Dreamer
A szél süvítése olyan volt, mintha egy nő sikolyát hozta volna magával. Caleb úgy riadt fel, mintha valaki közvetlenül a fülébe üvöltött volna. A mellkasa zihált, bőre hideg verejtékben úszott. Egy pillanatra azt hitte, még mindig álmodik, de a sötét szobát körüllengő nyirkos hideg túl valóságos volt.
Rápillantott az órára. Egyetlen perc választotta el attól, hogy új nap kezdődhessen. Ahogy a kijelzőn átváltottak a számok, úgy fordult át a nap is szeptember huszonkettedikére. Egy apró mosoly suhant át az arcán, de nem volt benne öröm – inkább valami beteges beletörődés. Egy újabb születésnap, egy újabb év a családja nélkül.
Az éjszaka hátralevő részét álmatlanul töltötte. Hol az egyik, hol a másik oldalára fordult, de a matrac nyögése és a falakból szivárgó suttogás nem engedte pihenni. A tekintete folyton a plafont kémlelte, mintha onnan bármelyik pillanatban valami ráomolhatna.
A gondolatai újra és újra a családjára tértek vissza, pontosabban arra a furcsa törvényszerűségre, amely végigkísérte őket. Apja ugyanezen a napon született. Ahogy a nagyapja, a dédapja, egészen a szépapáig. A család első fiúgyermeke mindig az őszi napéjegyenlőség éjjelén látta meg a napvilágot. Mintha valami ősi, láthatatlan kéz vezette volna őket a világba, mindig ugyanarra a napra, ugyanarra a sötétségre.
Caleb gyakran hallotta a történetet – először meseként, később figyelmeztetésként. A legenda szerint indián ősök vére csörgedezik bennük, szellemlátóké, akik a túlvilág határán jártak. A napéjegyenlőség éjjelén, mondták az öregek, a világok közötti kapu megnyílt. A legtöbb ember számára láthatatlan maradt, de aki ezen a napon született, az képes volt átlépni rajta.
Caleb szemei lassan hozzászoktak a félhomályhoz. A szél ismét felsivított a réseken át, és egy pillanatra határozottan úgy hallotta, mintha valaki a nevét suttogná.
– Caleb!
A fiú megmerevedett az ágyban.
Hajnali négyig bírta a tépelődést. Végül felült, és kábán kiment a fürdőbe, hogy megmossa az arcát. A hideg víz érintésére gyorsabban kezdett verni a szíve. Úgy érezte, mintha ezernyi tű fúródna a bőrébe. A mosdó feletti tükörbe nézve a véreres szemeket pillantotta meg először, majd a sötét karikákat a szeme körül. Közben mintha a háttérben megmozdult volna valami. Hirtelen megfordult, körülnézett, de a fürdő üres volt.
A korgó gyomor hangja elvonta a figyelmét a kinézetéről.
A konyhaablakot kitárva a köd belopózott a helyiségbe, és az állott, dohos szagot a nyirkos, nyomasztó levegő váltotta fel.
A hűtőajtó megnyikordult, mikor kinyitotta. Szomorúan konstatálta, hogy szinte üres. Leszámítva azt a kis penészes sajtdarabot, ami már egy hónapja ott állt a sarokban.
– Muszáj lesz bemenjek a városba – sóhajtott mélyet.
A köd lassan oszladozott, ahogy Caleb elindult a Chevrolet Caprice-szel a város felé. Az ablakon túl a fák lombjai groteszk árnyékokat vetettek az útra, mintha nyújtózkodó karok akarnák elkapni az autót. Minden kanyarban úgy érezte, mintha a köd követné. A visszapillantó tükörbe nézve csak az üresség tekintett vissza rá. A bánatát a családi kirándulások emlékével akarta elűzni, de az sokkal erősebb volt nála.
A város szokatlanul csendes volt. A szombati nyüzsgésnek nyoma sem akadt. Csak néhány ember lézengett az utcán, de mindegyikük olyan gyorsan fordította el a fejét, mintha szégyellné, hogy egyáltalán ránézett. Caleb nem bánta. Már hozzászokott a tekintetekhez, amelyek többet mondtak bármely szónál.
A bolt fémes csengője élesen hasított bele a csöndbe. Odabent alig volt valaki, mégis úgy érezte, mintha mindenki őt figyelné. A neonfény furcsán vibrált, a polcokon sorakozó árnyékok pedig hosszabbnak tűntek a kelleténél. Gyorsan összeszedte, amit tudott, és fizetés után sietve lépett ki a szabadba. Az ajtót alig csukta be maga mögött, amikor megpillantotta őket: Ben és az ikrek. Az autójánál álltak. Rá vártak.
– Boldog születésnapot, Caleb! – széles vigyorra húzódott a szája. – Kár, hogy a hugicád már nem ünnepe…
A mondat úgy hasított belé, mint egy penge. Egy pillanatra nem is látta Bent, csak Sara arcát, halvány, hideg tekintettel, mintha a ködből nézne vissza rá. Valami megmozdult a fejében, és mire észbe kapott, ökle Ben arcába csapódott. A reccsenés, majd a vér szaga betöltötte a levegőt.
Az eső lassan eredt el, mintha a természet akarta volna lemosni a vért. A járókelők sietve húzódtak fedezékbe, és a három alak is gyorsan elhúzott. Caleb zihálva állt a kocsija mellett.
A hazafele vezető úton még mindig érezte a semmiből feltámadó szélben terjengő illatot, és mintegy sugallat, késztette arra, hogy megüsse Bent. Abban a pár másodpercben úgy érezte, Sara vele van, figyeli őt. Nem akarta újra cserben hagyni. A nyomasztó emlékek Caleb mellkasára nehezedtek. Eszébe jutott a nap, mikor megtalálta húga holttestét. Az első, amit megpillantott rajta, a szíve felett lévő tetoválás: SZESZÉLYES.
Caleb a szívéhez kapta a kezét, és megmarkolta a sajátját.
DREAMER, vagyis álmodozó.
Apja szerint Caleb álmodozó típus volt, aki soha nem fog semmit sem megvalósítani az életben, mert elérhetetlen dolgokra vágyott. Hogy megcáfolja egyszer apja szavait, a szíve fölé véste a szót, hogy sose feledje el ígéretét.
Már messziről feltűnt neki a sáros úton egy idegen autó keréknyoma. Mivel ez az út nem vezetett már sehova, könnyű volt kitalálni, valaki éppen rá várt. Túl sokan nem jártak a közelben. Igazából csak ketten. Az egyik Mrs. Hetti volt, aki vállalta, hogy gyámsága alá veszi Calebet, míg nagykorú nem lesz. A másik pedig Halden seriff.
Nem érte meglepetésként, mikor meglátta a seriff kocsiját. Bekanyarodott a sártengerré vált udvarra. A kerekek nyomán felcsapódó sárdarabok úgy csattantak, mintha valaki köveket hajigálna felé. A cipője alatt cuppogott az iszap, minden lépésnél azt érezte, mintha láthatatlan kezek akarnák visszarántani a föld alá.
Halden a fedett verandán várta. Kalapját kezében forgatta, de a mozdulat túlságosan ideges volt ahhoz, hogy udvariasságnak tűnjön. Caleb vonakodva engedte be. A hűvös konyhában a kávéfőző kattogása törte meg a csendet. Ahogy a seriff leült, mintha a szoba levegője hirtelen megnehezedett volna.
– Mi járatban? – tolta elé Caleb a gőzölgő bögrét.
– Lefolytatták a vizsgálatokat.
Caleb káromkodva állt fel hátával a hűtőnek támaszkodva. Nem akarta hallani a folytatást – pontosan tudta, mi jön.
– Mióta tudod? – kérdezte rekedt hangon.
– Egy hete – kulcsolta össze a kezeit Halden.
Caleb elnevette magát. Sejtette a késlekedés okát. A szíve mélyén érezte, hogy így fognak alakulni a dolgok, de mégis hitt a törvény emberében. A seriff a csukott ajtóra pillantott, majd az ablak felé, ami szintén zárva volt. Mégis huzat járta át a szobát. A jeges félelem a gerincén kúszott felfelé. Egy pillanatra felötlött benne, hogy megérintette őt a halál szele. Kint az esőcseppek tompán verődtek az ereszhez, és minden egyes koppanás közelebbinek tűnt az előzőnél. Halden nyelt egyet, majd rekedten folytatta:
– Nagykorú vagy. Innentől a törvény ugyanúgy vonatkozik rád, mint bárki másra.
Caleb nem felelt, csak szorította az öklét. A falon ekkor mintha vékony kaparás futott volna végig, aztán elhalt. A seriff ijedten az oldalához kapott, ahol a fegyvere lapult. Eszébe jutott a városban terjengő pletyka, miszerint huszonkét évente szeptember huszonkettőt követő egy hétben furcsa halálesetek történtek. Az utolsó szokatlan haláleset óta pedig pontosan huszonkét év telt el.
– Jobb lesz, ha… vigyázol – motyogta, majd gyors léptekkel távozott. A verandáról lefelé szinte futott.
Az ajtó olyan erővel csapódott be mögötte, mintha valaki dühösen lökte volna be. A huzat nem csak megérintette Caleb kezét – jéghidegen markolt belé, mintha egy láthatatlan ujj szorítaná csontig a bőrét. Az erő a lépcső felé lódította. A halk suttogás irányába ment. A suttogás egyre élesebb lett, már nem puszta hang, hanem valami, ami belekapaszkodott a fejébe.
Felnézett a plafonra. A merengését a villámlás szakította félbe. Nem akart felmenni, mégis valami kényszerítette rá. Ez a valami átvette az irányítást a teste felett. Felnyúlt a zsinórért, megfogta, és nagyot rántott rajta. A lépcső nyikorogva bújt elő rejtekéből. Az arcába szálló port beszívta az orrán keresztül. Marta, csípte, ahogy a torkát is. A szíve hevesebben kezdett verni a lépcsőfokok megtételével, mire a tetejére ért, úgy érezte, menten kiszakad a helyéről.
Nem kellett keresgélnie. Egyenesen a célja felé lépdelt. Az ég akkorát dörgött, hogy ijedtében hátra lépett egy lépést. A padlódeszka behorpadt. Elugrott. Attól félt, összedől a ház alatta. A keze remegett, amikor a láda felé nyúlt. Puha érintés nehezedett a kézfejére.
– Hiányzol, anya! – suttogta a levegőbe.
Megacélozta magát. A rozsdás zsanérok makacskodtak, végül megadták magukat. Kiemelte a vaskos, bőrkötésű könyvet. A tenyerébe fektette. A könyv kinyílt, lapjai önálló életet élve csapódtak fel, mintha belülről próbálna valami kitörni. A lapjai megbarnultak az idő múlásával. Az oldal, ahol kinyílt, a három álomfogó egyikét ábrázolta. A ládába kukucskált. Egymás mellett feküdtek. Kiemelte mind a hármat. Az álomfogók tollai nem ringatóztak, hanem vadul csapkodtak, mintha szélvihar cibálná őket – pedig a padláson állt a levegő.
– Megmutatom, hogy nem csak álmodozó vagyok, apám! – üvöltött reszkető hangon az ég felé fordulva, túlharsogva a kinti vihart.
Várt néhány percet. Egy jelre. Megerősítésre, hogy tudja, jól cselekszik. Nem kellett sokáig várnia. A villám fényében egy pillanatra látta: az álomfogó gyöngyeiben tükröződő szempárokat.
A nap hátralévő részét fent töltötte, a gyertyák pislákoló lángja dobálta a falra a torz árnyékokat. Caleb olvasott, egyre mohóbban, mintha minden lap elnyelne belőle valamit. Jól tudta: sietnie kell. A könyv szerint a szellemvilág kapuja csak egy hétig marad nyitva, aztán végleg bezárul. Addig minden nappal gyengül az ereje.
A lapokon olvasható történetek borzalmai nem hagyták nyugodni. Mindenről azt hitte a város, csak babona, de a részletek túlságosan valóságosak voltak: emberek, akik rejtélyes halált haltak, testek, amelyeket soha nem találtak meg. A mondatok közé szinte odatapadt a vér.
A három álomfogó a láda alján hevert. Mindhárom más színben izzott, mintha önálló szívük lenne. A fekete tollakkal díszített középen pihent. Caleb apja egykor figyelmeztette: soha ne érjen hozzá. Most mégis úgy tűnt, a gyöngyökben ott csillog apja komor tekintete, mintha onnan bámulna vissza rá.
Éjszaka lidérces álom ragadta el. Egy sötét mocsárban bolyongott, a rothadó víz szaga beitta magát a bőrébe. A fák torz ágai recsegve nyúltak utána, mint csontváz-karok, a denevérek szárnyainak suhogása éles késként hasított a fülébe. Amikor az iszap elkapta, és a mélybe húzta, Caleb sikoltani próbált, de csak buborékok törtek fel a sötét vízből. A mocsár elnyelte.
Verejtékben úszva ébredt. Mellkasa zihálva emelkedett, haja nedvesen tapadt a homlokára. Egy pillanatra azt hitte, hogy a könyv, a padlás, az egész csak egy rossz álom volt. Aztán a sarokban meglátta a fekete álomfogót. És tudta, hogy semmi sem képzelgés.
Kirohant az udvarra. A szürke homály ráült a tájra, mintha minden színt kiszívott volna belőle. Caleb a ház mögött álló pajtához ment, ahol a megmaradt romok még mindig ontották magukból a halál szagát. A feketére perzselt gerendák között ott lappangott az a nap, amikor megtalálták a szülei elszenesedett maradványait. Az égett hús szaga beleette magát a lelkébe.
– Még hogy baleset… – suttogta, miközben a hamu közül lassan felszálló füstöt figyelte.
Pislogott. A füst nem oszlott el, inkább sűrűsödött, gomolygott, majd egy kéz alakját vette fel, amely a domb felé mutatott. Caleb megmerevedett. Nem hitt a jelekben, mégis úgy érezte, mintha maga Sara irányítaná.
A dombon álló diófa árnyéka kísértetiesen hajlongott a szélben. Ágai recsegve csikordultak össze, mintha valami láthatatlan súlyt cipeltek volna. A kötelet meglátva Caleb szeméből kicsordult egy könnycsepp. Tegnapig hitt abban, hogy a törvény majd igazságot szolgáltat. De Halden megmutatta neki: a városban a pénz többet ér, mint az élet. Elárulták őt, és vele együtt az egész családját.
Az eső eleredt. A nedves levegőben mintha egy asszony zokogása visszhangzott volna. Caleb összerezzent. Emlékezett: egyszer hallotta így sírni anyját. Azon a napon, amikor Sara vörös, kisírt szemekkel tért haza, és mindenki tudta, hogy valami végérvényesen eltört.
A rendőrséghez hiába fordultak. Az ikrek családja túl nagy hatalommal bírt. A város szemet hunyt afölött, hogy Sara testét meggyalázták.
Caleb visszament a házba. Fel a szobájába, a könyvért. A bőrkötés recsegve nyílt szét az ujjai alatt, a lapok maguktól fordultak, mintha sietnének felfedni titkaikat. A torz írásjelek első pillantásra értelmetlenek voltak, mégis ismerősnek tűntek. Caleb emlékezett: apjuk még gyerekkorukban megtanította nekik, hogyan kell olvasni ezeket az ősi igéket.
Ahogy közeledett az este, a házban minden árnyék mélyebbé vált. A kabátja alá rejtette az álomfogót, és kilépett az éjszakába. A sötétségben úgy mozgott, mint egy láthatatlan kísértet. A diófa mellett megállt egy pillanatra. Hallotta a kötelek nyikorgását, mintha valaki még mindig ott függne rajta. Nem nézett fel. Megacélozta magát, és elindult az ikrek háza felé.
Az udvart a nappali fénye világította meg. Odabent fiatalok nevettek, ittak, zenéltek – semmit sem sejtve. Caleb a fenyőfa törzse mögül figyelte őket. A fa tetején ülő bagoly huhogása belehasított az éjszakába, de senki sem figyelt rá. A kabátja alatt megmozdult az álomfogó. A tollak verdesni kezdtek, sürgették őt. Caleb azonban mozdulatlan maradt. A szeme egyetlen pillanatra sem engedte el a nappali alakját. Tudta: nem kaphatja el őket most azonnal. Várnia kell.
És várt. Türelmesen. Mint egy árnyék, amely arra készül, hogy ráboruljon valakire.
Jaiden a költözés előtti utolsó napját ünnepelte otthon. De csak Caleb tudta, ő már nem megy sehova. A nappali fénye lassan kihunyt, csak a kanapé mellett villant fel időről időre egy mobil hideg kéksége. Jaiden ott ült görnyedten, ujjai idegesen kopogtak a képernyőn. A bulizás mámorát már csak az üresség váltotta fel.
A szél újra feltámadt, az ablakkeretet megrázta, és a redőny tompa csapódással visszaverődött. Jaiden összerezzent, de nem mozdult. Caleb elmosolyodott. Ettől a zajtól Sara is mindig félt. Mikor teljes sötétségbe borult a nappali, előlépett a fenyő mögül. A kabátja alatt a fekete tollak egyre vadabbul mocorogtak. A földön elgurult egy sörös doboz, megcsörrent, mint egy jel. Caleb megállt, és hagyta, hogy a csend rátelepedjen Jaidenre.
A házban minden apró nesz felerősödött. A hűtő halkan kattant, a radiátor sercegett, és mindez úgy hatott, mintha a falak is lélegeznének.
Jaiden feje lassan felemelkedett. Valamit megérzett. Nem látta, de a levegő súlya, a hideg huzat, a saját bőrére tapadó izzadság azt súgta neki, nincs egyedül.
Caleb figyelte az arcát. Látta a szemekben villanó bizonytalanságot, azt a gyermeki félelmet, amelyet próbált elfojtani. Egy apró rezdülés, egy rossz mozdulat, és a félelem pánikká vált volna. A sok alkohol elaltatta a kezdeti félelmet, és Jaiden hamarosan mély álomba zuhant. Caleb tudta, most kell elkezdődnie a rémálomnak.
Csendben a kanapé elé térdelt. Zsebéből előhúzta az álomfogót. A feketesége teljesen beleolvadt a szoba sötétjébe, mintha a tárgy maga is a semmiből született volna. Csak olykor, a hold rideg villanásában csillant meg rajta egy-egy gyöngy.
Caleb szorosan Jaiden fölé tartotta, és minden idegszálával koncentrált. A kinti neszek – az eresz alatt lecseppenő vízcsepp, a szél nyikorgó panasza – most mind fenyegetésnek tűntek. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de a szél sikoltó hangja újra eszébe juttatta a húga arcát, a szülei halálát, az igazság eltiprását.
Az álomfogó mozdulatlan maradt. Nem vergődött, nem tiltakozott – inkább mintha megnyugodott volna, mint egy ragadozó, amely végre érzi a prédát. Caleb gyomrában jeges szorítás kúszott fel, ahogy minden figyelmét a rossz álmokra szegezte. Homlokába nyilallt a fájdalom. Jaiden teste reagálni kezdett: a szemhéja alatt a pupilla gyors mozgásnak indult, légzése akadozóvá vált. Caleb szinte hallotta, ahogy a fiú félelme remegni kezd az ereiben. Suttogva mormolta az ősi igét, és mire a végére ért, a képek kirajzolódtak előtte.
Először egy fiatal lány sikolya hasított a csendbe – tompán, mintha a hang Jaiden koponyájából szivárgott volna ki. A földön heverő női alakot egy szőrös fenevad teste nyomta le, láncszerű kezek szorították a talajhoz. A szörny ujján ugyanaz a gyűrű csillant, amely most Jaiden kezét díszítette. A ruha szakadása élesen reccsent, mint a törő ág, és a hang hidegen vágott Caleb fülébe. A bikaszerű szörny, ahogy felnézett, a saját mását látta.
A kép elszürkült, majd újra összeállt. Egy korhadt fa égett a lángok között, ágáról egy test lógott. A lány csukott szemhéja hirtelen kipattant, pupillái fehéren izzottak, mielőtt lángba borult az egész arca, majd az egész teste. A füst szaga szinte kiszivárgott az álomból megtöltve a szobát.
Caleb mellkasát jeges szorítás fogta el. Minden egyes pillanatban a húgát látta – a kínok tüzében, elárulva, meggyalázva. Ökle remegett a térdén. Eddig úgy hitte, Jaiden volt a bűnös, a húga tragédiájának okozója, de a képek torz szilánkjai valami mást suttogtak. Valamit, amit nem akart hallani.
Akármennyire is fájt elengedni a húgát, mélyebbre kellett ásnia Jaiden álmaiba. A fekete alak mindig egy lépéssel mögötte maradt, hideg lélegzetét a tarkóján érezte. Mintha minden gonosz tettét gondolatként visszhangozná. Hiába kapaszkodott, hiába mászott felfelé, az árny ott volt mögötte. Végül a legmagasabb hegytetőn állt, alatta a fekete mélység.
Jaiden teste a valóságban is rángani kezdett. Caleb először azt hitte, felébredt, de csak az álom marcangolta. Tudta, most talált rá Jaiden legmélyebb félelmére – a magasságra. Suttogása inkább morgás volt, mint ima. Az álomfogó, akár egy fekete, lüktető szív, szinte remegett a kezében. Caleb érezte, ahogy az irányítás átcsúszik hozzá: Jaiden képzeletének fonalai az ujjai köré tekerednek.
A szakadék peremén egy torz, félig bika, félig ember alak kúszott elő. Négykézlábra ereszkedve zihált a mélységbe. A sötétség ránehezedett és taszította őt az ismeretlenbe. A zuhanás nem ért véget: csontropogtató csattanás, majd újra fel a hegyre, magasabbra, még mélyebb szakadék fölé. Vég nélküli körforgás lett belőle.
Caleb csak töredékekre emlékezett az igéből, de összerakta, és addig ismételte, míg a fiú bent rekedt a rémálomban. Jaiden izmai rángtak, a verejték már nem csak gyöngyözött a homlokán, hanem csorgott rajta, mintha le akarná mosni a saját testéről a félelmet. A zihálása már nem emberinek tűnt.
Caleb nem hátrált meg. Ígéretet tett, hogy végigviszi, és nem csak álmodni akart arról, hogy a bűnösök megbűnhődnek. A fekete álomfogóval a kezében elindult a lépcsőn. A korhadó falécek nyögtek minden lépésnél. A ház ismeretlen volt, de anyja panaszos sírásának képzete vitte előre, mint valami sötét útmutató.
Jake szobájának ajtaja sikítva engedett a kilincs alatt. A horkolás mindent elnyelt, így is minden nyikorgás pengeként metszett Caleb idegeibe. A fiú fölé magasodott. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Jake volt az, aki foltot ejtett húga becsületén, és teherbe ejtette őt. Felemelte a kezét. A benne tartott tárgy vadsága ellenére könnyűnek tűnt, mintha maga is súlytalan árnyék lenne. A szeme sarkában valami villant. Egy autó fénye szelte át a sötétséget. Megismerte az autót: a szülők érkeztek haza. Caleb visszaengedte a kezét, és egy utolsó pillantást vetett a békésen alvó alakra.
– Eljövök érted, Jake. Nem maradok adósod – suttogta.
A huzat egyenesen a mosókonyhába vezette, az ablakon át csúszott ki, mint egy kísértet. A távolból még hallotta az ikrek anyjának sikolyát.
Reggel vad dörömbölés szakította szét a csendet. A bejáratnál Halden magas alakja állt.
– Hol voltál tegnap éjfél és három óra között? – szögezte neki a kérdést.
– Itthon – felelte Caleb hűvösen.
– Van, aki ezt alátámasztja?
Caleb körbenézett, ironikusan széttárta a kezét.
– Jaiden ma hajnalban meghalt.
– Nekem ehhez mi közöm? – nézett hitetlenkedve Caleb.
– Még nem tudom, de kiderítem.
Halden végigmérte őt, majd felkísérte a szobájába. Megvárta, míg felöltözik, és a seriff irodába vitte. Órákon át faggatta, újra meg újra ugyanazokat a kérdéseket zúdította Calebre, hátha egy repedés megnyílik a fiú történetében. Legbelül Halden biztos volt benne: Caleb Morgen keze benne van Jaiden halálában.
Ahogy az idő telt, az iroda levegője megnehezült. A radiátor hiába kattogott, a hőmérséklet tovább zuhant. Haldennek jéghideg lett a lábujja a bakancsban, és az ablakon túl a szakadó eső tompa, állandó dübörgése lüktető zajjá vált a fejében. Megpróbált forró kávéval életet lehelni magába, de a bögre párája is jegesnek érződött. Kettejük közt valami lassan szivárgó, láthatatlan ridegség ült, amely minden kérdést és minden választ eltorzított.
Halden kezében nem volt valódi bizonyíték. A halottkém jelentése szerint Jaiden szíve egyszerűen megállt. Ő azonban pontosan tudta: ez több ennél. Huszonkét éve már átélt hasonlót, amikor a Morgen család körül szaporodni kezdtek a megmagyarázhatatlan „balesetek.” Emlékként bevillant az az éjszaka, amikor egy férfihoz hívták ki őket: a férfi a háza tetején ült, körülötte dérrel vont cserepek, mintha az egész ház megfagyott volna. A holdfényben az öreg Nick bőre kékes szilánkokként csillogott, teste pedig teljesen jéggé fagyott. Amikor hozzáértek, a test apró kristályokra hullott szét. Halden azóta sem tudta kitörölni az emléket.
Most az iroda gyenge fényében Caleb arcélei élesen metszettek a homályba, és Halden egy pillanatra úgy látta, a fiú szemében ugyanaz az üres, dermesztő tekintet csillan, mint valaha az apjáéban. A huzat váratlanul kicsapta az ablakot, berántotta az ajtót, a papírok felpördültek, mintha láthatatlan kéz markolászná őket. Halden ösztönösen egy tárgy felé nyúlt, hogy csillapítsa az idegességét. A fülénél fogva ragadta meg a bögrét. Egy pillanatra úgy érezte, mintha egy elszenesedett kéz ragadta volna meg a csuklóját. Megrázta a fejét, és mire újra odanézett, a vér helyett a kávé terült szét az asztalon, eláztatva a papírokat.
– Valami baj van? – Caleb hangja nyugodt, szinte suttogó volt.
Halden torka összeszorult, mert a lelkiismerete nem volt tiszta. Minden bátorsága ellenére sem jött ki hang a száján, így csak meredt Caleb nyugodt arcára, amely mögött valami dermesztőt sejtett. A férfi tudta, nincs egyetlen törvényes ok sem, amivel bent tarthatná a fiút, ezért kénytelen volt elengednie.
Amikor végül Caleb kilépett az éjszakába, az eső a bőrére simult, és a szél halk morgással kísérte végig az udvaron. Hátranézett, majd egy köszönömöt mormolt az apjának.
A hét napból a második a vége felé járt. Caleb veszített egy napot. Jól meg kell gondolnia a következő lépését.
Hazaérve a padlásra sietett. Az egerek halk neszezését mintha elvágták volna, ahogy belépett a sötét helyiségbe. A dohos levegő fojtogatta, a levegőben szálló por a torkára ült. Emlékeiben tisztán élt egy ige, amit minden erejével meg akart találni. Tisztában volt vele, nem mehet Jake közvetlen közelébe.
Pirkadatra már nem az álmatlanságtól remegtek az ujjai, hanem a túlzott koncentrációtól. Úgy érezte, mintha egy újabb, magasabb szintet ért volna el, de belül egyre hidegebb lett.
Magabiztosan ült be a Caprice-be. A város nem rémítette el. Az árnyak nem követtők őt, hanem utat nyitottak a számára. Minden kanyar után erősebbnek érezte magát. Egészen addig, míg be nem ért a központba, és ki kellett szállnia az autóból. A valóság hidege ott várt rá. A motor leállt, ő pedig úgy tett, mintha keresne valamit a kesztyűtartóban. Valójában a tekintetek elől bujkált. Tudta, mindenki Jaiden halálával azonosítja. A szemekben nemcsak gyanú, hanem ítélet égett. Halálos ítélet.
Remegő kézzel csapta be a kocsi ajtaját. Nem nézve senkire elindult a bolt felé. A hátában érezte a szúrós tekintetek fájdalmát. Majd arra gondolt: hol voltak ezek az emberek, amikor az egész családját kiirtották. Akkor senki sem nyújtott kezet. Egyedül Mrs. Hetti.
A boltból kifele jövet messziről látta Ben citromsárga sportautóját. Habozott, mitévő legyen. Tudta, ha Ben ott van, akkor Jake is. Ahogy a gondolat jött, úgy váltottak a szelek irányt, melyek az autó felé terelték őt. Meghátrálásra késztették, de most az egyszer képtelen volt a sugallatokat követni. Úgy vonzotta a citromsárga szín, akár a rovarokat. Ellenállhatatlan késztetés lett úrrá rajta. A szemükbe akart nézni, hogy tudják, nem menekülhetnek az igazságszolgáltatás elől.
Elindult feléjük. Annyira elvakította a cél, hogy az úton átkelve majdnem elütötte egy kamion. Egy újabb intő jel, amire fittyet hányt. Az útja előre vitte. A célhoz oly közel, a sors mégis úgy kívánta, kerülje őket el. A sportkocsi felbőgött, majd sietősen távozott.
Estére az ég szürkébe fordult, a levegő esőt ígért. Caleb beleszippantott a levegőbe, akár egy jó vadászkutya a zsákmányát keresve. Felvette az esőkabátját, és kilépett az éjszakába.
Két órája lapult a bokrok közt. A hideg átszivárgott a ruháján, a fogai vacogtak. Jake nem jött. A ház néma gyászba burkolózott, és fogalmuk sem volt, hogy a rémálmuk még korántsem ért véget. A bizonytalanság lassan rést ütött a düh páncélján, de nem veszíthetett még egy napot – a vadat követnie kellett.
Az apja szelíd hangja suttogott a szélben. A hang füstként csavarodott a füle mellett, hol elillant, hol újra megjelent. Követte a tekintetével. Egészen a seriff járőröző autójáig.
Meghátrált, és ahonnan jött, arra felé távozott. A füstfelhő előtte lebegett, majd útnak indult. Caleb, hogy lépést tartson vele, gyors léptekre váltott. Az utcán befordulva sejtette, hova viszi az útja. Az ikrek nagyszüleinek házát beborította a sűrű köd. Az álomfogó, amely eddig mozdulatlanul hevert, ahogy közeledett a házhoz, megelevenedett. Szinte lüktetett a tenyere alatt. Caleb biztos volt benne: jó helyen jár. Vajon Jake megijedt, és a sorsa elől próbált elbújni, vagy egyszerűen nem bírta elviselni az ikertestvére hiányát? Morfondírozott magában.
Az utca kihalt volt, a lámpák fénykörei alig pislákoltak. A félhomály egyetlen takaróvá gyűrte össze a házakat, ő pedig árnyként csúszott közelebb. A kerítés nyikorgása fűrészként szántotta az idegeit. Az álomfogó mintha vergődve könyörgött volna, hogy engedje szabadjára.
Lekuporodott a komposztáló mögé. Halkan, szinte sziszegve kezdett mormolni. A nagyszülők álmai, mintha lassan feltérképeznék előtte a terepet. Már majdnem feladta, amikor megjelent egy kép.
Sara mandulavágású szemei mosolyogtak rá. A szépségét beárnyékolta egy fekete bestia. A lány haját a napfény helyett az árnyék csillogtatta. Sara szavai visszhangoztak a mélyről: a te gyermekedet várom. A hangok egyre mélyebbről jöttek, egészen Sara lelkéből. A bestia megragadta, kötelet csavart a nyakára, és útnak eresztette. A diófa árnyékában pihenő Sara forgott a kötélen. Mikor felé fordult, üres lyuk tátongott a szeme helyén. A hasában lévő magzat szemei pont olyan barnák voltak, mint az övé. A gondolat tovaszállt, mint egy sárga sportautó.
Jake tisztában volt a ténnyel, hogy Sara gyermeket vár, az ő gyermekét. A kihallgató szoba fullasztó levegőjében a rendőrök előtt Sarát festette meg hazug boszorkányként, aki manipulál és vádaskodik. Mire a kihallgatás véget ért, a lány ártatlansága már csak üres szó volt a papírokon, a tekintetekben semmi együttérzés sem maradt.
A gyilkosság éjjelén mind a hárman ott voltak. Caleb az álmok résein át látta az igazságot, ahogy az előkúszik Jake elméjéből. Jaiden és Jake rettegtek a tettüktől, Ben viszont hideg közönnyel viselte a terhet. A bűntudat szaga lassan szivárgott a falakból, ahogy Caleb figyelte őt az álmai pereméről.
Nem kellett sokáig bolyongania az álmok fekete mezőin, ugyanis jól tudta, mitől retteg Jake. A kutyáktól. Nyolc éves korában szemtanúja volt, amikor megtámadta Jake-et egy rottweiler. Leráncigálta róla a nadrágot, és a combjába mélyesztette a fogait. Azóta minden eb árnya, minden morgás egy újabb láthatatlan harapás volt a bőre alatt.
A föld, mely Sarát befedte, megnyílt, mint egy felrepedt seb. A lány holtteste kilépett a sötét földből, hajáról potyogott a sár, szemüregeiben üres éjszaka. Lépései nesztelenek voltak, de árnyéka Jake-hez tapadt, éjt nappallá téve, kísérve őt, mint egy néma eskü, hogy az igazság nem marad eltemetve. Sara szája mozogni kezdett. Torz ugatás szakadt ki belőle. A hideg sírgödörből egy rottweiler ugrott ki. Őt követte még egy és még egy. A két tucat fenevadból álló falka körbevette a földön kuporgó kisfiút. Az ebek szájában véres húscafatok lógtak. A foguk mintha a harapások után kétszer akkorára nőttek volna. Minden egyes harapás egyre kínzóbb lett. A fájdalmát nem csillapíthatta semmi sem.
Caleb elvesztette a képet. A kapcsolat megszűnt közöttük. Jake szíve túl hamar adta fel. Vagy csak egyszerűen megroppant a bűntudat súlya alatt, és nem akarta tovább cipelni a láthatatlan terhet.
A szél elcsendesedett, mintha valaki elfojtotta volna a világ hangját. Sara illata ott lebegett körülötte, édeskés és nehéz, mint a sírban rothadó virágoké. Caleb érezte a lányba költözött békét, de ebben a békében is volt valami dermesztő: a véglegesség. A szülei viszont nem békéltek meg. Ők még nem elégítették ki a bosszúszomjukat.
Kísértetekkel az oldalán közeledett Ben házához. A ház előtt és mögött rendőrautók álltak, de a villogó fények már nem jelentettek védelmet. Ben patkányként járkált fel-alá a félelem ketrecében. A lelkiismerete nyüszítve kaparta az ajtót, amit Caleb belülről feszített szét. Hiába vette körbe magát, a védelem mit sem ér azzal a tudással szemben, amit Caleb birtokolt.
A ház oldalában fekvő pincelejáró nem egy közönséges pincébe vezet. Ben nagyapja bunkerré alakította. Az illegális építményről csak kevesen tudtak, többek között Caleb papája is.
A szomszéd kert felől közelítette meg a lejárót. Puha léptei, akár egy vadmacskáé, nesztelenek voltak. Árnyként mozgott a sötétben. Az ingoványos talajra lépve felgyorsult a pulzusa. Bűnösként bujkálva menetelt előrébb, kitérve az őrző tekintetek elől. Elérve a házat, belesimult a falba. A pinceajtót nem fedte lakat. Lassan emelte meg az ajtót, nehogy a panaszos nyikorgás elárulja őt. Caleb lélegzete lassan elnehezült a nyirkos hidegben. Ujjai görcsösen szorították az álomfogót, míg a huzat az arcába vágott. A ház belsejéből szűrt fény szivárgott ki, hideg és sápadt, mint a halottak bőre. Minden zaj felerősödött: egy csepegő csap kopogása, a falak belső recsegése. Tudta, nem várhat örökké. A bosszú ott vibrált a nyelve hegyén, az ima töredékei pedig a torkában kapartak, ki akartak törni.
A ház belsejében megmozdult valaki. Talán egy árnyék volt csupán, talán Ben. Caleb nem tudta. A padlódeszkák nyikorgása belülről jött, mégis úgy hatott, mintha a fejében reccsentek volna szét a gátak. Valami kattanás hallatszott az ajtónál, egy kulcs elfordulása, egy kilincs megmozdulása. Caleb minden izma megfeszült. Egy pillanatra úgy érezte, most vagy soha – vagy belép, vagy eltűnik, mielőtt a saját tébolya teljesen szétfeszíti.
Visszahúzódott egy magányos sarokba. A hangok elhaltak. Jobbra nézve, mintha valami elhaladt volna mellette. Az egykoron élt szerelmes pár keze összefonódott, így vezették fiúkat az alagúton át. Caleb hunyorgott, és tapogatózva haladt előre a nyirkos köveken. Édesanyja fátyolos hangja kinyittatta vele az egyik félreeső ajtót. Bent a helyiség telis tele volt alkohollal. Nem értette, miért kellett ezt látnia. Inkább tovább haladt az alagút ösvényein. Orrát enyhe marihuána szag csapta meg, amin nem is lepődött meg, hiszen majdnem minden hétvégén bulit tartottak a házban.
A hosszú út végére érve egy létra várt rá. Megállt előtte, majd felnézett. Egy csapóajtó volt ott. A hold fénye átszivárgott a korhadt deszkák repedésein. A szíve majd kiugrott a helyéről a bizonytalanságtól. Vajon mi vár az ajtón túl? A csapóajtó nem recsegett. A zsanérokon friss kenőolaj csillogott. Az ujjai földbe mélyedtek. Óvatosan dugta ki a fejét. A hold fénye bevilágított mindent. A szántóföld, és az erdő határán lévő régi lezárt kútból tört a felszínre. Jól tudta, hol jár. Fejében összeállt minden apró kis részlet.
– Ennyit ér az emberi élet? – tűnődött magában.
Nehezen emésztette meg, hogy a családjának azért kellett meghalnia, hogy mások nyugodtan csempésszék az alkoholt és a drogot. Mert erről volt itt szó. A parlagon hagyott terület, melyen Caleb állt, az édesapja tulajdona volt. Bármennyit kínáltak érte, sosem vált meg a földterülettől. Ezért el kellett távolítani az örökösökkel együtt. Szerencsétlenségükre Caleb nem tartózkodott otthon a tűzvész napján.
A járást ismerve haza ballagott. Az ágyába bújva a fortyogó dühe útnak indult. Szemét elöntötték a könnyek. Egész este le sem hunyta a szemét. Reggel a mélyen bődülő autó hangjából tudta, vendége van, és azzal is tisztában volt, ki az.
– Mit akarsz Halden? – mordult rá, amikor kinyitotta az ajtót.
– Jake.
A síri csendben a lélegzetvételek szinte ordítottak. Egyikük sem szólalt meg. Farkasszemet nézve állták szemben egymással. A csendet Halden törte meg.
– Nincs bizonyítékom, de tudom, hogy a te kezed van a halálesetek mögött.
– Nekem sincs bizonyítékom, de tudom, miért hunytál szemet a családom kiirtásán.
Caleb szeme meg sem rezzent. Hangja ijesztően csengett. Halden nem magyarázkodott. Nem volt értelme. Caleb talán csak azt hitte, a pénzért tette, holott az igazság az, hogy az ő keze is benne volt mélyen a csempész üzletben. A zavartalan működés biztosításához nagyban hozzájárult. Ha bármelyik fiút elítélik, az a karrierje, sőt az élete végét jelentette volna. Tisztában volt vele, hogy Ben is meg fog halni. De mégis mit tehetne? Hagyja végbemenni a történéseket, vagy állítsa meg Calebet? Ben az utolsó láncszem. Onnantól már senki nem lesz, aki igazolhatná Caleb gyanakvását. A másik oldalról viszont Caleb vére tapadna a kezeihez. Megfordult, feltette a kalapját a fejére. Kivár.
A kocsiajtaját a szél bevágta. A férfi Calebre nézett. A bosszú ott csillogott a szemeiben. Most először Halden is megijedt tőle. Caleb nem tudott mozdulni. A fájdalma a házhoz láncolta őt. Hideg fejre volt szüksége. Két napot várt. A hét napból öt már letelt.
A hatodik nap éjjelén útnak indult. Az elhagyatott szántóföldek felé vette az irányt. Az erdő mélye felől vad bagoly huhogás hallatszott. A szemük kísértetiesen világított a sötétben.
A csapóajtót elérve, lemászott a mélybe. Végigbolyongott a pince járatain. Majd elérte a házba vezető ajtót. Nyugodt volt. Erősen koncentrált, szájából kiszöktek az ősi imák. Az álmok jöttek, így tudta, Ben már alszik. A magával hozott mesterkulccsal kinyitotta az ajtót. A halk kattanás után benyitott a konyhába. Az ablakon kinézve több járőrt látott, mint mikor először járt itt. Ben nyugodtan aludta álmait, miközben a veszedelem most készült lecsapni rá.
Caleb követte a fejében lévő hangokat. A családja elkísérte őt az utolsó helyszínre. A folyosó végén balra meg is találta a szobát. A mély horkantások megnyugtatták.
Belépett. Az éjszakai fények megvilágították Ben arcát. Caleb a pincében is maradhatott volna, az ereje elért idáig is, de muszáj volt látnia a szenvedését. Az ágy mellé húzta a fotelt. Leült, és az álomfogóhoz beszélt. Mint egy képernyőn keresztül, Caleb belépett Ben álmainak világába.
A benzin átható szaga terjengett a levegőben. Felgyulladt egy kis szikra, majd hatalmas lobot vetett. Egy férfi és egy nő táncolt a lángok között. A narancsos lángok lassan elhaltak, helyét a feketeség vette át. A táncospár húsa lemállott. Csontos kezükkel megragadták Ben karját, behúzták a kör közepére. Addig táncolt, míg a csupasz csont ki nem látszott a vékony bőr alól.
Caleb mélyre ásott, egyre mélyebbre. Nem csak a felszínt akarta kapargatni. A sötétségbe zihálás vegyült. A mozdulatlan test félholtra vált, amikor rájött, innen nincs tovább. A szűk helyiség megrémítette. A lélegzetét visszafojtva hallotta csak meg az apró neszeket. Mintha sok száz valami nyüzsögne körülötte. Testén enyhe bizsergés futkározott. A szeme hozzászokott a fénytelen világhoz. A körülötte lévő tér hullámzott. Az apró csontkukacokon megcsillanó fény fedte fel őket. Az ő zsongásuk volt a hang forrása. Lassan lakmároztak az áldozatból. Az orron át lejutottak a tüdőbe. Keresztül rágták magukat a szöveteken lassú halált ígérve.
Caleb kilépett az álomból. Körbenézett, és újra a családja körében érezhette magát. Anyja leült mellé a fotelra, apja hideg keze a vállán nyugodott, Sara pedig lekuporodott a lábához. Együtt nézték Ben órákon át tartó haláltusáját. A teste reszketett. A kezével a képzeletbeli kukacokat söprögette magáról. A haja őszbe vegyült. Az arca hirtelen éveket öregedett. A mellkasa egyre lassabban emelkedett és süllyedt, mígnem abbamaradt a mozgás.
Másnap könnyed szívvel ébredt. A családja vele töltötte az utolsó napot. Caleb ebédet készített, noha csak ő maga evett belőle. A szellemek körülötte lebegtek. Egymásra mosolyogtak, és melegség öntötte el Calebet. Szerette volna kihasználni a pillanatot, elraktározni, hogy amikor újra egyedül lesz, legyen miből táplálnia az álmait. Hiszen mégis csak álmodozó volt.
Az idilli hangulatát a telefon csörgése szakította meg.
– Hallo? – szólt bele kisfiúsan a kagylóba.
– Halden. – Rövid szünet. – Ben házát átkutattuk…
Caleb nagyot sóhajtott, de mielőtt megszólalhatott volna, a seriff folytatta a mondanivalóját.
– Új bizonyítékok kerültek elő. Újra nyitjuk a szüleid aktáját. Várlak az irodámban holnap reggel nyolckor.
Halden, mikor meglátta Ben elgyötört arcát, hányt. A félelem hatalmába kerítette. Az életét akarta menteni, és remélte, ha megadja Calebnek, amit szeretne, életben hagyja őt. Az igazság, még ha kicsit el is ferdíti a saját javára, megnyugvást adhat a fiú számára, és tisztára moshatja a családja nevét.
Caleb letette a kagylót. A gondolatai kavarogtak a fejében.
Rámosolygott a szüleire, majd a húgára.
– Ma este Halden seriffhez megyünk vendégségbe!
