Három kívánság
A türkizkék függönyön át beszűrődő fénysugarak bántották Sofia szemét. Mégis mosoly terült el az arcán. Imádta nézni, ahogy a reggel első napsugara megcsillan a selymes anyagon.
A mai reggel különösen jó hangulatban indult, ugyanis a tizenhatodik életévébe lépett. Annyit akart csupán, történjen vele valami szokatlan, valami, ami maradandó emlék lesz, és évekkel később is boldogan emlékszik vissza rá. Hinni akarta, hogy léteznek még csodák. Nemcsak a kisgyermekek fantáziájában történhetnek meg, hanem a való életben is.
Kibújt a meleg paplan alól, majd a ruhásszekrény felé vette az irányt. Az újonnan vásárolt, fehér nyári ruháját vette fel. A tükör elé állva nem a bánatos Sofia nézett vissza rá, hanem egy mosolygós arc. Elhatározta, hogy bármi is történjen, jó napja lesz. Senki sem teheti tönkre. Ez az ő napja. Egyszer az életben had érezze ő is önfeledten magát.
A fürdőszobából kifelé jövet nekiütközött a lábával az ajtófélfának. A kiálló szálka beleakadt a harisnyájába, és a szemek felfutottak rajta. Visszament a szobájába, átkutatta a szekrényt, de nem talált több harisnyát. Csalódott volt, de eszébe jutott a nagyitól kapott persely. Odament, kinyitotta a fedelét, és belenézett.
Üres volt.
Elszomorodott, amikor arra gondolt, hogyan lesz tökéletes a napja, ha már az ébredés utáni első óra próbára teszi őt. Kifújta a levegőt, majd elindult, hogy megkeresse az anyukáját. A gondolat, hogy az anyja segítségét kérje, rossz érzéssel töltötte el.
A nappaliban talált rá, a telefonjához ragadva – mint általában. Folyton akadt valami fontos megbeszélnivalója a „barátnőivel”. Ahogy az anyja mondta. Pedig Sofia jól tudta, egy másik férfival beszélget. A szülei már rég külön utakon jártak, csak előtte játszották meg magukat, és tettek úgy, mintha még egy boldog család lennének. Ahogy a szívükben teret nyert a másik fél, úgy szorult ki Sofia egyre jobban. Míg végül már nem is foglalkoztak vele.
– Anya! – szólongatta egyre hangosabban.
Az anyukája felemelte a mutatóujját, és folytatta a telefonálást. Sofia csak várt. Muszáj volt tőle pénzt kérnie egy új harisnyára. Anélkül túl meztelennek érezte magát. Tíz perc várakozás után feladta, hiszen tudta, már rég megfeledkeztek róla.
Visszament a szobájába. Letörölte az arcáról a legördülő könnycseppet. Maga sem tudta, hogy most éppen miért sírt. Az anyja közönye miatt, vagy, mert elfelejtették a születésnapját, esetleg a szakadt harisnya bántotta ennyire. De úgy érezte, egy kicsit mind a három miatt.
Köszönés nélkül lépett ki a bejárati ajtón.
– Ez a nap tökéletes lesz – dúdolgatta, miközben indult az iskolába, bár lehet, ezt még ő maga sem hitte el.
Az iskola udvara tele volt diákokkal. A gyomra egész pici gombóccá szorult. Körbe sem nézett az udvaron, csak leszegett fejjel ment előre. Az arcok elmosódtak, ahogy elhaladt az iskolatársak mellett. A háttérből jövő kacagások nemcsak a fülét bántották, hanem a lelkét is. Hiányoztak neki a barátai. Tavaly ő is ott ült a barátnőivel az egyik padon, és mindenféléről csacsogtak. De ennek már vége. Egyedül maradt. A rátelepedő szomorúságot megpróbálta elűzni a reggeli fogadalmával.
Korábban ért be a szokásosnál, így az osztályteremben alig lézengtek még. Hangos cipőkopogások zavarták meg a merengését. Penelope, és az új barátai léptek be az ajtón.
Egy évvel ezelőtt még Sofia volt Penelope legjobb barátnője, hiszen pontosan passzolt hozzá: a félénk és megalkuvó lány, akit úgy irányított, ahogy akart. De még így is jobb volt Penelope barátnőjének lenni, mint az ellenségének.
Egyetlen este, egyetlen perce képes volt szétszakítani a barátságukat. Sofia emlékei kezdtek megfakulni az estéről, de arra a kérdésre tisztán emlékezett: Voltál már fiúval? – hangzott a kérdés a „felelsz vagy mersz” játék közben. Sofia nem válaszolt. A gyomra görcsbe rándult a gondolatra is. A habozásából Penelope úgy gondolta, a válasz: igen. És mindenki tudta, ezzel véget is ért a barátság, hiszen Penelopé még nem volt fiúval, ezért nem akart olyan barátnőt, akinek ez előbb sikerült, mint neki.
Sofia az óra kezdete előtt még kiszaladt a büfébe, és vett magának egy üdítőt. Visszafelé meglátta a matektanárnőt.
Annyira sietett, hogy előbb érjen be az osztályba a tanárnő előtt, hogy észre sem vette a székére öntött kakaót. Ahogy leült, a nedves, hideg folyadék átáztatta a könnyed fehér anyagot. A teste megfeszült. Nem tudta, mi az, le sem mert nézni a lába közé. A sírás kerülgette.
– Most mit csináljak? Felálljak? Ülve maradjak? – tanakodott magában.
A tanárnő mindeközben beért a terembe, és mint mindig, most is kereste, kit hívjon ki a táblához felírni a házi feladat megoldásait. Sofia imádkozott, hogy most az egyszer ne rá kerüljön a sor. Az imája süket fülekre talált.
Sofia felállt, az osztály egy része pedig dőlt a nevetéstől. Hátra sandított, de a kakaófoltot észre sem vette a ruhán, mert Penelope gonosz pillantása egyenesen rá szegeződött. Megmerevedett.
A tanárnő hangos felszólítására csend támadt a teremben. A tanárnő tudta, ki tette ezt Sofiával, így Penelopét egyenesen az igazgatóhoz küldte, aki pufogva szedte össze a cuccait, és hagyta el a termet.
Sofia úgy érezte, végre megérkezett hozzá a szerencse, amit reggel óta várt. Már a kakaófolt sem érdekelte, hiszen egyenesen haladt a tökéletes napja felé.
A fárasztó testnevelésóra után kivárta a sorát a mosdónál. Ahogy belépett a mosdóba, és becsukta az ajtót, elsötétedett minden. A kilincs után kapott. Próbálta kinyitni az ajtót, de nem ment. A szíve dübörgött. Teljes erejéből rángatta a kilincset. A túlterhelt izmai nem bírták tartani a testét. Érezte, ahogy egyre inkább elgyengül. Utolsó erejével rugdosni kezdte az ajtót, aztán a padlóra esett. A pánik behálózta a testét. Az ajtó túloldaláról nevetést hallott, de fel sem fogta, hogy rajta nevet mindenki.
Sírt és segítségért kiáltott. A lába között melegséget érzett, ami egyre inkább terjedt szürke nadrágján. A villany felkapcsolódott, és az ajtó hirtelen kivágódott. Mire észbekapott a vakuk már nem világítottak a szemébe, a telefonok eltűntek a zsebekben. Az öltöző elcsendesült, Sofia magára maradt. Maradék erejét összeszedve felállt, kiment, hogy átöltözzön. A piros festékkel összekent ruhája kiterítve várta őt a padon. Tönkrement, akárcsak az élete.
A könnyeit törölgetve hívta fel anyukáját.
– Értem tudsz jönni az iskolába? – szipogott bele a telefonba.
– Nagyon fontos? – Tudod, szívem, a fodrásznál…
Sofia bontotta a vonalat. Dühös volt, csalódott. Haragudott mindenkire. Nyugalomra vágyott. Egy helyre, ahol elbújhat a világ elől. Egyetlen ilyen hely létezett, a város melletti tölgyerdő. Az erdő mellett húzódott egy földes út, melyre nem sokan merészkedtek ki. A patak, amely végig kísérte az utat, poshadt volt és iszapszagú.
A csendet az óránként elhaladó vonat zakatolása törte meg. Elgondolkozott, vajon hányszor hallotta már a hangját, mióta itt ült. Úgy hitte, négyszer. Körülnézett. Összeszedte magát, leporolta a nadrágját. Felesleges mozdulat volt. A szégyen foltját – ami azóta már felszáradt –, nem tüntethette el.
Ahogy lehajolt a táskáért, megcsillant valami a vízben. Pislogott egyet, majd ismét feltűnt a csillogás. Óvatosan közelebb merészkedett a mederhez. A patak hirtelen elnémult. Mintha a levegő is sűrűbbé vált volna. A madarak nem csicseregtek tovább, csak a víz lassú örvényei mozogtak egy irányba. Négykézlábra ereszkedett és az aranyló testet nézte. A kezével a halacska felé nyúlt.
– Túl sok fájdalmat cipelsz – visszhangzott a mondat a fejében.
Sofia megrettent és hátrálni kezdett. Várt pár másodpercet, majd előre hajolt. A víz üres volt.
– Elment az eszem – nevetett kínosan. Tenyerét végigsimította a haján. Ekkor újra megjelent, és megismételte a szavait.
– Megérdemelsz három kívánságot!
– Miért? – kérdezte ijedten.
– Ma van a születésnapod – körözött a halacska. – Jól gondold meg, mit kívánsz! Három kívánság!
A suttogó hang még a levegőben lebegett egy darabig, majd elhalt szépen lassan. A hanggal együtt az aranyhal is eltűnt.
– Képtelenség – mondta ki hangosan a szavakat, hogy ő is elhiggye, amit mondott. Mégis vonzotta a kíváncsiság. Valóban teljesülhet három kívánsága? Annak ellenére, hogy nem hitt a szemének, és a fülének – az úton hazafelé – a kívánságok lehetőségét ízlelgette, melyek mind a boldogságához vezető útra terelte volna őt.
Az erdő széléhez érve, a csipkebokrokon túl meglátta Penelopét azzal az egyetemista fiúval. Nem telt el nap az iskolában, hogy ne róla áradozott volna. Sofiában ismét felgyúlt a harag. Elviselte a mindennapos próbatételeket, amit Penelope gördített elé, de a mai pofont képtelen volt megbocsátani. Eszébe jutottak a róla készült képek. Bele sem mert gondolni, mi történik, ha felkerülnek a közösségi oldalakra. Meghallotta a távolból jövő zakatolást. Még nem is tudta, de a szíve mélyén már megformálódott az első kívánsága.
Penelope csókkal búcsúzott a fiútól, és nevetve indult tovább.
– Bárcsak eltűnnél az életemből! – suttogta maga elé Sofia.
Éppen csak elhagyta száját az utolsó szó, a rémület láncra verte a testét. Ahogy erősödött a vonat hangja, úgy kezdett dübörgésbe a szíve. Penelope a síntől pár lépésre volt. Sofia a távolból kinyújtotta a lány felé a karját, mintha el akarná kapni. Ökölbe szorult a keze, szinte érezte, ahogy a puha pulóver kicsúszott az ujjai közül.
A sebesen haladó vonat után nézett, majd vissza a csipkebokrokhoz. De Penelope már nem volt ott. Megdörzsölte a szemét. Nem értette, mi történt az előbb. Biztos csak a szeme káprázott – nyugtatta magát. Ködös fejjel indult haza.
A szobájában tért magához. Az ágyon ült, és merengett. Az elmúlt óra eseményei újra és újra lejátszódtak a fejében.
– Az aranyhal – ízlelgette magában a szót.
Egy percre sem tudott szabadulni a gondolattól. Még a születésnapi tortájának az ízére sem volt képes visszaemlékezni, amikor elment lefeküdni.
Az éjszaka közepén arra az álláspontra jutott, csak képzelte az egészet. Ilyen tényleg a mesékben létezik. Egy furcsa álom volt csupán. Penelope él és a saját ágyában fekszik.
Valamikor hajnalban elérte az álom.
Az ébresztőóra csörgése sokként hatott rá. A félelem újra bekúszott a bőre alá. A reggel rohanással és kapkodással telt. A három év alatt egyszer sem fordult elő, hogy ennyire sietett volna az iskolába.
A szék megnyikordult, mikor leült. Körbenézett, nem szegeződtek-e rá a gúnyos tekintetek. De az osztály üres volt. A diákok még a szokásosnál is lassabban értek be az iskolába. Sofia egyetlen személyre várt. A csengő megszólalt, de Penelope sehol sem volt. A sírás fojtogatta. A mély levegő vételek sem tudták megnyugtatni. Úgy érezte, összeroppan a lelke, mikor meglátta belépni az igazgatót és az iskola pszichológusát. A tegnap mégsem a képzelete szüleménye volt. Penelopét holtan találták a sínek mellett.
– Mit tettem? – hangzott el a kérdés ezerszer a fejében.
– Azt kapod, amire a szíved valójában vágyik! – visszhangzott az aranyhal hangja a fejében.
– Én nem a halálát kívántam!
– A szív nem hazudik!
A történtekre való tekintettel a tanítás elmaradt, és a pszichológus foglalkozott a diákokkal. Sofia csendben, magába zárkózva ült egyhelyben. Fejében monoton zúgott a halacska morajló hangja. Úgy érezte magát, mintha egy víz alatti világba került volna. Képtelen volt felfogni a tegnapi nap eseményeit.
Az iskolából egyenesen a folyóhoz ment. Nem tudott visszaemlékezni rá, hogyan jutott oda, mennyi időbe telt neki, amíg odaért.
A vizet kémlelte. Az összes idegszálával az aranyló pontot kereste a vízben. Jobbra balra járatta a tekintetét, de nem látta a halacskát. A fejében egyre nőtt a nyomás. Érezte őt. Ott volt, mélyen bent a gondolataiban.
– Nem akarok több kívánságot! – ordította a vízbe, miközben a tükörképét kémlelte.
A fodrozódó arc eltorzult. Egy nagy, fekete, kerek szem bámult vissza rá.
– Két kívánság vezet a boldogsághoz!
Felkapott egy marék követ, és a vízbe hajította, mintha ezzel elűzhetné a gondolataiba befurakodó lényt. A víz felkavarodott, majd megnyugodott, de a halszemek ugyanúgy bámultak vissza rá.
A délután folyamán, egész estén át hallotta őt. Bármit tett, képtelen volt megszabadulni tőle. Reggel nehezen ébredt fel. Az agya lebénult, valami megmagyarázhatatlan dolog vette át az irányítást a gondolatai felett. Az iskolába vezető út a szokásosnál is hosszabbnak tűnt. Megszűnt a boldogtalanságának egyik forrása.
– Végre nyugodtan léphetsz az iskola udvarára – szólt a fejében az aranyhal.
Sofia meglepően nyugodtnak érezte magát, hiszen igazat kellett adjon neki. Nincs, aki bántsa. Penelope nincs többé.
A tanórák lassan váltották egymást. Az utolsó óra végét jelző csengőre hamar kiürült a tanterem. Egyedül maradt. Hátra fordult, és Penelope virágokkal díszített asztalát bámulta. Beletemetkezett a virágok bódító illatába. Észre sem vette, amikor belépett valaki az osztályba. Sofia megrázkódott az ijedségtől, majd a vállán nyugvó kézre nézett. A gyomra émelyegni kezdett. A ráncos ujjak végig simították a hátát, majd a tarkóját finoman megcirógatták. Nem tudott menekülni. Már nem. Kezdetben a gondolataiba bújt el a valóság elől, mára a szégyen nem engedte elrejtőzni.
Sofia kisgyermekkora óta rajongott a szertornáért. A gerendán és a talajon elért eredményei jól tükrözték a sport iránti szeretetét. Mindaddig, amíg tavaly Ms. Perkins helyét át nem vette az új edző, és másként nem kezdett nézni rá. A kezdeti kedvességet – ami talán jól is esett neki – a kellemetlen érintések követték, amely durva erőszakba váltott. Minél többször tette meg, Sofia annál jobban magába zárkózott. Szégyellte magát. Nem mert a szülei elé állni, a legjobb barátnőjének sem merte elmondani. Magában tartotta a szörnyű titkot, amely napról napra felemésztette őt.
Ha az edző nem lett volna, Penelope még a barátja lenne és a tegnapi szörnyű nap meg sem történt volna.
A folyosóról hangok szűrődtek be a terembe. Az edző keze eltávolodott Sofia arcától. A háttérből hallotta a mozgását, de nem mert ránézni. Lesütötte a szemét. A pad hullámozni kezdett. A fejében a zúgás egyre nőtt.
– A két hetes edzőtáborban találkozunk – suttogta az edző a fülébe. – A szüleid már beleegyeztek – mosolygott gúnyosan.
Sarkon fordult, kiment, és Sofiát elöntötte a keserűség. Két hét vele maga a pokol, és a szülei küldték oda. Kezével a halántékához kapott, hogy megállítsa a szúró fájdalom szétterjedését.
– Nem lehet. Holnap pecázni megyek – szűrődött be az edző hangja a folyosóról.
Egy emlék villant fel Sofia előtt, amint boldogan piknikeznek a tónál. A szüleivel számtalanszor kilátogattak nyaranta. Jó pár éve annak, hogy nem látta a helyet, de maga elé tudta még képzelni.
– Kívánj valamit! – lebegett a hang a fejében. A nyomás fokozódott, és úgy érezte, szétrobban a feje.
Sofia gerincén végig futott a hideg. A hang kényszerítette. Muszáj volt kívánnia. Sírva fakadt.
– Bárcsak örökre megfosztanák őt a szabadságától! – hangzott el a második kívánság.
Sofia tudta, hogy a kívánsága teljesülni fog, és azzal is tisztában volt, fel kell fednie a történteket. A szüleinek, a tanárainak és a rendőrségnek is tudnia kell, miféle szörnyeteg valójában a mindenki által nagyra becsült edző. A boldogság halványan kezdte átszőni a szívét.
– Börtönben a helye – nevette el magát, és lehunyta a szemét.
Iskola után ismét a patakhoz vitte az útja. De az aranyhalat nem találta ott. Beleköltözött, egyenesen a gondolataiba. Beleitta magát a sejtjeibe. Nem volt előle menekvés.
Hazaérve, Sofia csak beköszönt a szüleinek, akik szinte észre sem vették őt. Felment a szobájába, és magára csukta az ajtót. Az ágyon fekve észre sem vette az idő múlását. Az ablakban megjelenő világosságra felfigyelt, de képtelen volt eldönteni, hogy végigaludta az éjszakát, vagy fent volt. Furcsa, megmagyarázhatatlan érzések keringtek benne. Majd elsötétült minden.
Szombaton nem a reggeli napsugarak ébresztették őt. Ránézett az órára.
– Délután négy óra van? – hitetlenkedve nézte, hogy átaludta a nap nagy részét.
Magához vette az órát. Miután ténylegesen megbizonyosodott az időről, zavartan tette vissza az éjjeliszekrényre a tárgyat. A takarót lehúzva magáról észrevette a nedves ruháját. Megtapogatta a kezével. Az égető érzés miatt azonban el is húzta onnan. Végigsimított a tenyerén lévő horzsolásokon. Összezavarodott. Az elmúlt napok eseményeire alig emlékezett. Nem tudta feleleveníteni őket.
Lebotorkált az emeletről. Közben többször bele kellett kapaszkodnia a lépcső korlátjába. Az időnként elhomályosodó látása miatt szédülni kezdett, és a gyomra is émelygett. A konyhából kiszűrődő hangfoszlányok irányába indult. A konyhába belépve a szülei különös tekintetét vette észre először. Hallotta, ahogy az anyja a nevét mondja, mégsem fogta fel. A rákövetkező szavak érthetetlenek voltak a számára. Semmi mást nem hallott, csak a halacska lubickoló hangját, amelyen átszűrődött a mondat, amelyet ki akart zárni az elméjéből:
– Kívánj!
Az apja a vállánál fogva megrázta, és egyre kérdezgette:
– Jól vagy?
A Sofia szeme előtt lévő köd kezdett felszállni. A hangok kitisztultak.
– Meghalt – ismételte az anyja. – Megölték az edzőt.
– Megérdemelte! – suttogta maga elé Sofia. A félrement kívánságra gondolt, de nem érzett bűntudatot miatta.
A szülei megrökönyödve néztek a lányukra. Eljött az ideje, hogy Sofia felfedje az igazságot arról az emberről. Feltárja az őt ért szenvedéseket, még ha tisztában is volt vele, ez lesz élete egyik legnehezebb feladata.
A reakció, amit a szüleitől kapott sokkolta őt.
– Megerőszakolt! – ismételte meg nyomatékosabban.
– Kicsim! Biztos vagy benne, hogy nem valami másról van itt szó?
Az anyja tekintete elárulta, nem hitt Sofiának. Mélységes fájdalom és csalódottság lett úrrá rajta. Végleg összetört. Kiben bízhatott volna, ha a saját szülei sem álltak mellette? Kiabálásba kezdett. Elviselhetetlenné fokozódott a fejében lévő fájdalom. Azt akarta, hogy elmúljon. Megszűnjön létezni odabent a hang, ami egyre hangosabban ismételte:
– Kívánj!
Csillapíthatatlan dühét apja pofonja törte ketté.
– Bárcsak ti is meghalnátok! – szakadt ki belőle a harmadik kívánság.
Csend telepedett a házra. Sofia lábai elzsibbadtak az órákon át tartó térdeléstől. Mereven bámult maga elé. A végtelen morajlás kezdett megszűnni, és elhaltak a hangok a fejében is.
Megmoccant. A konyha ablakán át beszűrődő fény megcsillant a konyhakésen. Felemelte. Hideg volt és ragacsos.
Tekintete a kezéről a ruhájára siklott. Felnézett a konyhaablak irányába, és meglátta önmaga tükörképét. Vér borította be. A padlón át végig vezette a tekintetét a vérfoltokon, amelyek a szülei holttestéhez vezettek.
A látvány megrémisztette őt. Szeme megtelt könnyel. Pislogott egyet és hagyta, hadd folyjon. Lehunyta a szemét, és mint a képkockák, váltották egymást az események a fejében: Penelope ijedt tekintete, a sikolyát elnyomó kerékcsikorgás, a tenyerébe nehezedő kő, az edző vízbe zuhanása, a konyhakés az asztalon.
Hangosan felnevetett. Ekkor értette meg, az aranyhal nem létezett. Csupán elméjének egy kitalációja volt.
A nevetése ziháló hörgésbe csapott át. Lefeküdt a hideg padlóra. Üresnek érezte a lelkét. Összekuporodott és nevetett. Az élet megszűnt létezni körülötte. Nem érzékelte már a napokat, a hónapokat.
Tizenöt év elteltével még mindig csak feküdt és nevetett. A szobájának fehér falai visszaverték a hangokat, és mint egy visszhang, zúgtak a fejében.
