A mester
Szilvia egy huszonnyolc éves, közel háromszáz lóerős autóban ülve indult az apácazárda felé, hogy felvegye a fityulát, ahogyan húga mondta viccelődve neki. Az utolsó mondata még a fejében volt és a válasz is, amit adott rá.
– Nem is értem, egy ilyen kőkemény picsa, mint te, mi a francért húz a bulájára fityulát?!
Húga természetesen csak négyszemközt mert így beszélni, és csak a nővérével.
– Érted teszem!
Ez volt Szilvia válasza. Maga sem értette, miért mondta. Honnét jött ez a gondolat?! Na persze, mert Szilviát mindenki kőkemény csajnak tartotta, egy igazi lázadónak, aki nem adja olcsón a bőrét. Pedig ő maga szelíd és szeretettel teli természettel bírt, csak hát az élet megedzette, az volt igazán durva hozzá. Apja egy részeges barom volt, akitől több pofont kapott, mint mosolyt. Később, mikor már iskolába járt, gyakran ő maga kötött bele abba a szinte folyamatosan részeg állatba, hogy kishúgát és édesanyját védje. Ezért ment el bokszolni is, hogy meg tudja óvni szeretteit. Mire Szilvia főiskolás lett, apja már nem mert vele ujjat húzni. Két és fél évvel később, mikor a busz kivasalta a megint csont részeg fatert, Szilvia önként abbahagyta a főiskolát és elment dolgozni.
Szilvi igazi harcos volt, aki nem félt a kihívásoktól. Nem félt odadobni semmit sem. Ő volt az az igen dekoratív lány, aki nem állt arrébb, és akit nem lehetett csak úgy megtörni. Amikor az a kapucnis ember egy buliból hazafelé menet különös kegyetlenséggel megverte, majd megerőszakolta, akkor sem. Hetek, napok alatt helyrejött! Nem sokkal később megpróbálták a metrón kirabolni, ahol minden dühét a történtek miatt azon a késes tagon vezette le. Egy nála egy fejjel magasabb férfinak eltörve karját és négy bordáját. Észre sem véve, bizony annak sikerült hasba szúrnia őt. Akkor vették ki a méhét. Soha nem lehet gyermeke. Az alig nyolc hónapja ismert barátja akkor lépett le mellőle. Mert a kórházban kiderült, titokban drogot csempészett a reggelijébe már hónapok óta. Miért tette ezt? Na, szerinted miért? A rendőrség hamar lekapcsolta a srácot, ám de ez a tényen nem változtatott. Szilvia drogelvonási tünetekkel hónapokig küzdött, kis híján belehalt, ám de a végén mégis sikerült leszoknia róla. Na, akkor egy kicsit megtört a lelke. Mire huszonhat éves lett, kishúga kijárta az iskoláit és a család anyagilag talpra állt. Szilvia visszamehetett volna folytatni a főiskolát.
A lány egész életét átjárta a hite, még ha gyakran erőszakkal is válaszolt az őt ért támadásokra. S mivel már nem volt rá szükség, úgy döntött, véget vett az erőszakkal teli életének. Csalódott az emberekben, csalódott a világban. Úgy döntött, nem megy vissza a főiskolára, hanem a háta mögött hagyva ezt a bűnökkel teli világot, apácazárdába vonul. Ez inkább volt menekülés részéről, egy kiugrási pont eddigi harcokkal teli életéből. Apácának állt, és éppen oda indult egy majd harmincéves, háromszáz lóerős, tűzvörös Dodge Chergerrel, amit mindig ő maga javítgatott folyamatosan, ráadásul a bokszot sem akarta abbahagyni. Ami valljuk be, pont ennél a hivatásnál, ez a párosítás, igen érdekes tud lenni. Nos, igen.
Aznap, amikorra tervezte a zárdába vonulását, egy erdei, ám de aszfaltozott úton hajtott keresztül. A szokottnál jóval nagyobb volt a forgalom. Már messziről kiszúrta a családi kisbuszt, ami egy vánszorgó teherautó mögül ki-kitekintgetett. Rutinból tett vissza egy sebességet, és a nyolchengeres motor megnyugtatóan hördült fel. Mikor egymás közelébe értek, már várta, mikor tekint ki újra a kisbusz a teherautó mögül, és bingó! Megint megtette, ámde ekkor váratlan dolog történt. A kisbusz jobb első kereke durrdefektet kapott, a felni szikrákat hányva belemart a fekete aszfaltba és kibillentve a kisbuszt haladási irányából megdobta azt. Egészen pontosan félkeresztbe a szabályosan haladó Szilvia elé. Ő egy pillanat alatt az összes létező variációt átgondolta. Ránézett a már majdnem felborult családi autóra és a benne ülőkre. Döntött!
Lehunyta szemét és élesen balra rántotta a kormányt. A kisbusz levitte a Dodge jobb tükrét, miközben Szilvia frontálisan ütközött az ősöreg kamionnal, ami szemből érkezett. Szinte szétfröccsent a majd harmincéves öreg kaszni! Szilvia hatalmas ütést érzett, majd pörgött, forgott a romhalmazban, ami az autójából megmaradt. Mikor megállt, nem tudott mozdulni, teste maga volt a fájdalom. Mégis mosolygott, mert a kis család megúszta. Annak tagjai sértetlenül szálltak ki az árokba csúszott családi mobilautóból. A Dodge bal oldala leszakadt, egyszerűen eltűnt, mint ahogyan Szilvia bal karja és bal lába is. Alig tíz másodperc múlva a súlyosan sérült lány tekintette üvegessé vált, menthetetlenül elvérzett pillanatok alatt. Ott és akkor egy harcos távozott. Egy harcos, aki élete utolsó pillanatában is másokért hozott áldozatot.
Szíve még dobogott, látása homályossá vált, ahogyan ment ki belőle az élet, melyhez annyira ragaszkodott. Először csak foltokat, majd teljes sötétséget látott. Teste már képtelen volt mozdulni, szíve utolsó dobbanással megállt, mégis mindent hallott maga körül. Embereket hallott, akik szörnyülködve néztek rá, vértől áztatott, szétszakadt testére. Majd egy hangos pattanást, mint mikor valami elszakad. Egy pillanattal később fény árasztott el mindent, és ő már kívülről nézte az eseményeket. Köldökéről éppen akkor vált le egy ezüstösen fénylő, leheletvékony fonál, ami testével kötötte addig őt, lelkét össze. Könnyűvé, súlytalanná vált. Mintha csak levett volna egy az ő méreténél három számmal kisebb, nagyon vastag és rendkívül súlyos bundát! Megszűnt a testéből kiáramló fájdalom, leomlott minden korlát körülötte, mely eddig bilincsbe verte lelkét. A világ hirtelen beszürkült és ő könnyűvé vált, szinte lebegett. Majd valahonnét a távolból egy fénypont kezdett közeledni. Egyre nagyobbodva és egyre felismerhetőbb lett. Kivehetőbbek lettek kontúrjai.
Szilvia ezt nem tudta mire vélni, mert lelki szemeivel egyszerre látott egy élénk színekkel ragyogó égi kaput és egyszerre egy lila és vörös árnyalatokban kavargó, mély tónusú örvényt annak túloldalán. Onnét lelkek százezrei, milliói szálltak felé és vissza. Mintha csak hívogatnák őt. Az éterből halk zene szűrődött felé. Olyan, amit még eddig sohasem hallott, mégis oly kedves és ismerős volt számára. Szilvia indult volna, de már nem voltak lábai, sem kezei. Nem volt teste sem. Visszanézve látta szétroncsolódott porhüvelyét, valamikori testét, ami mégis oly idegennek tűnt számára. Alakok körvonalai bontakoztak ki a ragyogó fényből, akik mintha csak tiszta energiából léteznének. Mintha csak egy test nélküli szárnyakkal közelednének felé. Segítő kart nyújtottak neki, bár ez most, hogy így belegondol, nem hasonlít semmire sem. Meg nem tudta őket érinteni, csupán akaratával tudta jelezni, igen, velük tart. És azok az éteri lények, talán angyalok lehettek, mintha csak olvastak volna a gondolataiban, magukkal ragadták és máris a kapu felé tartottak.
Lélekként átlépve, átszállva a mennyei birodalom kapuján, annak őre csak rátekintet, bólintott és már ki is tárult számára a bejárat. Megkondult a mindenség harangja, ahogyan áthaladt a képzeletbeli határvonalon. Amit látni nem, csak sejteni lehetett, hol van, és már szippantotta is be a kékes lilás örvény. Szilvia arra gondolt, ilyen lehet egy féregjárat. Belekerülve az örvénybe hihetetlen sebességre gyorsult, utolérve az univerzumban száguldó, az ősrobbanásból származó fénysugarakat is, amikkel egy ideig együtt haladt alig pár pillanatig, majd újra gyorsulva lehagyta azokat is. Már-már őrület volt az a felfoghatatlan sebesség, amivel az örvényben haladt, mikor is egyetlen pillanattal később kikerülve onnét, szinte azonnal megállt. Maga előtt látva teljességében a mindenség közepét, ami maga a fényhaza. Elképzelhetetlenül hatalmas, a hónál is fehérebben izzó energiagóc, amibe minden oldalról apró, ragyogó, villódzó fénypontok billiárdjai tartottak.
Szilvia először elcsodálkozott, majd rájött, ő maga is egy ilyen színes, villódzó pont itt a multiverzum közepén. Arra gondolt, abba az irányba kéne neki is haladnia, és már úton is volt afelé. Könnyűnek és súlytalannak érezte magát, mégis hihetetlenül erősnek. Bár távolinak tűnt, pillanatok alatt elérte azt. Nem volt kapu, sem bejárat, mégsem aggódott. Haladt felé, és mikor odaért, egyszerűen beleolvadt, apró, alig észrevehető hullámokat keltve annak felületén, mintha annak a valaminek mindig is a szerves része lett volna. Szilvia egy hatalmas teremben találta magát. Újra volt teste, újra volt keze, lába. Egyetlen karcolás, egyetlen heg, egyetlen sérülés sem volt rajta. Most újra volt teste, mégsem érzett fájdalmat. Nem érezte szűkösen magát, mint alig pár pillanattal ezelőtt a földön, egykori, mostanra már meghalt porhüvelyében.
Legnagyobb meglepetésére emberek állták körül. Mindazok ott voltak, akik életében mérföldkövet jelentettek. Mindenki, akivel valaha is konfliktusa volt. Az az óvodás fiú, akivel anno rendszeresen összeverekedett. Azok, akik az iskolában bántották, ott volt a részeges apja, sőt az is, aki megverte és megerőszakolta! Az is, aki hasba szúrta és aki miatt kivették a méhét. És mind neki tapsoltak! Szilvia nem értette, hiszen ezekkel az emberekkel egyáltalán nem voltak jó tapasztalatai. Mikor is egy srác szólította meg, aki a közelben egy autó motorháztetőjén ücsörgött. Igen, megint a baleset helyszínén volt!
– Gratulálok a küldetésedhez! Hihetetlen a misszió, amit bevállaltál és még hihetetlenebb, ahogy leélted ezt az életed.
– Te miről beszélsz? Ki vagy te? Hol vagyok?! – Nézett körül Szilvia, látva újra magát holtan, az összetört autókat és a körülötte álló és beszélgető embereket. Akiknek nem csak a hangját hallotta és értette szinte tökéletesen, de a gondolataikat és az érzéseiket is.
– Ja, persze, még nem tértek vissza az emlékeid. Én a segítőd vagyok, míg vissza nem térsz végleg a fényhazába. Engedd meg, hogy bemutatkozzam! A nevem Jordan, és hozzád képest kispályás, fiatal lélek, egyes fokozatú angyal. Igen, most újra a földön vagy. Igen, a fényhazába érkeztél és ott is vagy, de itt is, ahová a traumád vezetett.
– Nem értelek.
– Majd fogsz. Mindenesetre megtiszteltetés nekem, hogy én segíthetlek az elkövetkező hét vagy negyven napban. Te egy igazi etalon vagy még az öreg lelkek közt is! És ez a kiugrás! Apám! Hihetetlen. Ha nem a saját szememmel látom, biztos nem hittem volna el.
– Kiugrás?
– Igen, ez egy kiugrási pont volt a tizenkilencből, amit az életutadon elhelyeztek. Elhelyeztél te magad. Egy egész családot megmentettél! Abban a kisbuszban négy kisgyermek ült és két kutya is volt hátul! Ráadásul az apának egy életre elvetted a kedvét a türelmetlen vezetéstől! Hihetetlen, hogy még a haláloddal is tanítasz!
– Miért voltak itt? Miért voltak itt mindazok, akik valaha is ártottak nekem?
– Ez a protokoll. Amúgy minden rosszat, ami veled történt életed során, te magad választottad ki és ők mind a te segítőid voltak. Ők azért voltak veled gonoszok és erőszakosak, mert te így rendelkeztél, mielőtt elkezdted a küldetésed. És micsoda küldetést! Komolyan mondom, kiráz a hideg is, hogy mindezt a nehézséget bevállaltad!
– Miért tettem volna ilyet?
– Egy nagyobb cél érdekében. De ezt majd te magad is látni fogod, ha az aurád megnyugszik és elindulhatunk haza. Nagyon sok és erős trauma ért téged, kell egy kis idő, míg helyrejössz.
– Nagyobb cél? Trauma? Aurám meg kell, hogy nyugodjon?
– Igen, egy nagyobb cél érdekében. De csak annyit mondhatok el, amennyit megengedtél nekem, mielőtt erre a nagyon nehéz feladatra, megbízatásra elindultál volna. Amúgy igen, az aurádat helyre kell hozni, mert erősen sérült. Te most egyszerre több helyen is vagy. Itt velem és a fények termében, ahol fényterápiával gyógyítják a lelkedet, ugyanakkor a Kárpitok termében is, ahol már a következő küldetésedre készülsz fel.
– Én?
– Igen, te. Kell egy kis idő, míg a rezgéseid visszaállnak, és akkor te magad is emlékezni fogsz.
– Mi az a Kárpitok terme?
– Az, ahol minden előző életedre is emlékszel, tapasztalataidra és mindenre, amit tanultál ezek alatt és amit tanulnod kell még. Ahol a következő küldetésedre felkészülsz, ahol kiválaszthatod a segítőid és ahol bevállalhatod életed főbb eseményeit.
– Segítőim?
– Igen, a segítőid. Például az a kapucnis alak, aki megerőszakolt, az is egy ilyen segítőd volt, hogy meg tud, át tudd élni azt a traumát. Le tudd győzni és tapasztalatot szerezhess egy következő élet sokkalta nehezebb feladatához. Vagy például a barátod, aki rászoktatott a drogra a tudtod nélkül. Nos, ezt is te választottad ki egy következő feladat elvégzése érdekében.
– De hát ez észveszejtő! Miért tettem volna ezt?! Ennyi szörnyűséget?! Önként?!
– Hogy meg tudd menteni a húgodat, akit az előző életedben húgodnak választottál. Hogy a legnehezebb bolygóról, a földről ki tudd menteni őt. Rajtad kívül nem sokan vállalkoztak rá, mert rendkívül nehéz feladat a földről megmenteni valakit, akinek beragadt a karmája.
– Ezt nem értem! Ha meghal, akkor ő is idekerül. Vagy nem?
– Nem, akinek a karmája beragad, az csak az ő rezgésszintjének megfelelő csarnokig juthat csak el. Te mester vagy! Nem sok olyan van, mint te. Olyan, aki tud segíteni rajta és vállalja is ezt a rendkívül nehéz feladatot. Addig is, míg ezt feldolgozod, kérlek, gyere velem. Körbevezetlek. Láthatod mindazt, amit magad után hagytál. Láthatod, hallhatod szeretteid, ismerőseid és ellenségeid, ellenfeleid gondolatait, átélheted érzelmeit. Mindazt, amit akkor éreztek, akkor gondoltak, mikor veled kapcsolatba kerültek és azokat is, amik már a halálod után történtek, fognak történni. Hamarosan lelked széttört darabjai újra összeállnak és emlékezni fogsz mindenre, ami neked fontos a küldetésedhez.
– Hová akarsz vinni?
– Azokra a pontokra, amikre még a küldetésed megkezdése előtt utasítást adtál.
Szilvia és Jordan elindultak hát. A következő hét napban Szilvia láthatta édesanyja és kis húga reakcióit, gondolatait. Mindeközben a Kárpit teremben Szilvia lelkének egyharmada már készült következő küldetésére, a másik része a földet járta be és az emlékeit élte újra, míg a harmadik része a fényterápiás kezelésen gyógyult és töltötte fel újra magát a mindenség energiájával. A Kárpit teremben már készült Szilvia a következő küldetésre, már a bírák előtt állt.
– Tehát vissza akar menni a földre, hogy Mónikát, a legutóbbi életben húgát, a következőben, mint édesanyját kimenthesse a földről. Megtörve ezzel beragad karmája miatti eseményhorizont ismétlődés végtelenné vált spirálját?
– Igen, tisztelt tanácstagok, pontosan ezt szeretném.
– Úgy érzi, elegendőek hozzá az ez idáig tanultak?
– Igen, úgy érzem – bólintott Szilvia egyharmad lelke, amihez hamarosan csatlakozik a fényterápiás teremben lévő harmad is.
– Hmm… igen. Látom, az elmúlt életében beszerzett egynéhány új tapasztalatot is, amit sikeresen meg is oldott. Mi több, a karmája nem, hogy nem károsodott, de kiugrása által megmentett életek számával, és a halálával továbbadott tanításai számával jelentősen erősödött is. Ugye tisztában van vele, a vállalt feladata és annak nehézségi szintje fokozott rizikót hordoz magában?! Amennyiben elbukik, akkor a saját erejéből kell kijutnia a földről, ami lehet több tucatnyi élet reinkarnációja is?
– Igen, tisztelt tanács. Tisztában vagyok vele és vállalom a feladatot valamennyi nehézségével együtt.
– Legyen! A küldetést engedélyezem. Mindazonáltal több kiugrási pontot javaslok, mint az előző küldetése alkalmával. Kérem, válasszon nevet.
– Ágnes. Szeretnék Ágnes lenni.
– Értem. Tehát akkor megint nő lesz. Rendben. A halála előtt tizenhárom héttel és kettő nappal, hét órával, hat perccel és tizenhét másodperccel korábbra küldjük vissza előző életéből húga, Mónika méhébe, aki a következő életében édesanyja lesz. A tanács kiutal egy segítőt a kérteken felül. Lesz egy kisöccse, aki deréktól lefelé béna lesz egy baleset következtében hatéves korától. A neve Mihály lesz.
– Tisztelt tanács, úgy vélem, így is éppen elég nehéz a feladatom. Nincs szükségem további nehezítésekre.
– Nem, nem. Ő Mihály Arkangyal lesz, a legnagyobb harcos az angyalok közt. Ezért szükséges, hogy mozgássérült legyen, mert túl erős még így is. Ő a védelmeződ és a támaszod lesz. Hidd el, szükséged lesz rá!
– Értem és köszönöm.
– Úgy legyen. Akkor egyesülj a lelkeiddel és ahogy megvagy, indulj utadra! Harminckét kiugrási pontot határozok meg, ennek részleteit dolgozd ki, kérlek, magadnak és válaszd ki a segítőid! Te döntsd el, meddig akarsz élni, meddig szükséges a földön maradnod a küldetésed sikeréért! Ettől kezdve a neved nem Szilvia. Sikeres utat és küldetést kívánok neked, Ágnes.
Mónika éppen a nőgyógyásztól érkezett haza kissé kétségbeesetten. Tizenhárom hetes a magzata a szíve alatt. Nem tudja még, mit szól hozzá jelenlegi barátja és édesanyja. Szilvia támogatására nagyon számít, aki éppen most állt apácának. Mikor hazaért, tudta csak meg, nővére, Szilvia nincs többé. Ma délelőtt autóbalesetben elhunyt.
Mónika zokogva ült le a kád szélére. Sohasem gondolta volna, ilyen nehéz anyának lenni! Fia lebénult, mikor hatéves lett egy baleset következtében, amibe férje, Zoltán is belehalt. Csak Misike és Ágnes maradt neki. Tizenhárom év! Ma halt meg egyetlen támasza, az édes anyukája. Tizenhárom év telt el Szilvia halála óta és azóta már számtalanszor összeomlott volna, ha lánya, Ágnes nem lett volna olyan problémás és égetően rossz gyerek! De az volt. Sőt! Bizonyos tekintetben, mintha csak Szilviát látta volna! És bármilyen hihetetlen, de ez erőt adott neki. Sok erőt. Nagyon sokat. Nagypofájú, szemtelen és igen problémás tinilánya egy percnyi időt sem hagyott neki az önsajnálatra. Kiköpött Szilvia! Folyamatosan jönnek panaszok lányára, itt verekedett, ott érték cigizéssel, amott csinált botrányt. Lopott a boltban, dohányzott az iskola folyosóján, jogosítvány nélkül vezette osztálytársa apjának elkötött autóját, és még estig lehetne sorolni a dolgait. Az orrában, hasában pirszingek, haja nincs, mert kopaszra borotválta fejét és csak fekete ruhában hajlandó megjelenni, kimenni az utcára. Ráadásul lány létére bokszolni járt!
Rendkívül problémás gyereke mellett Mónika egyszerűen képtelen volt sajnáltatni magát, mert nem volt rá ideje. Ugyanakkor fia, aki tolószékben volt, deréktól lefelé béna, mintha csak egy angyal lett volna. Az is igaz, nagyon erős kis angyal. Mert a kis Misike tizenkét éves kora ellenére sorban nyerte az országos szkander bajnokságokat. Még így, kerekesszékben is egy korcsoporttal feljebb is országos ezüstérmes volt. Az iskolában is színötös bizonyítványa volt neki minden évben! Mónika egyedül maradt gyermekeivel, és bár anyagilag biztosítva volt a jövőjük, mégis rendkívül magányosnak érezte magát, rendkívül vékony jégen állt és ezt tudta is. S amikor lánya elérte a kort, és egyetemre ment, ő magára maradt félelmeivel, ez a jég be is szakadt alatta.
Egy céges összejövetel alkalmával drogot tettek az italába és többen is megerőszakolták. Ezt Ágnes csak hónapokkal később vette észre, mikorra Mónika, az édesanyja a kábítószerre rászokva elkezdett lecsúszni. Akkor Ágnes habozás nélkül abbahagyta az egyetemet és hazautazott édesanyjához. Mikor megérkezett, csupán annyit válaszolt édesanyja korholására, érted teszem. Ösztönösen, mintha csak tudta volna, mit is kell tennie, mintha már korábban, vagy valamikor maga is tapasztalt volna ilyet. Orvosi, és Ágnes segítségével, sok törődéssel az erőszakon túl tudott lépni, és kemény munkával, még több odafigyeléssel édesanyja ki tudott törni a kábítószer ördögi köréből is alig pár hónap alatt.
Már minden a helyére került volna, mikor is édesanyja egykori dílere hatalmas összeget követelve megjelent náluk, mert nem vásárolt több drogot Móni, és neki elmaradt a haszna. Mikor Ágnes kiütötte két fogát egy precízen bevitt jobbegyenessel, az kést rántott és a torkának szegezte azt. Ez volt az a pont, amit Ágnes, a éteri mester már nem tudott kezelni! Ekkor valami isteni gondviselés folytán éppen akkor ékezett meg az igen morcos Mihály. A nehézsúlyú országos szkanderbajnok és büntetőjogi egyetemi hallgató, hogy számon kérje húgát, miért hagyta félbe az egyetemet alig két szemeszterrel a szakvizsgája előtt! Kerekes szék ide, kerekesszék oda, a dílert előbb a rendőrök akarták elvinni, ám de aztán hamar kiderült, mentő kell hozzá és hordágy. Meg kiskanál, hogy összekanalazhassák azt, amit Misi hagyott belőle!
Pillanatokon belül eltelt harminc év. Móni a hetvenharmadik születésnapi tortája előtt ült, készülve rá, kívánjon és elfújja a gyertyákat. Körülötte két gyermeke, azok családjai és hét unokája. Misi még mindig irdatlanul erős ember, viszont Ágnes megszelídült. Soha többé nem vett fel fekete ruhát és soha többé nem volt vele semmi gond. Befejezte az egyetemet. Problémás gyerekeknek segít beilleszkedni. Aranyos kislány, majd családanya lett belőle. Mónika szeretettel végignézett rajtuk. Mit is kívánhatna még? Hiszen mindene megvan. Nincs semmi sem, amire szüksége lenne. Talán Szilvia, igen, ő hiányzik neki nagyon. Viszont ő meghalt. Meghalt több mint negyven éve, mégis olyan, mintha Ágnessel folyamatosan ott lenne vele. Mit is kívánhatna, mielőtt elfújja a gyertyákat a szülinapi tortán? Megvan! Elmosolyodott és kívánt.
Nem magának és nem olyat, amit az ember általában. Lendületesen fújta el a gyertyákat és a kívánsága elrepült az égiek felé. Hogy mit kívánt? Azt nem árulhatom el, mert akkor nem fog teljesülni. Még abban az évben, júliusban ő is elment, és csak a szülinapi kívánsága maradt utána. Hogy hová ment? El a földről, el a fényhazába, egy magasabb rezgésű Éterbe. Mert bár nehezen kezdődött élete, semmiért nem adta volna oda emlékeit az enyészetnek. Boldogan halt meg, Karmája végre felemelkedett.
Vége…
