A Zenedoboz
A lebukó nap vörös fénye végigáradt a Teithe fodrokkal ékesített felszínén, körbefolyva a folyami bárkát, átsütve háromszögletű vitorláján és vérszínre festve shilluki párduc fejét formáló orrdíszét. Berengier, a manifesztátor a korlátra könyökölve tekintetével követte a part mentén végigfutó földúton végiggördülő ökrös szekeret. Ha sokáig hunyorgott, látta, ahogy a bakon ülő férfi rácsap az ostorral az igásállatokra, aztán hátrapillant a hátul zötykölődő faládákra. Rajta túl szántóföldek zöld négyzetekből összeállt szőnyege terpeszkedett. Lovakkal húzott ekéjét maga előtt tolva egy férfi vánszorgott át, mint papírlapon lustán átmászó bogár. Vályogból emelt, szénatetővel koronázott halászkunyhó kúszott a manifesztátor látóterébe, zsombéktól keretezve. Ajtaja előtt tagbaszakadt halász foltozgatta az ölében tartott hálót.
A mágus kinyújtóztatta tagjait, ellépett egy kötelet hurkoló sötét bőrű matróz mellett és az orrdíszen kuporgó fapárduc mögé lépve a távolba révedt. A láthatáron már látta úti céljának, Brisbone városának falait. A terméskövek vérezni látszódtak az alkonyi fényben, a kerek bástyák szinte belső fényben lángoltak.
– Csodás ez a látvány, mester – lépett mellé Obare, a Tajtékpárduc kapitánya. A shilluki férfi Berengier fölé tornyosult. Karján kötegnyi izmok dagadtak, az azokat fedő ébenszínű bőrön vastag fehér vonásokkal a déli esőerdőkben imádott szörnyistenségek acsarkodtak. A mellkasán feszülő folyamfarkasbőr mellényének zsebéből csontból faragott pipát húzott elő, és kígyó formájú csutoráját bekapta. – Ha lenne itt egy kis tanyám, minden napszálltakor kiülnék ide gyönyörködni a vérző falakban.
– Nem a városban élne, közel az üzlethez? – kérdezett vissza Berengier.
Obare végighúzott egy olajba mártott pálcikát a hajó korlátján és a kipattanó lángot a pipába tömködött dohányba nyomta.
– Nem tudnám igazán élvezni az aranyat, késsel a hátamban. – A pálcikát hányaveti mozdulattal a hullámok közé vetette. – Itt pedig könnyen lehet ám pengét kapni. Elhiheti. Főleg ha azt szállítjuk, amit.
– Nyugodtan tartsa a hullámokon a hajót, kapitány – lépett távolabb Berengier. Gondolatai visszatértek a kapitány íróasztalában tartott csomaghoz és annak roppant ősi tartalmához. – Kezeskedem afelől, hogy a csomag nem okoz bajt.
– Kezeskedjen is! – csapott rá Obare a vállára festett acsargó tigrisfejre. – Nem akarok Tiguru, a tigriskirály asztalára kerülni. Korogjon a vén fattyúnak csak a gyomra. Az én asztalomon gőzölögjön a jóféle halleves, és mellette a tüzes keleti bor! – Hangos csobbanás hallatszott, egy fiatal, szálkás matróz, aki addig sietős mozdulatokkal a fedélzet deszkáin mázgálta szét a szappanos vizet, felrúgta a favödröt. – A kiszáradt fa démona faljon fel te likas fejű! – kiáltotta, aztán bocsánatkérően Berengierre nézett.
– Maga a kapitány – mondta a mágus. – Én pedig csak egy utas.
– Sok arannyal – emelte fel mutatóujját Obare. – Nos, ha megbocsát... – A matróz felé fordult, és elbődült. – A Faapó dugná fel neked a legvastagabb ágát!
Berengier soha nem tudta megszokni ezt. Mint mágussal, főleg mint harci kiképzést kapott manifesztátorral úgy bántak, mintha maga Tirian ruccant volna ki közéjük holdbéli Ezüstkastélyából. A víz felett a szél frissen kaszált fűnek üde illatát hozta hozzá, és röpítette Bélenbe, családja ősi birtokába és erődjébe, a Nyestvárba. Vágyott végigsétálni a főterem hosszú faasztali között, megállni az apjáról készült olajfestmény előtt, és szemeivel kifaggatni a vászonról rámeredő, marcona férfiút.
A város folyami kapujához közeledvén egyre több hajóval találkoztak. Egy északi hosszú hajó tűnt fel előttük négyszögletű vitorláján kék sávokkal, és elsuhant jobbjukon. Balról egy hatalmas kogg teknőforma hajóteste vetett árnyékot a mellette eltörpülő Tajtékpárducra. A nap rézvörös korongja eltűnt a láthatár egyenes vonala mögött lángszín derengést hagyva maga után, mikor a folyami bárka átsiklott Bristone vízi kapujának roppant boltíve alatt és a partmentén feléjük magasodó kőházak felfogták a világtól éjszakai búcsút vevő nap utolsó sugarait.
A partról a folyó vize felett eljutott Berengier füléhez a járókelők tömegének hangos, ezer vitából, megállapodásból és jókedvű beszélgetésből összeolvadó zsivaja, amit itt-ott túlharsogott a portékáikat kínáló kereskedők ritmusos kántálása. A dokkokban ringatózó hajók fedélzetéről helyi munkások pakolták le az árut. Emitt embernyi méretű hengerré tekert mintás szőnyegeket fektettek magas gúlába. Amott határhegységi aurochok csordáját terelte le egy szálfatermetű, szőke északi, miközben nála alacsonyabb, vörös szakállú honfitársa egy hihetetlen kövér kereskedővel vitázott, akinek ékszerei már messziről csillogtak. Tőlük nem messze Berengiert szomorúbb látvány fogadta. Acélból készült ketrecben egy tucatnyi ixchell szorongott. Széles válluk egymásnak feszült. Szürke csíkos bundával fedett izmaik ugrásra készen feszültek. Aranysárga szemeikben a láng szinte ordította, mit tennének az őket bámulókkal, a rájuk alkudozókkal és azokkal, akik elhozták őket erre az átkozott helyre.
A Felhőtorony könyvtárában egész kódexeket megtöltenek az ixchellek történetei. Mily nemes és becsületes vadak. – Egy magas, sötét hajú férfi kihegyezett farudat dugott be a rácsok között, és az egyik szőrös óriás vállába döfte. Fémes pendülés és tompa puffanás hallatszott, amikor a rab kínzója vérére szomjasan nekiugrott a rácsnak. Ezek mégis állatként hajtják őket az itteni arénákban. Újabb különbség a látók és a vakok között.
Berengier lehajtotta a fejét, az ixchell kínzójának csengő kacaja elhalkult. Szinte látta maga előtt, hogy Noréné egy nyílvesszőt az íj húrjára fektetve akasztaná a nevetést a rabszolgakereskedő torkára. Hogy utána egyenként verje le a bilincseket a zárakról kiengedve a szolgákat.
Megint rágondolok, nagyon jó – gondolta rosszkedvűen. Talán ha megtalálná a módját a fattya lelkében tomboló vihar megzabolázására. Ezek után menne mint a karikacsapás a kiképzése és az örökségének továbbvitele.
Jól van Siwakor. Köszönöm, hogy telebeszélted a gadwyrok bolondságával a fejem – mondta gondolatban a gadwyr harcosnak, akit csak három viszontagságos napig ismerhetett és mondhatott barátjának.
Kinyújtóztatta tagjait mikor elmaradt mögülük egy khonieli kereskedőgálya és a folyó kanyarulatában feltűnt a céljuk. A terméskőből épült dokk tíz méternyire nyúlt be a folyam csillogó tömegébe. A végébe egy oszlopot állítottak, aminek a tetején földhöz lapuló faragott griff lógott le, épp úgy ahogy Kerrian a Felhőtoronynak címzett levelében meghagyta. Mikor meglátta a töltésen végigsiető sovány alakot, már tudta, hogy a levél íróját látta. Az őrültet, aki még ha csak napokra is, de a gyűjteményében akar tudni egy ősi és elátkozott ereklyét.
* * *
Kerrian késpenge vigyora kettőbe vágta a férfi megnyúlt arcát. Aranysárga szakálla a legújabb divat szerint vastag kontyban omlott keskeny mellkasára. Hosszú haját a feje búbján összetűzött kontyban hordta. Buggyos ujjú arany cérnával átfűzött bársony zekéjén sehol egy ránc. Gyűrűsujján piros köves pecsétgyűrű csillogott.
– Üdvözletem Berengier – mondta, és mutatóujját halántékához érintve köszöntötte, mint nemes a nemest. Berengier kurtán viszonozta, ahogy az illem kívánta. Még ha Dérpajzsú Bélen leszármazottja is köszönti azt, kinek apja aranyért vásárolta családja címerét. – Remélem, jól fogja magát érezni Brisbone-ban, és a többi, és a többi. Megnézhetném a zenedobozt?
– A kapitány szállásán helyeztettem el – mondta Berengier. – Ő majd odavezet minket.
És a jobbján álló Obare-re pillantott. A férfi szemében, mint a Berengier által ígért aranyérmék, úgy csillant meg a kapzsiság.
* * *
– Ahogy kéri, mester – mondta kenetteljesen. A kapitány fényűző szállását a hajó hátsó részében rendezték be. A széles ablakokon sápadt szürke fénypászma esett a szoba közepén terpeszkedő déli tölgyből faragott étkezőasztalra. Egy pokolgyík szarvakkal ékesített feje meredt rájuk üvegszemeivel, mikor beléptek az ajtón. A sarokba állított íróasztalra felhalmozott iratok megzizzentek a kinyíló ajtó keltette légáramlatban.
– Úgy véltem, hogy magánál tart egy ilyen kincset – mondta Kerrian, és szórakozottan végignézett a padlóra terített barna-fehér csíkos zebrabőrön. – És nem pedig egy hajóskapitányra...
– Talán gondja van, a hajóskapitányokkal? – kérdezte Obare.
Kerrian egy lapos pillantást vetett a férfira, aki felvonta a szemöldökét.
– Jól ismerem Obare kapitányt – mondta Berengier. – Annyira, hogy megbízzak benne.
A kapitány előhúzott egy kulcsot, és az íróasztal mögé sietett.
– Különös, hogy egy mágus bárkiben is megbízik – mondta, és szemügyre vette a falra erősített fanyelű tőrt. – Ó. Ez gyönyörű. – Izgatottan futtatta végig a tekintetét a nyélbe faragott ugrásra kész oroszlánokon, a levél alakú acélpengén. – Ezt a kést Uasethnek, az oroszlánistennek ajánlották. Nem láttam még ilyet, csak hallottam erről. – A jobb kezével kinyúlt, hogy megérintse, de Obare szúrós tekintete megállította. – Bocsásson meg.
– Az anyám kovácsolta a pengét, apám faragta a nyelet – mondta Obare.
– Hm. – Kerrian hátralépett, de a szemét nem vette le a tőrről. – Adnék a fegyverért kétezer finnont. Gondol...
– Nem fegyver, ajándék – mondta Obare, szavai mint a shilluki párduc morgása. – Jöjjön, és lássa.
Íróasztalának titkos fiókjából egy sárgásbarna fából faragott, keskeny ládát húzott elő és helyezett az asztalra. Egyszerű rézcsatok tartották össze. Halk kattanás, és Obare felnyitotta a doboz fedelét. Annak bíborszínű bársonnyal kibélelt belsejében aranybarna dobozka pihent. Tetejére ezüstporral egymásba kapcsolódó háromszögeket és köröket festett annak alkotója. Berengier odalépett, és óvatosan kiemelte a zenedobozt.
– Ohhh – mondta Obare és gyermeki örömmel, szinte féltő szeretettel emelte a szeme elé a dobozt, ügyelve arra, hogy ne ejtse el. – Végre itt vagy. Bizony megvan a helyed. Megvan ám, a helyed. Ezt nézzék csak! – Az asztalra helyezte a zenedobozt és felnyitotta a tetejét. Egy arctalan, pálcika karú és lábú emberke pattant elő és kezdett szögletes, torz táncba a doboz belsejéből áradó zenére. Kerrian csodálattal nézte a lassan körbeforgó bábot, és hallgatta a nem e világi zenét.
Obare a tőrére rakta kezét, és halk imába kezdett. Berengier a homlokát ráncolva hallgatta a zenét. Fülével nem találta a lant húrjainak halk pendülését, a kifeszített hártyához ütött dobverők szívdobbanását. A fuvola és furulya dallamos trilláját. Igazából nem hallatszott ebben a dalban semmi emberi, mintha a dallamot az éter létezésen átívelő áramlataiból kényszerítette volna egy torz elme. Mert az csak is torz elme lehetett, aki ezt zenének nevezte.
Fájdalmas kórusra emlékeztette. Maga az éter siratta azt az energiát, amit ez az apró tárgy csak azért magához kényszerített, hogy az apró báb folytassa szögletes táncát. Berengier odalépett, és lehajtotta a zenedoboz tetejét.
– Még keveset tudunk a telkhinek ármányairól – mondta, mikor Kerrian felháborodottan felnézett. – Ezt a leletet ártalmatlannak ítéltük, de nem tudni, milyen kórsággal fertőzheti meg az ember elméjét. Ezért is csak egy hónapra kapta meg a tárgyat – a ruhája belső zsebébe nyúlt és egy lepecsételt borítékot nyújtott át neki. Kerrian széthajtotta a levelet, és végigolvasta a Felhőtorony főmágusa által írt sorokat.
– Szóval egy hónapig a városban lesz és őrzi a zenedobozt?
– Nem. A tárgytól védem magukat – mondta a mágus.
Kerrian bólintott, azzal ruhájának belső zsebéből szintén előhúzott egy összehajtogatott levelet.
– Hallottam, hogy nemesi származású – mondta mosolyogva Kerrian, miközben széthajtogatta a levelet. – Nos, akkor remélem hozott alkalomhoz illő öltözéket.
Pár mondatot vetettek a papírra sötét tintával. A betűk kerekded kígyókként tekeredtek végig a fehér mezőn:
„Ezennel meghívom Brisbone városának jeles és gazdag, nemeseit és polgárait ma esti fogadásunkra a villámban. Jöjjenek és lássák a történelmet, amit a gyűjteményemben őrzök. Ereklyék és ősi korokból származó leletek formájában. Üdvözlettel: Kerrian le Verge.”
Berengier kimért mozdulatokkal elvette a borral teli kristálypoharat a felé nyújtott tálcáról, és végigfuttatta tekintetét a villa nagytermében összegyűlt vendégseregen.
Egy kövér férfi, aki kék és piros selyemruhájában egy hatalmas, mozgó katonai sátornak tűnt, tenyérnyi hús- és sajtszeleteket pakolt a tányérjára a fehér abrosszal takart, étellel megrakott asztalról. Szafttól csöpögő kolbász vastagságú ujján egy hollót formázó pecsétgyűrű csillogott. Az izzadtságtól csöpögő homlokú nemes mellet egy nála talán tíz évvel fiatalabb hölgy ásítozott. Feltornyozott, mézszín haját rubintszín drágakövekkel ékesített hajháló tartotta a helyén.
Egy síklakó kereskedő, akinek köntösén aranyfonállal szőtt tigrisek várakoztak a felettük repülő főnixmadarakra egy fali fülkében pihenő kőből faragott démonfejet méregetett. Enyhén keskeny vágású szemei belemélyedtek Qalac ősi démonistenének dülledt szemeibe.
Egy izmos, napbarnította bőrű férfi, kinek ujjatlan szarvasbőr zekéje szabadon hagyta inas karjait, végére ért mókásnak szánt történetére és felkacagott. Ezüstszín fejpánttal leszorított, fonatokba rendezett hosszú haja hátralibbent. A köré sereglő, főként hölgyekből álló társaság is felkacagott. A közelükbe kiállított megkövült koponya gúnyosan vigyorgott, mintha ő is a ficsúr mulatságosnak szánt történetet élvezné.
Berengier belekortyolt a borba, és megforgatta szájában a kesernyés italt. A pohárral a kezében elindult, és mindent újra szemrevételezett. Kikerülte a beszélgetők egy aprócska csoportját és az egyik oszlophoz lépve az éterrel a kőre festett jeleket keresett. Belső látásával éppen a vörösmárvány csempékkel borította padlót futotta át. A beszélgetők csoportjaiból kereskedők léptek elő, és az illem szerint köszöntötték. Berengier pedig szint úgy, a belé nevelt illem szerint viszonozta ezt, és udvariasan a folyami hajóforgalomról, a legutóbbi aratásról és a nemesi családokban várható gyermekáldásról érdeklődött. Miután a nemes vagy kereskedő kedvesen, de kimérten válaszolt neki megvárta azok kérdését a Felhőtorony helyzetéről.
Ő pedig udvariasan az ifjú korában ezerszer betanított „mindent látunk és mindent a kezünkben tartunk” mondattal tért ki a kérdések elől. Egy felkontyolt hajú nemes a dalgini kalandjáról érdeklődött, de Berengier felemelte a kezét és egy elnéző mosollyal a férfira pillantott.
– Sajnálatos dolog történt, de mi törődünk a rendtársunkkal – mondta Berengier. – Dalgin városa megszabadult a veszélytől.
A nemes bólintott, és bosszúsan a lakomaasztalhoz lépett. Berengier követte tekintetével, de akaratlanul is a terem közepe felé fordult. A zenedoboz egy embernyi magasságú faemelvény közepén foglalt helyet, egy kék bársonykendővel letakarva. A férfi tekintete rajta maradt, szinte hallotta a faláda belsejében lüktető valami szívverésre emlékeztető hangját. Érezte, ahogy az éter áramlatai rémült kígyóként próbálják megkerülni.
A tárgyban lévő ősi és tiltott mágia – ha ezt egyáltalán annak lehetett nevezni – shilluki vámpírpókként akart rájuk akaszkodni és kiszipolyozni belőlük az erejüket. Hirtelen nem tudta embernek látni a körülötte iszogató és beszélgetők csoportját. Selyemruhába öltöztetett, beparfümözött birkákká változtak szeme előtt, akik mit sem sejtettek a bokorban rejtező farkasról. Úgy csipegették a széles asztalokra kirakott fűszeres falatkákat és úgy kacagtak társaik ízes, nem egyszer mások kárára megesett történetein.
A tekintete megakadt egy idős férfin, ki vállát az egyik vastag oszlopnak támaszkodva figyelte őt.
Vakondfekete zekét viselt, amit ezüstgombokkal fogott össze. Sarkáig érő, ezüsttel szegett köpenyét ugyanilyen színű, egyszerű csat fogta össze a jobb vállán. Berengier erre elsőre felfigyelt, hisz a Brisbone nemesség a mellkasán összefogva viselte ezt a ruhadarabot. Berengier a Thyndirk Nagykirályság nemzetségfőit látta ilyen módon hordani saját, farkasprémmel szegett palástjaikat. A titokzatos figyelője félrekapta fejét, mikor Berengier állta a pillantását. Ő azonban még így is látta a férfi ráncokkal fedett kerekded, de erős vonású arcát, és az azt kettészelő vastag, de kőszikla keménységű orrot. Vállára omló őszes haja, melybe szürkéskék tincsek vegyültek meglibbent, mikor kimérten visszafordult Berengier felé.
Aztán, mint aki megelégelte a nézelődést, meglepően erős léptekkel a varázslóhoz lépett.
Berengier még közelebbről rájött, hogy valahol látta a különös férfit, igaz nem rémlett hol és mikor.
– Találkoztunk m...
A férfi türelmetlenül odadobott neki egy ezüst érmét. A fáklyák aranyszín fénye megcsillant a kettejük között átrepülő hüvelykkörömnyi fémdarabon. Berengier kinyúlt a villanás felé és elkapta. Hagyta, hogy az ezüstérme az ujjairól a tenyere közepébe szánkázzon, és megnézte. A férfi arca volt belevésve. Hosszú haját tarkóján összekötözte, de a vastag orról és a széles, hangsúlyos álláról felismerte.
– Kavan Hamon – olvasta el az érme szélén végigfutó felíratott. – Maga volt az, aki öt évvel ezelőtt egy tucatnyi hadihajóval és felfegyverzett kereskedőgályával a hullámsírba küldte a Teithe-en felúszó karling hadihajókat. Hős cselekedete példaértékű – azzal visszadobta az érmét. – Az Árbócok törője, a Hullámok lovasa...
Kavan rekedtes hangon felkacagott, és Berengierre sandított, aki visszaadta neki az érmét. Kavan megpördítette a kezét és eltüntette az érmét a tenyeréből.
– Nem csak maga jártas a mágiában – kacsintott a férfi, és belekortyolt a borába.
– Egy érmetrükknek semmi köze a mágiához – bizonygatta Berengier. – Sokkal inkább a kéz ügyességéhez és a szavak hatalmához.
– Ó – mondta Kavan és tekintetével a termen áttántorgó őszhajú nemest követte, aki hirtelen előreesett magával sodorva a jobb kezében fémtálcát egyensúlyozó felszolgálót. A bíborszín tunikát viselő férfi előreesett, a tálcára pakolt gyümölcsök színes péppé loccsantak a csempén, a kristálypoharak hangos csörömpöléssel törtek apró szilánkokká. A férfi bocsánatkérően motyogva igyekezett visszanyerni az egyensúlyát, de kis híján balra dőlt, ezzel majdnem lesodorva a mellette kiállított thyndirk rúnakövet.
Berengier észrevette, hogy a részegtől nem messze álló páncélinget és leengedett sisakrostélyos őr nem mozdult, pedig az ilyen fogadásokon a fegyveresek a gazda tulajdonát védik. Akkor ez miért nem ugrott?
– Mit keres Kerrian ünnepségén a Felhőtorony egyik manifesztátora? – kérdezte Kavan.
Berengier a fejével a letakart zenedoboz felé intett.
– Óvom a Felhőtorony tulajdonát – mondta. – Egy telkhin zenedoboz. Kerrian egy hónapra kapta meg.
– Ó! Kerrian nem sajnálja az aranyat, ha egy csodás síkvidéki szőnyegről vagy egy shilluki faragott párducagyarról van szó – morogta fanyarul, és Berengierre sandított. – A saját anyját, nem, anyai és apai ágon minden ősét pénzzé tenné azért a kupáért, amiből a Vadak ura itta a reggeli borát. – Aztán csettintett az ujjával, és körbepillantott a termen. – Érdekelne, hogy a Felhőtorony mégis miért adott egy olyan értékes tárgyat, egy olyan alaknak, mint Kerrian?
A férfi szemeiből őszinte érdeklődés villant, de Berengiernek nem voltak illúziói. Ez csak lepelként takarta a tudás iránti mohóságot. Ami viszont különös árnyalatot kölcsönzött Kavan hangjának.
– Miért, milyen alak Kerrian? – kérdezett vissza. – Mármint azon kívül, hogy haszonleső, mohó és óvatlan?
– Tisztelem hatalmas tudásodat mester, de errefelé a kérdésre mindig feleletnek kell jönnie – figyelte elmélyülten a serlegében lötyögő boron megcsillanó fáklyafényt. – Bármi is a szokás Nyestvárban, vagy bármit is okítottak neked a Felhőtoronyban.
A férfi egyenessége és játékos bölcsessége nem hasonlított egy selyemruhába bugyolált pojácára, akikkel az este folyamán annyiszor dolga akadt. Kavan inkább olyannak tűnt, mint a Felhőtorony bölcs és türelmes tanítói, akik értettek ahhoz hogy büntessenek, ugyanakkor jutalmazzanak is. Berengier egy pillanatra behunyta a szemét, és belső szemével szemügyre vette a férfit. Az éter áramlataiból nem indultak el vékony csápok ragyogó fényburkot vonva a férfi alakja köré.
Akkor mégis minek volt köszönhető az a ősöreg csillogás a férfi szürke szemében, ha nem a mágiának?
– Kerrian tett a rendnek néhány szívességet – kezdett bele. – A Torony barátja. A családja birtokában volt néhány mágikus erejű arkany amulett, és pár fóliáns rajta a Qalac alatti kazamaták térképével. – Ivott egy nagyobb kortyot a vízzel hígított borból kimosva az emlék hatására feltóduló keserű ízt a szájából. Nem sok hasznát vette azoknak a térképeknek. – A torony barátja, és így egy hónapra megkapta a zenedobozt.
– Lehet, hogy a torony barátja – hajolt közelebb Kavan. – De nem Brisbone-i népé. Vannak pletykák, hogy folyami csempészekkel cimborál. Azok bódító italokat és porokat, valamint olyan csontfaragványokat hoznak, amelyeket shilluki templomokból lopnak az ottani tolvajok. És állítólag úgy tesz, mintha az ezekért kapott mocskos pénzt tisztességes kereskedelemmel kereste volna meg. De kezelje ezeket a híreket fenntartással, ahogy azt is, hogy nem régibben egy csapatnyi szerencselovag gadwyr faragványokat rabolt neki.
– Ezek csak pletykák, ahogy mondta – figyelte Berengier egykedvűen a falra erősített északi csatabárdot. – Viszont ha igaz, akkor a rendet csak akkor érdekelné ha valami mágikusba ártotta volna magát.
Kavan is a bárdra emelte a tekintetét, és végigfuttatta tekintetét a nyelet díszítő rúnákon.
– A kis zenedoboz, mágikus?
Berengier továbbra is háttal a zenedoboznak állt, de a szemöldöke V alakba szaladt. A telkhinek a Felhőtorony varázslóinak is rejtélyes módon megcsapolták az éter áramlatait. Az így nyert erőt használták fel ostromgépeik működtetéséhez és a fegyvereikből ezt lőtték ki ellenfeleikre. Nem törődtek azzal, hogy az éteren tett ilyen mértékű erőszakkal hasadásokat hoznak létre a láthatatlan világon amiknek hatása lehet a láthatóra.
– Igen, de ami meghatja, kicsi. Csupán kellemetlen – válaszolta Berengier, mint akinek nem hasított volna a lelkébe a meggyalázott éter fájdalomsikolya. – És mint mondtam, gondoskodok róla ha bele akarná magát ártani. Ha bárki bele akarná magát ártani.
– Tartsa is nyitva a szemét! – súgta és belekortyolt a borába, majd rámosolygott egy olyan ember mosolyával, aki tudja, miről beszél. – Hatalmas megtiszteltetés volt, de most mennem kell.
– Meg se várja a házigazda köszöntőjét? – tette fel a kérdést Berengier, udvarias érdeklődés leple mögé rejtve szavainak cinikus élét. – Bármi is a szokás Brisbone-ban, de mifelénk a vendégnek meg kell várnia a vendéglátó köszöntőjét.
Kavan felkacagott, és felhajtotta az utolsó adag bort.
– Nem, ha a házigazda Kerrian – kuncogott és a szemeivel végignézett az északi bárdon. – Öreg vagyok én már, ilyenkor rég a kandalló mellett van a helyem. Vagy az ágyban, szóval – enyhén előredöntve fejét meghajolt. – További jó szórakozást, Berengier.
A varázsló egy biccentéssel köszönt el a különös öregembertől. És visszatért a dolgához, apró mágikus jeleket keresett a falakon. Semmi jele nem volt ilyesminek, így megállt a sarokba felállított asztal mellett, és levett egy almát a rajta tornyosuló gyümölcshalomból. Épp beleharapott, mikor Kerrian belépett a terem közepére, és megállt a zenedoboz mellett.
A férfi felköhintett, és belekortyolt a jobbjában tartott kristálypohárba. Szája udvarias mosolyra húzódott, mikor meghajolt a vendégei felé, mint a színpadra lépő csepűrágó...
Egy szolga lépett be az ajtón. Állán dús szakáll díszelgett, az orra alatt szőrös hernyóként vastag bajusz. Nem hozott étellel vagy itallal megrakott tálcát, karjai lazán lógtak a teste mellett. Lábait lendületesen emelte járás közbe.
Mielőtt kimondhatta volna dagályos és kibogozhatatlan szóvirágokkal teli beszédének első szavát, a terem kétszárnyú ajtaja kicsapódott és egy tucatnyi harcos masírozott be rajta. Bronzszín páncélinget, domború mellvértet és vállvértet viseltek. Sisakjukat hegyes tüske koronázta, arcukat négyszögletű sisakrostély fedte.
– Mégis kik maguk?! – állt eléjük Kerrian, de ájultan zuhant a padlóra, mikor az elől haladó harcos egy íves jobb horoggal állon vágta.
– Az este meglepetése – szólalt meg a csapat vezetője.
Az oszlopoknál álló őröknek több se kellett. Egy részük kezükbe véve buzogányra emlékeztető fegyverüket megindultak a betolakodok felé, akik ruganyos és begyakorolt léptekkel az emelvény és az ájult Kerrigan köré csoportosultak. Halk csikordulással előhúzták kardjaikat és maguk előtt tartották azokat.
Mikor összecsaptak az őrökkel, a megmaradt katonák elkezdték kiterelni a vendégeket a teremből. Berengier érezte, ahogy egy nehéz tenyér nehezedik vállára.
– Uram – mondta az őr. – Mennünk kell. A társaim megoldják.
Egy őr holtan zuhant a földre, az őt leterítő fegyveres kihúzta belőle vérmaszatos pengéjét és hárította a rá jobbról támadó férfi ütését. Az ismeretlen harcosok nem hoztak magukkal pajzsokat. De ilyen harci tudás mellett széles pengéjű pallósaik is megtették védelemül. Magabiztosan hárították az őrök ütéseit és vágtak vissza. Egy helyre koncentrálták az ellenség erejét, és mint erős kőszikla a tenger hullámait, úgy törve meg azt.
– Azt látom – söpörte le magáról lánckesztyűs kezet. – Megyek, és segítek nekik.
Még látta, ahogy két őr kivezeti a hullasápadt hosszú hajú piperkőcöt az egyik oldalsó ajtón.
– Nincs is fegyvere! – kiáltotta az őr Berengier után.
Az egyik őr rohamozott, de a szürke páncélos harcos kardjával félreütötte a feje felé zuhanó ólomgolyót és azzal a lendülettel a katona hasába döfte a pengét. Az egy vörös folttal a tunikáján zuhant el.
– Most már van... – felelte Berengier, és oldalra kitartott kézzel indult meg a küzdelem felé. A tenyeréből ezüstös örvény indult ki, ami lassan egy kard ezüstös pengéjébe sűrűsödött össze. – Mentse magát!
Az őr, látva már, hogy rá itt semmi szükség, kirohant a társai nyomán. Berengier pedig készen állt, hogy a harcba vesse magát. Két őr közé fog berontani. Látta, ahogy a jobb oldali ütésre emeli a buzogányát. A páncélos pedig hárításra emeli a pallosát. A mágus lábai rohamra készen behajlottak.
Ha időben ér oda, akkor pont akkor döfheti oldalba a betolakodót, mikor az hárítja a fegyverével a nyakát célzó csapást.
Futni kezdett, de a homlokán végigsuhanó forró szellő megállította. Hátraugrott a lába elé csapódó tűzgolyó kavarta lökéshullám útjából, és kardját maga elé emelve figyelte az elé lépő férfit. A terembe a legutóbb belépő szolga volt az. Felemelt jobb tenyere felett egy formálódó tűzgolyó pulzált. Szakállas arcán széles mosoly bujkált.
– Azt hitted nem készültünk fel rád, toronymágus? – kérdezte. – Megkínálhatom jó uram egy elég különleges és – elhajította a tűzgolyót –, forró fogással?
A tűzgolyó fényes lobbanással robbant szét az előtte és a célpontja között materializálódó ezüstös pajzson.
– Nem kell a kóstoló. A forró étel megfekszi a gyomrom – kiáltotta Berengier és az éterből három éles tőrt formált és küldött azokat az ifjú elemmágus felé. Az hátralépett és egy újabb tüzes lövedékkel telibe találta az első étertőrt, aztán jobbra ugrott a másik kettő útjából.
És újra támadásba lendült.
A kezéből kibocsátott tűzcsóva vérszín fénybe borította a termet, mikor átszáguldott annak levegőjén. Berengier maga elé mozdította a pajzsot és félreugrott. Az éterből kovácsolt korong egyből felizzott és darabokra robbant, mikor a lángokból formált lövedék telibe találta. A varázsló a földre került.
Pár pillanat múlva lekapta a köpenyét és félregurult az újabb, felé zuhanó apró hullócsillag útjából. A becsapódó lövedék által felhevített és felkavart levegő forró hulláma átcsapott rajta.
Egy villanásra látta a harmadik őr fejetlenül elterült hulláját, aztán a márványcsempék rácsozatát, majd az egyik páncélost ahogy a zenedobozért nyúlt. Felpattant és semmiből alakot formált étertőrt lőtt ki a zsoldos felé, a mellvért hátrésze és a sisak közötti keskeny rést célozva, ahonnan elővillant egy pillanatra annak csupasz tarkója.
Egy láthatatlan marok szorult közé és vágta a padlóhoz. Az ajtón át egy fekete nadrágot és egyszerű barna posztózekét viselő nő állt ragadozó vigyorral az arcán és lassan leeresztette ökölbe szorított kezét. Berengier hátába fájdalom terült szét, ahogy a láthatatlan marok egyre lejjebb nyomta.
Az étertőr folytatta az útját a katona tarkója felé.
Berengier izmai égtek a kíntól. A tüdeje szinte kilapult, a füle zúgott az agyába felszökő vértől. A bal kezében tartott kard a szétfoszlott. Az étertőrt pedig telibe kapta egy újabb tűzgolyó. A katona végül lehúzta a posztót az emelvényről, a kezébe kapta a zenedobozt és átnyújtotta a nőnek.
A másik a vállára kapta Kerriant, és míg a társai fedezték, elindult az ajtó felé.
Berengier felköhögött, mikor a varázslónő lazított a szorításán és az éterből idézett láthatatlan csápok elengedték végül. Lassan felállt, és még látta ahogy a nő a fejével int az elemmágusnak, aztán az állával Berengier felé bökött. Aztán testőreinek gyűrűjében kilépett az ajtón, maga mögött holtan heverő őröket hagyva. Berengier felköhögött, és mélyeket lélegzett, hogy csillapítsa szívének heves dobogását. Az előtte álló ifjú elemmágus pihenten állt, az arcán látszott az eltökéltség.
– És most, mit szolgálsz fel? – kérdezte Berengier. – Valami újabb forró és különleges fogást?
A tűzmágus tenyere felett lidércfény izzott fel a horizonton felemelkedő nap tüzes fényárjával.
– Ó, dehogy! – mondta az ifjú. – Hallottam a hőstetteidről. Hosszú és viszontagságos életed volt, Berengier. – Egy emberfejnyi lángcsóva állt össze alig pár centiméternyire a fiú ujjbegyei felett. – Hadd tegyek pontot a végére... Nézd, nézd csak a végzeted. – Berengier a tűzgömbre meredt, amiből kisujjnyi lángnyelvek tekergőztek a plafon felé. – Ígérem gyors leszek, mester. És csak hogy tudd, Grevion, az Üstökös mérte rád a kegyet.
– Fogadj el tőlem egy utolsó leckét – szólalt meg a varázsló, mikor előkészítette az egyszerű, de erős mágikus lökést.
– Mondd csak!
– Ne beszélj annyit! – kiáltotta és egy láthatatlan ököllel Grevion jobb vállának lökte a tűzgolyót, pillanatok alatt lángra lobbantva a ruháját. A férfi a tenyerével próbálta eloltani az elharapódzó lángokat, aztán a földre vetette magát, és egy „Grevion az üstökös” nevű mágushoz nem méltóan hemperegni kezdett a talajon.
Az ajtó mellé állított két katona a kardját maga elé emelve rohanva indult... Berengier hátrébb lépett, a jobb kezében egy rövid pengéjű kard öltött alakot. Hárította az elől haladó katona felülről indított csapását, és döfött volna, de ekkor a másik csúcsos sisakú katona a jobb oldala felől döfött.
Berengier kilépett a két támadója közül, egy pördüléssel a földön fetrengő Melor mellett termett, és egy ökölcsapással leütötte. Elhajolt egy vízszintes vágás elől, majd félreütötte a hasát célzó döfést. Egy lépéssel kihátrált a jobb oldali zsoldos útjából, aztán hárította társának újabb támadását. Egy íves lépéssel a jobb oldalukra került. A két katona egy emberként fordult felé és folytatták az előrenyomulást.
Egy kiképzőtéren verhették beléjük ezt a rendet és fegyelmet – gondolta a varázsló és gyors lépésekkel visszatért oda, ahol akkor állt, mikor Meloral elkezdte a mágikus párbajt. Berengier elrántotta a vállát a lesújtó penge útjából és kilépett a két harcos támadásának útjából. Mozdulatai kecsesek, léptei óvatosak és jól kiszámítottak voltak, mint egy shilluki bikatáncosé.
Összehangolt mozdulatok, mint egy impériumi hadtestben. A csapásaik azonban nem gyors halált akarnak nekem adni – morfondírozott Berengier. Ezek zsoldosok, valamelyik északi társulás tagjai. Ha lyukat tudhatnék ütni a két páncélos falába.
Berengier ekkor meglátta a padlón szétterülve heverő köpenyét. Eszébe jutott az a dalgini vacsora és Igrane mester utolsó fogása a végén: az őt kis híján megfojtó köpeny. Gondolataival az éterből négy csápot formázott. Elképzelte, ahogy azok lassan bekúsztak a köpenyege felé.
A jobb oldali páncélos két lépésnyire volt az előtte heverő bíborvörös ruhadarabtól.
Berengier hátraugrott, az ezüstös csápokkal felemelte és a jobb oldali sisakjára dobta a köpenyt. A férfi felnyúlt a jobb kezével, hogy leszedje. A társa ekkor megsebzett bikaként rohant előre...
Ő megvetette a lábát az oszlop mellől egy éterből formázott dobótőrt küldött a páncélos felé. A tűvékonyságú kristályszilánk átdöfte a harcos sisakrostélyát. Halk pukkanás jelezte, hogy egy puhán hatolt át. A katona testét védő páncéllemezek összekoccantak mikor, a jobb szeme helyén vérvörös kráterrel terült el.
A csempéhez se koccant, mikor a másik zsoldos lerántotta fejéről a palástot és miután dühösen a padlóra dobta, rohamra indult. Berengier idézett kardja felsírt, és szikrákat könnyezett, mikor végigsiklott a pengén. A fegyverek újra összecsókolóztak, az edzett acél áttörte magát a szilánkokra robbanó éterkard ezüstfelhőjén.
A varázsló elhúzta vállát a felé zuhanó kard elől, a penge kavarta szél végigsimított a férfi vállán. Egy pillanattal később egy könyök száguldott kalapácsként a mágus bal orcája felé. Fájdalom ömlött szét az ütés helyéből és fények vakították el. Egy vaskos csizmatalp csapódott a térdhajlatába.
Berengier a tenyerével megtámaszkodott a padlón, és a hátára fordulva mindkét lábával kisöpörte a harcos alól a talajt. A földre zuhant, Berengier felállt, félrerúgta a zsoldos padlón heverő kardját és rátérdepelt annak mellkasára. A jobb kezével letépte a sisakot. A fémrostély mögül egy férfi baltával faragott arca tűnt elő. Széles orra begyógyult törésektől volt göröngyös. Húsos ajkának bal oldalát egy vékony vágás metszette ketté. Téglavörös szakállát vastag fonatokban hordta. Oldalról felnyírt haját hátul lófarokba fonta.
– Érted, amit mondok? – kérdezte.
A harcos ajka remegett, láthatólag küzdött a késztetéssel, hogy ne köpje szembe a varázslót. Végül csak egy gorombaságot recsegett saját nyelvén.
– Én nem értettem, amit mondtál – mondta Berengier. – De úgy vélem lesz valaki a Felhőtoronyban, aki érti. Bár nem sok sokat számít, hisz olyan is akadhat a Felhőtoronyban, aki a gondolataid közül fogja kitépni. És minél lejjebb temeted, annál több kárt okozhat, míg kiássa. Gondolom ezt se érted. Nem fogom pazarolni a drága idődet. Azt hiszem, átadlak az őrségnek, a többit majd ők intézik.
A babonás félelem, amit Iwal lakói éreztek a varázslók irányába elkerekítette a marcona harcos tekintetét. Megrázta a fejét, és nyelt egyet. Úgy ejtette az iwali közös szavait, mintha egyenként húzta volna ki magából.
– A kompániánk vezetője vette el az aranyat. Nekünk csak a zenedobozt kell... – szavai átható nyögésbe fordultak. A szemei kidülledtek a helyéről, míg a szájából fehér hab dőlt elő és folyt le az arcán. A háta behajlott az izmait átjáró görcstől.
Berengier észrevette a férfi nyaka jobb oldalán gubbasztó hüvelyknyi méretű darazsat, ami éles fullánkjával átdöfte a férfi bőrét. Dagadt fekete potrohán ráfröccsent vérszín pöttyök világítottak. A mágus felemelte és tenyerének csapásával nyálkás folttá lapította a shilluki ördögdarazsat.
Azonban késő volt. A harcos elernyedt a vérében szétáradó méregtől. Feltápászkodott, és körbefordult, szemével lyukakat keresve, amin keresztül a mérgező fullánkú rovarok bejuthattak. Az oszlopok árnyékában darazsak egész raja is meglapulhatott csak várva a parancsra, hogy megtámadják a varázslót.
Berengier odalépett a padlón szétvetett lábakkal heverő botcsinálta tűzvarázslóhoz. Dühös volt, de nem meglepett, mikor meglátta annak sápadt arcát, a száját borító piszkosszürke habot és az egésznek okát, a nyakán vöröslő tűszúrásnyi foltot.
Berengier átlépett a tűzmágus holttestén, a jobb kezébe egy éterkardot formázva a folyosóra lépett ki. Berengier egy pillantást sem vetett a falakra akasztott csatajeleneteket és tájképeket ábrázoló olajfestményekre. Kerrian mikor bevezette őt a nagyterembe, mindet megmutatta és elmondta, hogy nemes őse, festményen a katonái esküjét fogadó Tirian melyik oldalán állt. Vagy, hogy ez az őse hány élőhalottat hányt kardélre az olajjal felfestett zöld mezőn. Akkor se érdekelte... És akkor se, mikor az árnyékokból előröppenő darazsak támadásától tartva haladt át.
– Kérem! Csak a gyűrűt ne! – kiáltotta valaki a folyosó végében lévő ajtó mögül. – Még Finnion adta a családomnak!
Berengier megállt és fülelt.
– Egy qalaci elfpiacon különbet láttok! – jött egy bárdolatlan hang.
Úgy festett, hogy a vendégek végül nem jutottak ki. Az északiak túszul ejtették őket és Kerrian télikertjébe vették be magukat. Berengier eredményességének híre, és a varázslónő ennek ismeretében igyekezett őt így lelassítani. Berengier óvatos léptekkel odalépett az ajtóhoz, és a kilincsre tette a kezét.
Igen, ez egy csapda. Hisz ő manifesztátor volt, meg kellet menteni azokat az embereket....
Belökte az ajtót, és a télikertbe jutott. A terem boltozatos mennyezetén át – melyet ötszáz hegyikristályból faragott lapból, amiket a Határhegység sárkányfattyaktól hemzsegő lankáiról hoztak el kalandot keresők – ki lehetett látni a csillagok pettyezte sötét égre. A rajta átvezető ösvény két oldalán dézsákban és virágládákban egzotikus shilluki sárkányorchideák, fenyők állítólag egyenesen Karlington szigetéről és Qalaci pálmák zöldelltek. A télikert közepén egy kövekkel borított kerek sétány terpeszkedett.
A fogadás díszes ruhájú vendégei ott kuporogtak. Berengier meglátta a földön heverő hosszú hajú férfit, a halántékán egy vérvörös folttal. Felette egy tüskés sisakú férfi ropogtatta az öklét. Tőle pár lépésnyire a városi őrök egyenruháját viselő katona emelte szeme elé a jobbjában tartott pecsétgyűrűt és beledobta az iszákjába.
Rajtuk kívül vagy egy öt őrködött a foglyok mellett. A többiek nemesemberek aranypénzzel teli iszákját vették el, vagy csinos hölgyek nyakából tépték ki azok ékszereit. Azok hangosan rimánkodva kérlelték vissza értékeiket, vagyonokat ígérve az elrabolóiknak. Egy északi nemes, akit a sárkányfattyak betörései vagy az északi rablóbandák betörései edzettek, előbb adta volna oda a kardja pengéjét egy ilyen rabló beleinek, mint az értékeit.
Felsóhajtott és előrelopakodott.
Öt-hat, a túszok kifosztásával elfoglalt fegyverest ártalmatlanná tehet az éterből kovácsolt tőreivel, aztán egy mágikusan formált pajzzsal felfoghatja a hátukra csatolt számszeríjak lövedékeit.
Beugrott egy rózsabokor árnyékába, és gondolataiba idézte a borotvaéles tőrök fényes vonalakból felskiccelt tervrajzát. A katonák közül egy se hallotta meg az ajtó nyikorgását, és nem látták az elsuhanó árnyékot. És nem volt velük a varázslónő...
Viszont más szemek, miknek tulajdonosai megbújtak a rózsabokor leveleinek árnyékában, meglátták. Berengier az utolsó pillanatban vette észre az ágakon megkapaszkodó tücsökforma bogarakat. Sárga szárnyfedőjükről, és tüskékkel borított erőteljes hátsó lábaikról megismerte őket.
A fémes, magas hangú ciripelés siklott fel Berengier hallójáratain. Berengier hátrazuhant, kezeit a fülére tapasztotta, de már nem tudta kizárni a hangot, már késő volt. Az éter áramlatainak képe elhalványult és Berengier belső szemei megvakultak.
A Tian hegység felhőerdeiben élő tücskök egyetlen, hatékony védekező fegyverének esett áldozatul. A ciripelésük halk volt, de ezek a rovarok mellé valamiféle emberi fül számára alig hallható, fémes zajt is kiadtak. Elég volt, hogy bekússzon az áldozat tudatába és elterelje belső szemeinek figyelmét az éter áramlatairól. A Felhőtorony mágusai évek óta kutatták ezen képesség hátterét, és hogy mennyire mágikus.
Az iszákjából előhalászott egy-egy szövetcsomót, amit ezekre a helyzetekre tartogatott, azóta hogy a Molwen völgyben dolga volt ezekkel az apró csúszómászókkal.
Hangos üvegcsörömpölést hallatszott, mikor a boltozatos mennyezetet alkotó kristálykupola berobbant a lefelé zuhanó sötét test elől.
Berengier felnézett és egy fekete alakot látott átzuhanni a levegőn. Az oszlopok tövébe elhelyezett fáklyák fénye megcsillant a harcos láncingjén, és a fejét takaró zárt sisakon. A zsoldosok is, akik eddig a bokrok felé néztek a hang forrását kutatva, a hang irányába fordultak. A váratlanul érkező támadó előttük ért földet.
Barna bőrnadrágot, fekete magas szárú bakancsot és sötét bőrmellényt viselt. Széles kezeit fémlapokkal megerősített kesztyű takarta. Éles fémkarmok pattantak elő ezekből, mikor a harcos kiegyenesedett. Mellkason rúgta a háta mögött megjelenő harcost, közben előreütött a jobb kezével és hasba döfött egy városi öröktől lopott egyenruhát viselő fegyverest.
Elhajolt az oldalról rátámadó fegyveres pengéje elől, egy kecses hátraszaltóval távol került tőle. Aztán megpördült, és kezének egy kaszáló mozdulatával egy másik harcos torka felé vágott. Az egy félköríves mozdulattal hárította a csapást, és döfött... Az idegen balra szökkent és az újabb vágásra készülődő zsoldos és annak társa közé állt.
Berengier visszahúzódott a bokor mögé, a fülébe dugta a szövetcsomókat és lehunyta a szemét. Pillanatokig csak magába figyelt. Elképzelte a semmiből előáradó fényforrást. Magában elfogadta, hogy a tudatát apró karmokként szaggató fémes ciripelés már a múlté. Nem árthat neki...
A fény belülről ömlött át a csontjain, áradt szét az izmaiban. Újra látta az éter lassan hömpölygő folyamait és a lassan kavargó örvényekbe torkolló zuhatagjait. A fekete páncélos alak egy macska ügyességével mászott fel egy fenyő tetejére és onnan dobott két dobótőrt a fa tövében rá várakozó harcosok nyakába.
Berengier felugrott, látta ahogy három katona felhúzza a számszeríját és célba veszik a fa lombjai között összekuporodó alakot. Berengier három hosszú lépéssel átrohant a termen, és az általa idézett éterkarddal a harcosoknak rontott. Az elsőt mellkason szúrta, miután kettévágta a számszeríját. A másodikat hasba szúrta...
A harmadik eldobta a fegyverét és egy tőrrel rontott rá, majd hirtelen megállt és döbbenten nézett mellkasából előtörő fémkarmokra. Aztán holtan esett össze, mikor azok visszahúzódtak. A helyén a boszorkányos ügyességű harcos állt. A fejét fedő bőrmaszk egy vicsorgó tigrisfejet formázott, amit fentről hegyes fülek koronáztak meg. Keskeny szemnyílásában valami sárgán csillant meg a fáklyák fénye.
– Az Éjkarom – suttogta a földön kuporgó nemes. Aztán egy újabb, és újabb. A suttogás, a tenger morajló hullámaként suhant végig a foglyokon, mint a rémület is. Egy kövér férfi elájult. Egy nő könyörögve kuporodott földre.
Berengier állta a harcos pillantását.
– Te már meghaltál – mondta.
