk egy autót, egy lovat – szerintem kutya, de Manóka nagyon csúnyán nézett rám, amikor lekutyáztam a lovát –, egy házat, egy vitorlás hajót, egy rendőrt és nem maradt több felhasználható építőelemünk. Most jött az igazi játék.
Egy idő után kivontam magam a szórakozásból és odaültem a számítógép elé. Ott még mindig akkora kupi volt, mint a vihar idején. Bogarásztam, szöszmötöltem és közben próbáltam kitalálni, hogy mi is történhetett a múltkor. Ha tényleg az, amire gyanakodtam, akkor kapitális dolgoknak nézünk elébe. Én is, az emberiség is. Annak a valószínűsége, hogy tényleg azt hoztam létre, amire gyanakodtam, nagyjából akkora volt, mintha egy repülőgép gyárba beszabadult szélvihar tíz perc leforgása alatt összeállította volna a gyár legújabb modelljét tele extrákkal.
Töprengtem egy darabig, aztán a fejemre tettem a drótokat. Egy ideig nem történt semmi, aztán megjelentek a már jól ismert kérdőjelek. Csak ültem és bámultam. Hát ezt eddig is tudtam.
Hirtelen eszembe jutott Manóka. Megszűnt a háttérzaj, amit addig produkált. Ott állt mellettem, és érdeklődve nézett.
– Hagy én is! – mondta.
Végül is mi történhet? – gondoltam. Mielőtt a fejére tettem volna a kibelezett egeret, beraktam egy CD-t és elindítottam.
Hallgattuk a kellemes lágy zenét, Manóka egy darabig feszülten figyelt, aztán mivel nem történt semmi, kényelmesen hátradőlt a székemben és becsukta a szemét. Pár pillanat múlva kezdődött a nagy kaland.
Először építőelemek kavarogtak a monitoron, aztán egyre lassult a mozgásuk, míg valami szabályos rendbe nem sorakoztak. Néztem, mit néztem! Bambultam. És akkor történt a csoda! Akkor még nem volt rá jobb szavam. Mint a mágikus képek. Ha az ember megtanulja nézni, akkor mást lát, mint amit rányomtattak.
Néztem a képet. A színes építőelemek közül egy szürke világ tárult elém. Ráadásul tele volt szorongással és bizonytalansággal. Hirtelen azt vettem észre, hogy én is ennek a világnak a része lettem. Ködös tájban egy szürke domb tetején állok valami fura ruhában. Kezemben göcsörtös bot, fejemen csúcsos süveg, vállamon hófehér köpeny. Figyelmemet nyöszörgés keltette fel. A zaj felé néztem és Manókát láttam meg. Arca csupa maszat, ruhája csupa folt. Fel sem lehetett ismerni, milyen lehetett újkorában.
– Segíts! – nyöszörögte. – Jön a sárkány! Fel akar falni!
– Ugyan, ugyan! Miért akarna felfalni?
– Mert a sötétben sárkányok vannak, és fel akarják falni a rossz gyerekeket.
– Még nincs is sötét.
Ezt kár volt mondanom, mert rohamosan sötétedett. Ráadásul nekem is kezdett egyre kellemetlenebb érzésem támadni.
– Honnan tudod, hogy a sötétben sárkányok vannak, és pont téged akarnak felfalni?
– Nagymama mondta, amikor nem akartam megenni a főzeléket. Be is zárt a fürdőszobába. Hallottam a sárkány hangját is. Azóta félek a sötétben.
Hideg szél kezdett fújni. Távolról kísérteties kiáltás hallatszott. Mintha nem csak kívülről fáztam volna.
– Szerinted mit kellene tennünk? – kérdeztem.
– Elfutni! Vagy elbújni! Hátha nem vesz észre! – mondta, és közben alig tudta visszafojtani a zokogását.
– És akkor nem jön többé a sárkány?
– De jön! Minden este jön! Nagyon félek tőle!
– Aha! – szólaltam meg bölcsen.
Szóval főzelék meg sárkány meg fürdőszoba meg sötétség. Furcsa módon, mintha kezdett volna elmúlni a rosszérzésem. A köd is mintha ritkulna. Egyre jobb lett a hangulatom.
– Hát akkor induljunk! – mondtam, és elindultam. – Arra kell mennünk – mutattam magabiztosan a ködből egyre erősebben kirajzolódó hegy körvonalai felé.
– De arra van a sárkány barlangja!
– Éppen azért. Most megnézzük magunknak azt a sárkányt.
– Hát te nem félsz? – nézett rám csodálkozva Manóka.
– Nem. Sőt! Kíváncsi vagyok arra a sárkányra. Lehet, hogy nem is annyira félelmetes. No, induljunk! – és hogy nagyobb nyomatékot adjak a szavaimnak, rásújtottam egy kidőlt fára, ami pont az utunkat állta. Manókánál jobban már csak én lepődtem meg, amikor a fa eltűnt. Ezek után már nem volt több ellenvetése. Pár perc gyaloglás után megkérdeztem:
– Nem szereted a főzeléket?
– De.
– Akkor miért nem etted meg?
– Mert a nagymama azt mondta, hogyha megeszem a főzeléket, akkor elvisz a cukrászdába krémest enni.
– És nem szereted a krémest?
– De! Csak a cukrászdában ott vannak a nagymama barátnői és nem szabad játszanom! Meg verset is kell mondanom!
– Aha! – sikerült megint nagyon bölcset mondanom.
Már nagyon közel jártunk a hegyhez. Hatalmas barlang tátongott az oldalában. Óriási üvöltést hallottunk. Manóka megint remegni kezdett. Én is meghökkentem. De valahogy már mintha ismerős lett volna az üvöltés. De sehogy sem jutott szembe, hogy honnan. Bosszantó!
Manóka megtorpant.
– Félek! – nyöszörögte.
Megálltam én is. Kezemet a fejére tettem és éreztem, hogy hideg félelem kúszik fel a kezemen. Ösztönösen elkezdtem küzdeni ellene. Nem tudom, meddig álltunk így.
– Most már jobb! – suttogta Manóka. – Te tényleg a legnagyobb mágus vagy!
Sok mindennek neveztek már, de mágusnak még soha. Azért jólesett. Újra elindultunk. Nagyon hamar odaértünk. Talán egy kicsit túl hamar.
– Ez az! – mutatott Manóka a barlangra. – Itt a van sárkány. Legyőzöd? Te biztosan legyőznéd! – nézett rám esdeklően. A történet elején még megtettem volna. Azóta megfogant bennem egy gondolat. Tudtam, hogy Manókának ez nem fog tetszeni.
– Nem! – mondtam keményen. – Ez a te sárkányod. Neked kell legyőznöd.
– De én félek!
– Én nem tudom legyőzni! El tudnám kergetni, de visszajönne! Talán sokkal erősebb, vadabb lenne, mint most! Neked kell legyőznöd!
– Azért bejössz velem?
– Nem! Ha egyedül be mersz menni, az már fél győzelem.
– És a másik fele?
Bölcs kérdés!
Ismét üvöltött a sárkány. Még mindig nem tudtam rájönni, honnan ismerős ez a hang. Nagyon bosszantó!
– Adok neked valamit – mondtam és benyúltam a köpenyem redői közé. Nem hittem, hogy találok valamit. De találtam! Egy üveggolyót. Manóka maszatos kezébe nyomtam.
– Hogy kell használni?
Ha én azt tudnám! – mondtam volna, de ekkor meghallottam saját hangomat!
– Amikor szükséged lesz rá, tudni fogod.
Álltunk egymással szemben, Manóka kezében az üveggolyó, szemében félelem, bennem tehetetlenség. Neki kell döntenie!
– Indulok! – mondta és válaszra sem várva belépett a barlangba. Hatalmas üvöltés hallatszott. Manóka egy pillanatra megtorpant, de újra elindult. Aztán elnyelte a sötétség. Bentről egyre gyengülő üvöltés hallatszott. És egyre ismerősebb.
– Hát persze! Hamarabb is kitalálhattam volna! – mondtam magamban.
Nem tudom, meddig álltam ott. Egyre jobban éreztem magam. Bentről még egy elhaló üvöltést hallottam, aztán csend lett. Kisvártatva megjelent Manóka. Haja csapzott, arca maszatos, de a szeme diadalmasan csillogott.
– Sikerült! – suttogta fáradtan.
Ebben a pillanatban csengettek. Hirtelen a szobámban találtuk magunkat. Ott ültem a földön az asztal mellett. Manóka az egérrel a fején eléggé idétlenül nézett ki. De a szemében élénk fény csillogott.
– Megyek már! – kiáltottam, de alig tudtam felkelni, úgy elgémberedtem. Persze Manóka szülei csöngettek.
– Jól viselkedett, nem rosszalkodott, máskor is, szívesen! – nagyjából ezeket mondtam, amikor bekísértem a szülőket a szobába. Manóka már levette a fejéről a dróthalmazt és ott állt a játékok között.
– Tudod, mi volt az az üvöltés? – kérdeztem tőle suttogva, amikor kikísértem az egész családot.
– A szomszéd WC-je? – kérdezte ő is suttogva.
– Igen. Az zúg így.
– Enyém lehet? – a markában levő üveggolyóra mutatott.
– Persze.
Betettem a sütőbe egy mirelit pizzát, és csak bambultam, bambultam, amíg meg nem sült. Gyorsan megettem és ledőltem aludni. Nagyon kimerültem.
Nagyjából ugyanebben az időpontban ette meg Manóka is a vacsoráját. Illendően megköszönte, lecsusszant a székről és elindult a fürdőszoba felé.
– Hova mész, Manóka? – kérdezte az édesapja.
– Mosakodni.
– Várj! Felkapcsolom a lámpát. Tudom, hogy félsz a sötétben.
– Nem félek! – válaszolta Manóka.
A szülei pedig csak néztek.
