A sötétségen túl
Minden a hideg téllel kezdődött. Először a madarak jelezték távozásukat, nem hagyva hátra mást népes családjukból, csak a legkitartóbbakat. Szárnyaik útján távoztak, elragadva magukkal a napkorong utolsó, melegséget sugárzó pillanatait. Nyomában nem maradt más, csak a haragos, szürke felhőrétegek, melyek hatalmas égi paloták formájában fél esztendőre elfedték a kék eget. Ezzel mintha az összes élénk szín is eltávozott volna az erdős tájról. A fák levelei először rozsdaszínt öltöttek, majd sorra hullottak a megfagyott talajra, mozdulatlanná merevedve, a szelek közömbös játékának kitéve. Nem kellett sokat várni, és az első hajnali dereket követően vad hóhullás vette kezdetét. Ellepett árkot, mezőt, majd fenyveseket is megállíthatatlanul.
A világ hirtelenjében szűk térré zsugorodott a község lakói számára. Egymást is csak úgy tudták látogatni, hogy ösvényeket vájtak bányászok módjára a közeli házakhoz. A földjeiket védőfalként óvó hegységek keskeny, még nyáron is nehezen járható ösvényeit ellepte a tarkóig emelkedő hótorlasz. Földjükön különösen a téli időszakban megrekedt a hideg levegő. A helyiek megszokták a telet, de a soron következő fagyok még a hozzájuk hasonló, kitartó embereket is megviselték. A hó nyomában az erdőségek élettel teli fenyvesei elnéptelenedtek, a bővizű patakok és tavak vastag, jóformán áttörhetetlen jégpáncélt öltöttek. A nagytestű állatok messzire vándoroltak nem bírván elviselni ezt a dermesztő időjárást. Az emberek innentől fogva csak egymásra számíthattak. De a hűvös idő viszontagságai mellett valami más is leselkedett rájuk. Egy rémületes vadállat a hó megjelenésével, más prédát nem ismervén, a maroknyi ember húsára és vérére szokott át. Minden héten megjelent, és elragadott egy szerencsétlent saját otthona közepéről. Oly gyorsan jelent meg, majd távozott az éjszaka korom sötétségébe, hogy áldozatának elhaló, végső kiáltásainak csak a távolság vetett véget.
A község népe apadt, és rettegni kezdett. Az áldozatok után maradt egyszerű faviskók szétverve, kibelezve maradtak. A túlélők elkerülték a megtámadott otthonokat. A rém a romboláson túl saját, szúrós, hányingert okozó szagát is a romok között hagyta hosszú napokig. A feltört tojás módjára elhagyott épületek jelezték, hogy a rövid nappal után közel az éjszaka, amikor a rém bármikor és bárkiért visszatérhet. De a nappalban se volt igazán vigaszuk, mert a néhány órányi szürkületet követően ismét eljött a sötétség, mint egy önálló entitás, ami az emberek lelki és testi állapotát nyomasztani érkezett.
A megmaradt, nagyjából kilencven lakó a sokadik áldozat után döntött úgy, hogy egyesíti erőit, és valamennyi, magát megvédeni képtelen személyt a legjobban védhető épületbe költözteti. Minden férfi, vagy fegyvert elbírni képes fiatal felkészült a bestia elleni harcra. Ám minden hasztalan volt, mert a szörnyeteg, mely csak sötét körvonalait engedte látni, mindig kiszimatolta, mikor és hogyan kell támadnia. Mindig megtalálta magányosan maradt áldozatait.
Gyorsasága embert meghaladó volt, és testének páncélszerű bőrén nem fogott sem kard, sem nyílvessző. A helyiek jelentős része a sokadik áldozat után beletörődött az elfogadhatatlanba. Rezignált állapotban vártak, és próbálták átvészelni az újabb és újabb nappalokat, majd a még borzalmasabb éjszakákat. Segítséget sehonnan sem várhattak. Hosszú hetekre feküdtek azok a népek, melyek védelmükre siethetnének. Oly földre vándoroltak, mely embert eddig még nem látott vendégül, de ezt a világot a bestia is magáénak vallotta. Végtelen szabadságot nyújtó földjük egyik pillanatról a másikra rabláncot hajított a nyakukba.
A megalkuvók gyáva tábora döntött el minden vitát, mely bárminemű veszélyes vállalkozást kezdeményezett. Nem küldtek ki sem nappal, sem éjjel őrséget. Az egymáshoz közeli házakban készültek fel a rém idegeket tépő közelségére, mely a legvadabb hófúvás közepette jelent meg, áttörve a faviskók cölöpfalát éles karmaival és nagy testének lendületével. A démoni entitás érezte, hol és mikor a legvédtelenebb a község népe. A legrosszabb az volt, hogy nem tudták, hogy átok vagy valamilyen bűbáj okozhatta-e a lény megjelenését.
Az állandó veszedelem érzése mindenkit megváltoztatott. Voltak, akik nyüszítve orruk hegyét sem dugták ki a kalibájukból. Mások nyerészkedtek, és védelmet nyújtó talizmánokkal kábították el az asszonyokat és öregembereket. Leginkább azokat tudták meggyőzni, akik képtelenek voltak megvédeni magukat.
De ilyen nehéz hetek során is akadtak harcias fegyverforgatók a faluban. Olyan emberek, akik egykoron véres csatákban edződtek. Azonban most nem emberrel, hanem egy megfoghatatlan, jóformán láthatatlan szörnyeteggel néztek szembe.
Runar is ezt a tábort erősítette. Az ő fejéből pattant ki a gondolat, mely a megalkuvók kétségbeesett sirámai ellenére harcot hirdetett a bestia ellen. Nem maradt egyedül veszélyes tervével, melyhez minden jelentkező hozzáadta a maga tudását és fegyverét. A kiképzés hiányát elszántságuk pótolta. Minden elveszített társuk hatására nőtt haragjuk és az ellenállásra való vágy a rémmel szemben.
A tizedik áldozatnál még bizakodtak abban, hogy a faluban rajta tudnak ütni a bestián, a huszadik elragadott ember után eszelős düh lett úrrá rajtuk, és a harmincadik áldozatnál döntötték el, hogy magukhoz veszik a kezdeményezést.
Elképzeléseik szerint meneteltek ki a faluból, a gyávák könyörgései közepette, saját fegyvereiket megragadva. Nem tehettek mást, mivel csak ebben látták a falu megmenekülésének lehetőségét. Nem volt harmadik lehetőség. Így jutottak el terveik közt szereplő célpontjukhoz. A közeli befagyott tóhoz.
Runar hiába próbálta a fagytól elgémberedett kezeit felmelegíteni a sötét égbolt alatt. Egyszerű szőrmén feküdt, szinte valamennyi ruházatát magára borítva. Kész páncélzatként terült el rajta a rengeteg bunda. Fején kucsmával. De hasztalan a sok ruha ilyen ízeket tépő, marcangoló hidegben. Dús szakálla és szemöldöke már régen jégcsappá merevedett. Oldalán balra, karnyújtásnyira egy hosszú lándzsa hevert, míg jobbján egy gyorsan forgatható balta. Elszánta magát maroknyi társával, hogy végeznek a fenevaddal. Egyszer sem látta pár pillanatnál tovább a rémet, és akkor is az éjszaka rejtette el a kíváncsi szemek elől. Nem volt hangja, csak szaga, és az áldozatok gyorsan elvágott sikolyai jelezték a szörnyeteg kegyetlenségét. Némasága veszedelmesebb hatást keltett bármilyen ordításnál.
Runar úgy félt, mint mindenki más, de gondolatai közé egykori vérgőzös életének képei vegyültek. Ha megszúrt vagy megvágta ellenfelét, vérzett, és ennek a lénynek is véreznie kell valahol, bár a sötétségbe eresztett nyilak tompán lepattanó sokasága mást tanúsított. Harcias lelke azonban képtelen volt megadni magát a tomboló elemeknek és a szörnyeteg halált hozó karmainak. Asszony és gyermekek várták otthon. Családfőként és egykori harcosként kötelessége megvédenie azt, aki hozzá tartozik. A falu népének jelentős része viszont nem osztozott harcias meglátásában. A választott vezető, az öreg és pocakos Grek kereken megtagadta a támogatást bármilyen akcióhoz. A reményt hozó tavaszra várt, hogy a falu népével felkerekedjen a járhatatlan ösvények mentén egy új, békésebb földterület felé. Emellett maga és családja biztonságát is csak úgy tudta garantálni, hogy valamennyi harcost és védtelent összezsúfolt a saját csarnokában. Grek nem volt harcos régen sem, így nem élhette át, milyen egy ostromlott erődben élni. Runar viszont ismerte ezt az életet.
Egy meghitt otthon vágyának képével érkezett ide családjával. De még ezen az ember által ismeretlen földön is háború és halál várta őket. Ebben a pillanatban a tavaszt és annak bizalmat árasztó színeit messzire ütötte-verte a tél kérlelhetetlen vasmarka. A körülötte jelenleg elterülő táj sötéten és némán fogadta, csak néha okozott zajt a váratlan szelekkel érkező hózápor. A tó jegén feküdve sok mindenen elgondolkozott.
Egyedül is eljött volna, de végül mégsem maradt egymagában vészjósló küldetésén. Még nyolc hozzá hasonló harcias ember vállalta, hogy megpróbálja a lehetetlent. Kettő közülük éppen hogy ifjúvá serdült. Egy normális kardot képtelenek lennének forgatni. Félkörben feküdtek a tó ezüstös jégpáncélján, szemükig beburkolózva a dermesztő fagy ellen. Szájukban síp volt végszükség esetére.
A legtöbben még soha nem vettek részt harcban. Volt, aki egyetlen, hegyesre fent bottal állt közéjük, saját lelkesedésében bízva. Runar mellett csak egy ember volt felszerelve megfelelően, az, akinek oldalán egy kétkezes fejsze hevert.
A jelenlévők közül a legnagyobb és legforróbb fejű férfinak ismerték. Nem sokat tudtak előéletéről, emellett pedig nem is kedvelték egymást, holott mindketten csatatereket megjárt veteránok voltak. A férfi Bjornulfnak nevezte magát. Runar úgy sejtette, hogy ez nem a valódi neve, de említeni ezt egyszer sem említette. Bjornulf mögött is népes család állt. Ennek ellenére kérdés nélkül csatlakozott Runar tervéhez, még úgy is, hogy pár mondatnál többet nem beszéltek egymással, hiába laktak évek óta egy faluban. Farkasok voltak mindketten, kik saját köreikben voltak a vezérek, de most mégis összefogtak a mindent elpusztítani kívánó veszedelem ellen. A többiek csak kocsmatöltelékek hazugságokkal megfűszerezett történeteiből ismerhették a háború kegyetlen, mindent letaroló világát. Rajtuk kívül egy férfi volt még, ki képviselt némi harcértéket, és az a falu egyik ragyavert arcú vadásza, Geir, lelkesen velük tartott gyors röptű nyilaival. Társuk egykoron kereskedő volt, de tartozásai miatt vissza kellett térnie gyökereihez, amik végül ide vezették, távol az ellenségeitől, akiket temérdek pénzzel rövidített meg.
Runar nem sokat várt a nyílvesszőktől, de annyit azért igen, hogy megzavarják a szörnyeteget, amíg megtalálja a gyenge pontját. Így feküdtek hát kilencen a tó jégpáncélján. A távolban egy póznára tűzött kecske frissen levágott tetemét bámulták. A testükre borított bundát alaposan belepte az éjszakai hófúvás, miközben a frissen kiontott vér rezes szagát messzire sodorták a vad szelek. Runar türelmesen várt, bár lábának és kezének ujjait már alaposan kikezdte a fagy vasmarka. Türelmi játékot vívtak immár harmadjára a megmaradt haszonállatok szerencsétlenségére. Saját állataikat vágták le, tudván, hogy ezzel élelmük így már bizonyosan nem fog kitartani tél végéig, de ez olyan ár volt, amit szívesen megfizettek, ha az eredménye a béke.
Az éjszaka első felében nem várta őket semmi. Csak a távoli, elfagyott fák között zúgó szelek vad játéka ütötte meg a fülüket. Az éjszaka végeláthatatlannak tetszett. Nyomasztó karmai között szenvedtek, távol az otthon melegétől.
Runar férfikorának teljében állt, termete nem volt nagyobb egy átlagos emberénél, és a falusiakhoz hasonlóan ő maga is félt, de harcias énje nem engedhette meg magának egy győzhetetlen szörnyeteg jelenlétét. Ebben a pillanatban sem a rémtől rettent meg, hanem gyerekkorának eleven emlékeitől. Nem félt már akkoriban se embertől, se vadtól. Azonban a sötétség, a beláthatatlan sötétség félelemmel töltötte el. Félelem az ismeretlentől, mely bármikor ráküldheti átláthatatlan fátylán keresztül az emberi ésszel felfoghatatlan iszonyatokat. Gyermekként tapasztalta meg ezt a félelmet, mikor egymaga a közeli erdőbe szökött. A sűrű lombkoronájú erdőben egy ágakkal elfedett gödörbe zuhant, távol az otthon biztonságától. A lent látott homály azonban nem volt üres. Látott valamit. Valamit, ami csak rettenetes körvonalait engedte láttatni. Majd a koromsötétség mögött további vonalak keltek életre. A homály karmai közrefogták, és ő riadtan, valamennyi körme árán mászott vissza a napvilágra, hideg verejtékben fürödve. Érezte, hogy a sötétség mélyén lakó iszonyatok hajszálnyira voltak attól, hogy az ismeretlenbe rántsák.
Felnőttkorára ez a félelem elhalványult, de tudata egy rejtett zugában elevenen lüktetett, és nyálkás csápjai időről időre megszorongatták gyenge pillanataiban, hogy sose feledje el azt, amit akkor látott.
A magukkal hozott lámpásokat elfedték takaróikkal, és jelen pillanatban a teljes sötétség uralma alatt álltak. Az égen egy csillag sem tündökölt, a Hold sápadt fényét pedig sűrű fellegek rejtették el. Csak arra a kevésre számíthattak, amit szemük világa engedett.
Így meneteltek bele az éjszakába maroknyian, mindenre elszántan. Idegtépő várakozás közepette hallgatták a szelek szilaj, rémületet keltő dallamait. A hajnalt várták minden egyes alkalommal, csak pár aktív órát várva a sötétben. Nem volt más lehetőségük. A szörnyeteg nyomait minden esetben elfedték a havat kavaró szelek, mintha az időjárás is az emberiség ellensége lenne, szövetségese a vadnak, mely az ember életére tör. Ezúttal ők próbálják meg ugyanezt. Az életére törnek, hogy eldőljön egyszer és mindenkorra, hogy ki érdemli ezt a földet.
A pózna környékén fémkarókat vertek a vastag jégbe. Arra számítottak, hogy az ettől megrepedt jégpáncél beszakad a bestia súlya alatt. Abban is bíztak, hogy a nyílt terepen a csúszós jég talán esetlenné teszi. Ők maguk szögeket erősítettek lábbelijük talpára, hogy ne bukjanak orra a nagy igyekezetben. Az erős ütésekhez biztos talajra volt szükség. Testben és lélekben egyaránt feszülten várták az elkerülhetetlen összecsapást.
Runar álmos tekintettel, félig kábultan bámulta a póznát. Amikor szeme elfáradt, fél percre visszabújt bundáinak fedezékébe. Lelki szemei családjának képei körül jártak. A rövid nyárra gondolt és asszonyának szőke fürtjeire az aranyló napsütésben. Egy pillanatra átadta magát ennek a boldog emlékképnek, erőt merítve a képekből, de a jó érzéseket rövidesen megragadta és messzire sodorta a tél kegyetlen karma.
Nemsokára a tavon túli erdőség ágainak jól hallható reccsenéseire figyeltek fel. Mások is kibámultak bundáik fedezékéből, tehát nem az érzékei csapták be. Reszelős, surrogó léptek sokasága törte meg a csendet. A szilaj szelek saját bundáik szagát másik irányba űzték, ezáltal a szörnyeteg széllel a hátában száguldott feléjük, nem tudván és nem látván az emberek felkészült gyűrűjét. A férfiak idegességtől remegő kezekkel ragadtak fegyvert. Runar is így tett, minden ízében összeszedve magát a készülő összecsapásra. A közeledő óriási test körvonalait az éjszaka még baljósabbnak jelenítette meg. A rém hangos bömböléssel vetette rá magát a póznára. Agyarai a vérben tocsogó kecskének nyílt húsába vájtak, lakomája közben azonban be is szakadt a tó előre felkészített jege.
A szörnyeteg riadt morgásai közepette ugrottak talpra a férfiak. Fegyvereiket harcra készen tartva rohantak a beszakadt jég partszakaszára. Az élre Runar állt, jobbjára egy másik szálfegyveres, a hórihorgas Stig, míg harmadiknak a ragyavert arcú vadász, Geir állt. A tó dermesztő jégtáblái között rémülten kapálózó szörnyeteg testébe a vadász első három nyila fúródott bele, tompa hangokat hallatva becsapódás közben.
A rém rettenetes kapálózásokkal próbált szilárd talajra vergődni. Mancsának karmai a jégpáncélba kapaszkodtak, szerencsétlenségére azon az oldalon, ahol Runar és Stig állapodott meg. Szálfegyvereiket szakértő mozdulatokkal döfték arra a pontra, ahol a lény fejét, illetve szívét vélték látni a sötétben.
Runar lándzsájának pengéjét háromszor is a bömbölő fenevad testébe mártotta. Harmadik szúrása roppanva törte el a csontot úgy, hogy pengéje átütötte a szöveteket. A rém morgása fájdalmas éllel hatolt az egekig, majd amilyen hirtelen érkezett, úgy is fejeződött be. A sötétben óriásinak gondolt test nem mozdult és nem vergődött többet a fagyos vízben. A súlyos tetem édeskés, nyers szagot árasztva fokozatosan süllyedt a vízfenékre.
Runar sietve rohant vissza egy lámpásért. A hirtelen jött világosság elvakította valamennyiüket. Hunyorogva néztek a beszakadt jégpáncélok között süllyedő tetemre. A bundás rém megszurkált teste jól láthatóan egy kifejlett barnamedve volt. Stig nyilai és a lándzsák okozta gyors szúrások semmi perc alatt a halálba taszították az erdőség néma őrét.
Runar csalódottságot érzett. Nem ezt várta, még akkor is hibának gondolta cselekedetét, amikor a többiek esztelen diadalkiáltásokba kezdtek. Sokan ujjongva ugrottak egymás nyakába az örömtől, mintha mind győztesek lennének. Holott a legnagyobb jóindulattal sem nevezhette annak a fenevadnak, ami a község lakosait fenyegette. Mérete az megvolt hozzá, de esze és képességei az nem. Talán még Bjornulf is egyetértett vele, mert némán, ujjongás nélkül bámult a víztükörbe. Kétely mardosta, majd a jól ismert, hányingert keltő szag halvány foszlányai ütötték meg érzékeny orrát. Heves szívdobogás közepette, valódi veszélyt keresve, a távoli fénykörön túli sötétségbe bámult. A vörös fénykör miatt először nem látott semmit. Aztán megpillantotta azt, amitől igazán megrettent. Az éjszakai hófúvás vad összevisszaságában a távolban egy, szabálytalan körvonalú árny közeledett, mely még a medve méreteinél is nagyobb volt. A rémisztő fantom lépteinek zaját társai saját diadalkiáltásuk miatt esélyük sem volt meghallani. Runar a jégre helyezte a lámpást, miközben felkiáltott:
– Hátra! – ordította a szélben.
De ekkor már késő volt. A szörnyeteg egy számító, ragadozó állat precizitásával rendelkezett. A sötétből előnyúló karmával suhintott a fénykör külső határán álló, magányosan ujjongó férfitársukra. Szakállas arcának elrepülő darabjai a megmaradt nyolcas felé záporoztak. Az élettelenné vált test tompa zuhanással dőlt a tó jegére.
– Lődd le! – ordította Runar a vadásznak.
A ragyavert arcú Geir remegő kezekkel illesztette a húrra a vesszőt, majd lőtte ki a lény feltételezett testének irányába. A villámgyorsan suhanó vesszők elpattantak úgy, mintha sziklafalat talált volna el. Orrlyukaikat eltöltötték a lény szúrós, rothadásra hasonlító szagának gőzei. A rém ekkor két lábra állt, és így három fejjel magasodott mindenki fölé a sötétben.
Egyik fiatal társuk ezt látva fegyvert és bundáit elhajítva kétségbeesetten futott ki a sötétbe, egyenesen a falu irányába, életét mentve. Pillanatok alatt elnyelte a halvány fénykörön túli feketeség.
A megmaradt maroknyi férfi megrettent. Még Runar is harcképtelenné vált egy szemvillanásra. Képtelen volt parancsot vagy tanácsot adni, és a lény, mintha érezte volna, akkor csapódott közéjük. Egyenesen a halovány fénykör közepére ugrott, és ezzel levedlette magáról a sötétség mindent elrejtő fátylát.
– Öljétek meg! – ordította Bjornulf vad medve hangján, átvéve Runar vezető szerepét.
Kezében forgatta kétkezes fejszéjét, úgy indult meg elszántan a rém felé. A megmaradt hetes remegő lábakkal követte az eddig soha nem látott, rettenetes bestia ellen.
Runar is megmarkolta a medve vérétől vöröslő lándzsáját. A mindenki fölé magasodó szörnyeteg hosszú végtagjaival kezdett csépelni maga körül. Egyik suhintása eltalálta a Runar előtt rohanó, tapasztalatlan fegyverforgatót. Három helyen is felvágott felsőtesttel repült vissza Runar felé, akit magával taszított egyenesen a tó feltört vizébe, a megszurkált medve végzetébe. Fegyverei kiestek a kezéből, ahogy társa teste az övébe csapódott tompa puffanással. Nem volt felkészülve a zuhanásra, majd a jeges vízre sem, mely ezer fájdalmas tőrszúrással hatott testére. Szája megtelt a tó csípős vizével. Pórul járt társának súlya a víz mélye felé vetette. Eltaszította magától társa élettelen tetemét, majd veszett mozdulatokkal még a víz alatt lebontotta magáról a legvastagabb bunda kötegeket. Csak azt követően kezdett el úszni a felszín feltételezett irányába.
Minden méter végtelen hosszúságú pillanatnak tűnt a sötét tóban, miközben mellkasában a levegő egyre apadt. Belseje kínzóan összehúzódott. Társa holttestét a tó sötét és végeláthatatlan vize ólomlassúsággal nyelte el.
Runar a medvéhez hasonló kétségbeeséssel, heves levegővételek közepette kapaszkodott meg a betört jégpáncél szélébe. Elkeseredetten húzta fel magát a csúszós, hóval borított, biztonságot nyújtó jégre. Kis híján visszazuhant a tó vízébe. Remegő, elfagyott testtel köpte ki a szájában összegyűlt algás vizet. Reszketve tépte le magáról átázott, megmaradt bundáit egészen a legalsó, félig megázott rétegig. Kiélesedett érzékekkel nézett a fénykörben küzdő megmaradt társaira és a közöttük vérengző fenevadra.
A szörnyeteg továbbra is vadul suhogtatta hosszú végtagjain lévő pengeéles karmait. Érezhette, hogy Bjornulf jelenti a legnagyobb veszedelmet, ezért az ő csapásaira figyelt a legjobban, többször is eltaszította a teste felé suhanó fejsze hideg vasát. Társai ezt a pillanatot használták ki, hogy a szörnyeteg testére sújtsanak, de a pengék és favesszők eredménytelenül kongtak a lény páncélnak is beillő bőrén. Egyik suhintása legmerészebb társuk nyakát érte el. Feje a nyakával felszakadó szövetekkel repült oldalra Runar közelébe. A vágás hatására fejét az egykori testéhez már csak egy bőrlap tartotta tovább.
Runar dühös kétségbeeséssel kecmergett talpra. Társának hulláját átugorva rohant vissza a fénykörbe, majd az elhagyott lámpást haragosan a rém testének hajította. Az állati olajjal és zsiradékkal megtöltött eszköz összetört, majd lángot vetett a szörnyeteg testén. Végre valódi zavart okoztak ezzel a bestiának.
A lángoló rém zavarodottságát Bjornulf használta ki, de fejszéjének vasa ismételten lepattant a páncélos oldalról. A roppant erővel indított csapás visszahúzó ereje őt magát is a jégre lökte. A bestia a tűztől szenvedve kezdett vad táncba, karmaival tombolva maga körül.
Stig ezt látva lándzsáját maga előtt tartva rohant a szörnyeteg elé.
– Halál rád! – ordította hősies elszántsággal.
Szálfegyvere a bestia mellkasát vette célba, de a penge ismét lepattant az acélos mellkasról. A rém, tűztől szenvedve, félig vakon a magasból sújtott le, átmenetileg védtelenné vált támadójára. Csapása alatt a tó jege betört, elnyelve ezzel bátor társukat, nem hagyva maga után mást, csak egy vöröslő foltot a vízben. A fenevad saját csapásának hatására a beszakadó jeges vízben találta magát. Egyszer sem adott ki hangot. A tűz egy jelentős része viszont tovatűnt a hideg víz hatására. Runar ekkor ragadta meg a hóban heverő lándzsáját. Szemeit résnyire zárva, egy örökkévalóságnak tűnő ideig bámulta a szörnyeteg méretes hátát. Ekkor vette észre bőrének páncélszerű repedéseit: a kis árkokat acélos bőrének lemezei között. Erejét összeszedve, remegő kézzel szúrta lándzsáját rohanvást a bestia hátába.
Fegyverének vasa áthatolt az árkon, átütve bőrt és szöveteket egyaránt. Szúrása egyáltalán nem ért csontot, még számára is meglepődést okozva ezzel. Lándzsájának vasa a test másik oldalából bukkant ki, tompa cuppanás és reccsenés közepette. A bestia kátrányos, sötétlő vére a hóval borított jégre fröccsent.
A fenevad belülről puhább és védtelenebb volt, mint egy ember. A rém ekkor visított fel először, mely nem hasonlított egyik általuk ismert állat hangjára sem. Visítása földöntúli volt, ami valamennyi életben maradt ember ereiben megdermesztette a vért. A szörnyeteg testével megfordult, eltaszítva magától Runart, majd lendületes mozdulatokkal próbált kikecmeregni a vízből, miközben az utolsó lángok is kihunyni látszottak testén.
Bjornulf ezt látva, minden erejét összeszedve, a rém védtelenül hagyott szabad lábára vágott. A hajlatát érő vágás felerészben leszelte a bestia lábát, mely még nagyobb visításra késztette az eddig néma szörnyeteget. Dühösen ugrott ki a vízből két karmos kezének erejével, majd azokat tovább suhogtatta maga körül. Áldozata az íjjal lövöldöző, óvatlan Geir lett. Karmos pofájával semmi perc alatt ízekre tépte. A vadász fejének egy része tágra nyílt szemével egyetemben Runar mellett repült el. De jutott belőle a szélrózsa minden irányába.
– Most támadjátok! – üvöltötte Runar tekintélyt parancsolóan.
Bjornulf a jégről tápászkodott fel. Nem voltak többen három főnél, de ez nem tántorította el társát. A vízből kiugrott lény felé hajította kétkezes fejszéjét, de az fémes csengéssel pattant le ismét a szörny testéről, karcolást sem okozva. A sötétlő bestia ekkor a második fiatalra vetette rá magát. Karmos végtagjaival mellkasát átharapva futott bele az éjszakába, szájában a vonagló, jajkiáltó áldozattal. A hideg szelek ekkor az utolsó lángcsóvákat is elfojtották testéről, nem hagyva mást maga után, csak a döbbent csendet, felaprított társaikat és a csontig hatoló fagyot.
Runar Geir maradványaihoz rohant. Megragadta kardnak is beillő kését a húsos kásából, majd saját baltáját. Így rohant a rém nyomába, egyenesen a fagyos, kavargó hófúvásba. Sötét fátyol fogadta, mely nem enyhült maga előtt, de ez elszántságán nem csökkentett. Fegyvereit harcra készen maga előtt tartva loholt. Megviselt lábai már nem a fiatalság erejével rótták a métereket. A szél a kavargó hó számtalan pelyhét az arcába fújta. Látóhatára a minimumra csökkent. Csak az ezüstös jégpáncélra csöpögő vérre és szerencsétlenül járt társának egyre gyengülő jajkiáltásaira hagyatkozhatott. Végtelen hosszúságú időnek érzékelte futását, de a hold sápadt fénye ekkor a segítségére sietett, mert váratlanul előbukkant két elvonuló felhőcsoport közül. A bestia a part irányába loholt, jóval közelebb volt hozzá, mint azt legsötétebb pillanataiban sejtette. A szörnyeteg a loholásához két hosszú, kéznek beillő, karmos végtagját használta, szájában vonszolva magával áldozatát is. Felaprított lábát kocsányon húzta maga után.
Runar lépteit lassította a szöggel kivert cipő, de nem csúszott meg egyszer sem, nem úgy, mint a bestia. A lábát ért rettenetes sérülés esetlenné tette. A parthoz érve teste a közeli, fagyos szikláknak ütközött irdatlan robaj közepette, mely a közeli fákon tanyázó baglyokat az égig zavarta. Áldozatának maradványai kirepültek ragadozószájából, véres esőt bocsátva ki a hóra és jégre. Runar nehezen lélegzett. A számára kedvező szélirányt kihasználva kerülte meg a part menti óriás sziklatömböket. A bestia nem futott tovább. Elfáradt. Hosszú, koromszínű vércsíkot húzott maga után a messzeségbe, mely egészen a tó közepéig terjedt. A zavaros hófúvás szilaj szövetségesként kezdte meg elrejteni nyomait.
Runar, hátában az elkopaszodott fák tengerében, akadozó, égő izmai táncolásának közepette mászott fel a legmagasabb sziklára. Egyenesen az erőt gyűjtő bestia feje fölé. A Hold ekkor takarta el ismét segítséget nyújtó arcát, így csak egy pillanatra láthatta az árkot, mely a szörnyeteg nyaka és feje között terült el. Geir kardját két kézbe markolta a feje fölött. Félelemmel a lelkében, de mégis testének súlyát beleadva ugrott a rém nyakába. Minden megmaradt erejét beleadta kétkezes döfésébe. Pengéje ismét átütötte a szörnyeteg gyenge pontját, a hideg vas markolatig merült a fenevad nyakába. A bestia vad táncba kezdett a hirtelen döfés okozta új fájdalomtól. Runar megforgatta a pengét, de többre már nem maradt ideje, mert a lény levetette hátáról pörgése közepette.
Runar nagyot repült egyenesen a jégre, nagy csattanással. A jégen lévő hó alig tompította becsapódását. A bestia ekkor látta meg pimasz orvtámadóját. Dühösen karmos végtagjaival próbálta ízekre tépni. Fuldokló hörgése azonban megakadályozta éleslátásában, ezért nem látta megfelelően Runart, aki a havas jégpáncélon próbált biztonságba gördülni. A rém hosszúra nyúlt, sötét testével egyenesen a tó partjára ugrott, nyakában a pengével és testében a lándzsával egyenesen Runar feltételezett helyére. De ő már nem volt ott, biztos távolban a part közelében nézte végig, ahogy a lény a tó jegére ugrik, majd az repedező hangok közepette beszakadt a súlya alatt. A szörnyeteg vad kapálózások közepette húzta szárazföldre magát, és vonult be a biztonságosnak ítélt erdőbe, hosszú vércsíkot hagyva maga után.
Runar fázva, és a harc okozta fáradtság hatásától remegve állt fel. Ruhája cafatokban lógott rajta. Egész testén érezte a rengeteg ütődés és horzsolás okozta fájdalmat. Minden megmaradt józansága arra intette, hogy a falu biztonsága felé vegye az irányt. Megviselt teste is ezt javasolta, de tudta, hogy ennél jobb lehetősége nem lesz a rém elpusztítására. Ha a fenevad felgyógyul, akkor az eddigieknél is nagyobb pusztításba kezdhet. A zuhanás közben elrepült baltájáért nyúlt, majd azt a levegőben megforgatva indult tovább a szörny nyomait követve.
– Állj! – szólt utána Bjornulf távoli hangja.
Társa ziháló lélegzettel és megsántult léptekkel követte. Runar megtorpant, hogy bevárja egyetlen megmaradt társát, aki a kritikus helyzet ellenére a menekülés helyett a további harcot választotta. Medvetermetű szövetségese kezében ott volt továbbra is a kétkezes, súlyos fejsze.
– Vissza kell mennünk a faluba! – szólalt fel erélyesen.
– Nem lehet! – válaszolta Runar elszántan. – Ha most nem öljük meg a fenevadat, akkor minden hiába volt! A hó elfedi nyomait, és haragjában elpusztítja azt, ami maradt!
Bjornulf nem válaszolt azonnal, tudta, hogy Runarnak igaza van. Arcát pirosra csípte a fagy és fújtatva vette a levegőt is, amit a futás okozta megerőltetés mért rá. Baljóslatúan nézett a végtelennek tűnő erdősség felé, majd haragos morgás közepette bólintott a veszedelmes vállalásra. Nem tetszett neki az ötlet, de ennél többen a faluba visszatérve sem lennének a harchoz.
Ketten maradva, fegyvereiket magabiztosan megmarkolva indultak el a tó jegéről egyenesen a hóval borított, csonttá száradt fák tengere felé. Lépteik súlya alatt száraz reccsenéssel ropogott a frissen hullott hó. Esetlen mozdulatokkal követték útjelzőként a fenevad által hátrahagyott vércseppek hosszú sorát.
Az éjszaka legsötétebb órájába léptek ekkor. A fák erdeje közé kerülve a tágas tó nyújtotta tájat maguk mögött hagyták. Egy teljesen új, számukra is ismeretlen világ fogadta őket. Füleiket itt már nem csapták meg a rém zajai. A fák közé érve dermesztő, idegtépő csend fogadta őket. A magas, csontvázzá sorvadt fák hosszú árnyékot vetettek az ember által eddig háborítatlanul csillogó hóra. Havas és elfagyott ágaik kusza összevisszaságban takarták el az ég jelentősebb részét. Lélegzetük minden levegővételt követően dúsan gomolygott tovább. Egymás mellett, fegyvereiket ütésre készen tartva haladtak, és figyeltek minden árva neszre. Szinte valamennyi fát felmértek, melyek az éjjel világában föléjük tornyosuló, torz szörnyetegekként festettek. Az erdősség néma csendjét azonban a maguk léptein és néhány közeli bagoly huhogásán kívül semmi sem törte meg. Csak a hóban hagyott vérnyomokra hagyatkozhattak, amelyeket a szelek játéka mohón apasztott hófúvásaival.
Baljós sziklák rengetegébe vezettek a rém nyomai, és ezzel a bejárható terük minden eddiginél szűkösebbé vált. Viszont a rém jelenléte vitathatatlan volt. Orruk megtelt hányingert keltő, szúrós szagával. A sötétség itt még nyomasztóbb fátylát öltötte magára, mert a fák itt nőttek a legmagasabbra és legsűrűbbre. Ahogy a hóba léptek, az elvékonyodó takaró alatt több esetben is reccsent a talaj. De ami reccsent, az nem hasonlított ágak megszokott roppanására.
Runar baljós gondolatok közepette kotorta el a havat a törékeny talaj útjából. Talpaik alatt elfehéredett csontok sokasága hevert. Állati és emberi csontok mezején meneteltek, melyet csupán a vékony hótakaró rejtett el a szemük elől.
– El kell mennünk innen! – szólalt meg Bjornulf idegesen. – Ez nem a mi földünk!
– Most kell agyonsújtanunk a szörnyeteget! – válaszolta Runar. – Ez az utolsó lehetőségünk!
A rém mintha érzékelte volna elszántság pillanatnyi hiányát. Leggyengébb pillanatukban ugrott át fejük fölött a legmagasabb szikláról. Kettévágott lába azonban képtelenné tette a manőverezésre ugrás közben. Hosszú karmai végigszántottak a havas csontmezőn. Testének súlya azonban így is a talajra taszította a harcostársakat. Runar egy pillanatra eszméletét vesztette, feje egy tömör csontdarabnak koppant. Homályosodó tekintettel nézett az ormótlan sziklának ütköző rémre. Ekkor tudott először sötéten csillogó szemeibe nézni, mely nem egy állat ostobaságával néztek vissza rá, hanem oly kegyetlen tudással, ami még a vért is megdermesztette ereiben.
Bjornulf a hasára érkezett a taszítás okozta erőhatás következtében. Dühösen ragadta meg fejszéjének nyelét, és a súlyos fegyvert a feje fölé emelve rohanta meg az átmenetileg mozgásképtelenné vált rémet. A bestia azonban pont erre készült. A teste felé zúduló penge elől, kocsányon húzó lábára fittyet hányva próbált elhajolni. Karmos mancsával oldalról ütötte le a nagy harcost, több helyen is felhasítva ezzel testét, de a nagy erővel indított fejsze páncélzata árkának egy részét is átütötte mellkasán.
Bjornulf teste a közeli szikláknak repült, majd mozdulatlanul a hóba és a csontok közé roskadt. Runar ekkor húzta talpra magát, kezében markolva baltáját. Ahogy fejét beverte, elharapta nyelvét, és fémes, rezes ízű vért nyelt. Véres nyálat köpött a havas csontokra. Minden zsigerében remegve egyenesedett ki. Reszkető és megviselt lábakkal nézett a szörnyetegre, mely ahelyett, hogy rátámadt volna, inkább némán, vészjósló csend közepette vonult be a sziklák közötti sötétségbe. Bjornulf fegyverét a másik két fegyverrel egyetemben magával vonszolva. Kegyetlen szemeit örökkévalóságig tartó ideig tartotta Runaron. A sziklák közötti sötétség egy barlangot rejtett el, és most ennek biztonságot nyújtó menedékébe vonult le a bestia.
Runar, Bjornulf teteméhez támolygott, jóformán erejét vesztve. Társának felsőtestét érte a szörnyeteg karmainak vágása. Épphogy nem vágta ketté, de egy nála vékonyabb ember darabokra esett volna szét. Hörgött, mikor mellé roskadt. Pupillái kitágultak, ahogy Runarra vetette zavaros pillantását. Láthatóan felismerte, de beszélni már képtelen volt. Runar megragadta vaskos, erős tenyerét, ahogy egy igazi jó barát tenné. Nem sokkal később a hörgés végleg abbamaradt. Bátor harcostársa elhagyta az árnyékvilágot. Szemei kimerevedtek, és a távoli, ágakkal teli égre szegeződtek mozdulatlanul, az élet szikrájának morzsája nélkül.
Runar saját baltáját harcra készen ragadva állt fel. Egyedül maradt. Ahogy indult hadjáratában, úgy is végzi be. Szerencsének, véletlennek vagy saját tudásának hála? Nem tudta. De a szerencséért cserébe valamennyi társát elveszítette. Azokat a társakat, akikkel otthonát építette fel, akikkel kenyerét osztotta meg. Bosszúvágytól fűtve menetelt a bestia nyomába.
Dühe elvette józan eszét, ahogy a barlang sötétségébe lépett. Hosszú, csak a ragacsos léptein felismerhető vércsíkot követve indult le a föld alá vezető barlangba. Óvatosan lépett, továbbra is figyelve minden neszt. Már nem volt több csel, sem mozdulat. A rém néhány méterrel a bejáratot követően várta.
Teste kinyúlva feküdt a rideg köveken. Félelmetes pofájának szemei már nem csillogtak oly okos, kegyetlen tudással, mint előtte. Már nem maradt bennük fény. Bjornulf fejszéjének vasa oly sérülést okozott, mely a többivel együtt jól láthatóan a halálba küldte a rettenetes ellenfelet. De a barlang, mely először kietlenül feküdt, talán mégsem volt az.
Runar borzalmas dolgot sejtve menetelt a legmélyebb sötétség elé. A sötétség elé, mely nem egy szűkös barlang képét rejtette, mint várta. Metsző hideg levegőt szívott megkínzott és megfáradt tüdejébe. Kezében remegett csatákat járt fegyvere, és ekkor úrrá lett rajta a jól ismert gyermekkori félelem. Gyomra apró gombóccá tömörült, és minden szívdobogást a torkában érzékelt. Egy pillanatra a barlang legmélyebb sötétségébe nézett, miközben a háta mögött a felhők között ismét előbukkant a Hold és annak halvány fénye. Szemei ekkor tágra nyíltak, harcias, mindenre elszánt arca elváltozott a döbbenettől.
Az erdő hajnali, baljóslatú csendjét egyetlen, magányosan menekülő férfi kétségbeesett, fájdalomtól és rettegéstől terhes kiáltásai törték meg. Nyomában az erdő megmaradt madarai riadtan az ég felé rebbentek. Az éjszaka legsötétebb pillanatai elmúltak, de az ismeretlen, mely a sötétség másik oldalán lakozott, visszanézett, hogy a lélek legmélyéig lásson. A homályon túl élnek ők, nappal és éjszaka egyaránt. Ott, ahová az ember szeme nem láthat be, egy másik rettenetes világban. Közelebb az emberéhez, mint azt bárki gondolná.
