A Lakoma
Párizs, az örök elegancia városa volt, ahol a fények mögött sötét titkok lapultak. Egy eldugott mellékutcában állt egy különös színház, aminek még nem volt neve. Az épület homlokzata ódon volt, mégis lenyűgöző, mintha maga az idő is megállt volna előtte. Nem volt tábla, nem volt plakát, nem volt műsorfüzet. Csak egy ajtó, ami éjfélkor kinyílt és hajnalig nem záródott be.
A legenda szerint az első előadás egy halálesettel kezdődött. A főszereplő sosem jött le a színpadról és azóta sem látta senki. A darabokat ismeretlen szerzők jegyezték, a szereplők nevei nem szerepeltek sehol. A nézők mégis jöttek, mert valami vonzotta őket. Egy érzés. Egy hívás.
A színpadon megelevenedtek a múlt árnyai: a díszletek a XVIII. század hangulatát idézték, a színészek pedig úgy cserélték álarcaikat, mintha maguk is az idő szövetéből születtek volna. A társulat vezetője, John Everson, sosem szerepelt a darabokban, de minden előadás előtt ő köszöntötte a közönséget. Frakkban, sétapálcával, mosolyogva jelent meg. Mintha nem is ember lett volna, hanem egy régi színházi emlék, ami újra és újra visszatért.
Pierre Éclair a híres nyomozó egy eltűnt lány, Hélene ügyében nyomozott. A lány utoljára egy új barátjával ment el színházba, ebbe a névtelen színházba. Pierre jegyet váltott az éjféli előadásra. A jegyen csak ennyi állt:
„A darab címe: A Lakoma.”
Az éjszaka Párizsra borult, a lámpák fénye elmosódott a ködben, a falevelek táncot jártak az őszi szélben. Pierre megérkezett a színházhoz, és elfoglalta a helyét. A nézőtér sötét volt, a levegő nehéz, mintha évszázadok pora ült volna meg benne. A színpadon vörös bársonyfüggöny függött mozdulatlanul, aztán a fények kihunytak.
A darab elkezdődött.
Egy nő jelent meg bilincsbe verve, arcán a rettegés tükröződött. A férfi színészek körbevették, maszkot cseréltek, és torz arcukkal, hosszú szemfogaikkal rávetették magukat. A nő sikoltozott, könyörgött, de a közönség csak tapsolt. Pierre megdermedt. Amit látott, túl valóságosnak tűnt.
Az előadás után Pierre a színfalak mögé sietett. Egyetlen ajtót talált, rajta ez állt:
„Csak a szereplők léphetnek be.”
Sajnos, nem jutott be. Otthon, az éjszaka közepén, egy árny jelent meg a szobájában. Egy nő ült a foteljében, vörösen izzó szemekkel.
– Már vártunk rád – suttogta a nő. – A szereped készen áll.
– Nem vagyok színész – jelentette ki Pierre, miközben hátrált.
– Dehogyisnem. Már játszottál, csak még nem tudtál róla.
– Én nem leszek része ennek a színjátéknak – mondta határozottan, miközben a párnája alól előhúzta a revolverét és ráemelte a látogatójára.
Stephanie közelebb lépett, jéghideg ujjai Pierre karjára fonódtak.
– Már késő. A függöny lement, Pierre. A darab elkezdődött.
A nyomozó érezte, amint eltörik a csuklója. A fegyvere kiesett a kezéből. A vörös hajzuhatag belepte és éles fájdalmat érzett a nyakán. Lebénult, majd a földre zuhant. A tegnap esti előadás sikolyai visszhangoztak a fejében. Tudta, hogy csapdába esett: nem volt menekvés.
Másnap reggel Párizs hírei Pierre Éclair nyomozó rejtélyes eltűnéséről szóltak. Utoljára akkor látták, amikor A Lakoma című darabot játszották abban a névtelen színházban. A hollétét örökre befedte a homály.
A színház honlapján aznap este új előadást hirdettek. Cím nélkül. Szereplők nélkül. Csak egy rövid üzenet állt ott:
„Ma éjfélkor új darab. A valóság ismét színpadra lép.”
