Napbomba
Két nagydarab, csupa izom nyomozó faggat egy vékony csontú, legalább nyolcvanévesnek kinéző öregembert, dr. Battonyai Róbertet, aki fekete fehér zebracsíkos öltönyben, fehér keménykalappal a fején, kerek szódásüvegszerű szemüvegével és karján fekete esernyővel ücsörög a központi rendőrség egyik kihallgatóhelyiségében egy fémasztalhoz bilincselve mindkét kezével, miközben mellényzsebében aranyóra, melynek sárgán csillogó lánca katonás rendben mellénye hajtókájához van rögzítve. Mintha csak egy múlt századi, másik univerzumból származó ügyvéd lenne.
– Mi emberek nem szeretjük a terroristákat. Akkor se, ha az a Földön kívülről érkezett!
Kezdte újra a jó zsaru, rossz zsaru szerepeiket alaposan túl játszó, és azokat már régen összekeverő rendőr.
– Én nem vagyok terrorista. Napbomba készítő vagyok, ez a munkám – felelte az öregúr nyugodtan, levéve szemüvegét és megtörölgetve azt, mintha az adott szituációban ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
A hátul a falnak támaszkodó nyomozó egy pillanatra azt hitte, rosszul lát, és tényleg! Mert az öreg keze, még mindig az asztalhoz van bilincselve. Miközben próbálta az előbb látottakat értelmezni, most vette csak észre, hogy az öreg táskája és esernyője a helyiségben van, ráadásul nála, pedig azt mintha a portánál elvették volna tőle. Társa nem vette észre az öreg előbbi kis trükkjét így folytatta tovább a kihallgatást.
– Fel akarja robbantani a napunkat, tehát terrorista.
– Nem fel akarom, hanem fel fogom robbantani, mert ez a dolgom, és mert ez a soron következő nap. Amúgy mit csinál egy terrorista? Kérem, definiálja!
– Terrorista erőszakot alkalmaz vagy azzal fenyeget. Olyan a stratégiája, mely félelemkeltés révén meghatározott politikai, ideológiai vagy vallási célokat szándékozik kikényszeríteni.
– Értem, akkor én nem vagyok az, mert csupán figyelmeztetni jöttem önöket.
– Figyelmeztetni?! Közölte, hogy van nyolcszáz évünk elhagyni a Földet.
– Nem. Én nem ezt mondtam. Szó sem volt a Földről. Én erről a galaxisról és a szomszédos kétezerről beszéltem.
– Az nem ugyanaz?
– Nagyon nem, mert csak magáért a Földért nem robbantunk napot.
– Mégis ezt hogyan gondolták. Csak úgy idejönnek és napot robbantanak, mert éppen ahhoz van kedvük?!
– Én robbantok. Nincs itt kérem semmi többes szám. Amúgy meg nehogy már rám tolja a felelősséget! Mondhatni jó fej vagyok, mert időben szóltam. Ha képtelenek felzárkózni, akkor elpusztulnak és kész. Nekem tök mindegy, mert én túlélem.
– Tehát bevallja, hogy az emberiség létére tör?!
– Nem kérem, én nem törtem senki létére. Én napot robbantok, mert ez a dolgom. Ha maguk emiatt kihalnak, az meg a maguk problémája. Az aranyhalakat sem kérdik meg, akarják-e, hogy leeresszék a halastavat, amikor szükséges.
– Maga az emberiséget aranyhalakhoz hasonlítja?! Ez még itt a Földön is sértő!
– Igaza van. Valóban sértő, de nem értem, ezzel magának mi baja?
– Hogyhogy nem érti?!
– Az aranyhalakra nézve sértő az összehasonlításuk, nem magukra.
– Hogy képzeli ezt?! Ebből igen komoly diplomáciai gondok lesznek!
– Nem hinném. Nálunk már betiltották a politikát. Nincsenek diplomatáink, se semmi más kórságunk. Szimplán csak felrobbantom a napjukat mire ideérek a melóval. Ennyi. Annyit jártathatják a szájukat amennyit akarják, senkit sem érdekel. Mikor innét kisétálok már mérem is fel a napjuk állapotát és pontosan nyolcszáz évük lesz felkészülni a költözésre.
– Maga innen nem sétál sehová sem! – és hogy a két magas beosztású nyomozó nyomatékot adjon szavainak, mindketten az asztalra támaszkodva közel hajoltak az öregúr személyes terébe hatolva, ám de az egy fikarcnyit sem zavartatta magát.
– Tényleg?
– Bizony tényleg!
Az öregúr lenyúlt a táskájáért maga mellé és azt az asztalra téve elforgatta a számzárat a három nulla állásba. Megnyomta annak tükörfényes fém gombjait, azok kattanva kinyíltak. Kivette az uborkás szendvicsét, és jóízűen falatozni kezdte. Ez már csak azért is volt meglepő, mert ezelőtt tíz másodperccel, még mindkét keze a fémasztalhoz volt bilincselve. A bilincs még mindig ott volt, ám most mindkét nyomozó egyik kezén, egy-egy. Azok mozdulni sem tudtak, mint ahogyan senki sem az épületben. Dr. Battonyai Róbert hivatásos naprobbantó és nemzetközi cukrászmester jóízűen falatozta az uborkás szendvicsét, míg az el nem fogyott, majd megtörölte száját egy a szendvicse mellé a felesége által elkészített karácsonyos zöld szalvétával.
– Uraim, örömömre szolgát önökkel ismeretséget kötni. Sajnálom, de mennem kell. Ma még fel kell robbantanom két napot is innét úgy hétmilliárd kilométerre. Kérem ne feledjék, nyolcszáz év! Ennyi idejük van kiköltözni az önök számára bérleménybe adott univerzumból. Nyolcszáz év! Egy másodperccel sem kapnak több időt. Ajánlom magamat! A viszont látásra – Megemelve kalapját elköszönt és kisétált a kihallgatószobából, és a rendőrőrsről is a falon keresztül. Mikor kint taxiba szállt és elhajtott, tudott csak mindenki megmozdulni.
* * *
Két tejút közt, egy bolygó töredéke lebeg. Mintha csak kirobbantattak volna egy darabot belőle. Alul csak föld és sziklák, kiálló gyökerek, míg felül egy rét, rajta fákkal és egy múlt századi villával. Itt-ott tehenek legelnek, pár birkából álló kicsike kis nyáj a ház mögött, mellette csirkék kapirgálnak s egy macska lustán fekszik az egyik szénakazal tetején. Egy térkapu nyílik rajta, egy taxi hajt ki belőle és áll meg a villa előtt. Dr. Battonyai Róbert hivatásos naprobbantó és nemzetközi cukrászmester fizet, majd kiszáll és a taxi elhajt egy éppen akkor megnyíló térkapun keresztül. Mindebből a taxisofőrnek semmi sem tűnik fel. Az öreg előveszi aranyóráját, rátekint. Éppen időben érkezett haza, kész a délutáni tea. Majd hatalmas kulcscsomójából kiválaszt egy kulcsot, azzal ajtót nyitva. Belép és első dolga levennie cipőjét és papucsot húzni, miután esernyőjét és kalapját a fogasra akasztotta.
– Szervusz édesem, megjöttem.
– A délutáni tea már tálalva, azonnal hozom a friss süteményt.
Idős neje jelent meg ebben a pillanatba egy tálcával a kezében, rajta még gőzölgő aprósüteménnyel.
– Gyere kérlek ki a téli kertbe, ma nem a Living Roomban teázunk. Olyan csodálatos az idő drágám.
– Oh, well. Valóban csuda szép napunk van ma! Nemdebár?
Miután megteáztak kerültek csak szóba a világ dolgai, és neje is csak akkor kérdezett rá az ő Róbertja mai napjára.
– Kifejezetten szomorú napon vagyok túl. Ahol voltam jelezni a tevékenységem, nem fogadtak igazán nyitottan.
– Valóban?
– Igen, sajnos. A világ ahol jártam, megrekedt a fejlődésben. Dogmák tartják rabságban őket és politikusaik vannak. Az emberélet nem sokat ér, pedig jutna mindenkinek a javakból bőven, ha egyes emberek nem lennének annyira telhetetlenek és érzéketlenek.
– Ezt igazán szomorúan hallom.
– Bizony, nem felemelő érzés látni ahogyan a vesztükbe rohannak. De hát mit tehetnénk mi? Én igazán figyelmeztettem őket. De kinevettek, mikor mondtam, már csak nyolcszáz évük van dimenziót váltani és elhagyni a Földet.
vége…
