Michelangelo: pietá
Bánat öble, alkony csendje,
Fájdalom fásultsága arcodon, Madonnám,
Karjaidban a szent fiad, éj bársonyától fedve,
S kihűlt csillagok fényében fürdik tested.
Könny már nem csorog szemedből,
Elsírtad már fiad kínjait,
Végre egyedül vagy vele,
Mikor levették a keresztről.
Ruhád redőiben szíved dobbanása,
Tartod kinek szíve már nem dobog,
S a pusztában csendesen a homok pereg,
Méri a kereszten megállt időt.
Ragyog csendes orcád,
Nem nézi fiad sápadt arcát,
Miről a halál letörölte a borzalmakat.
Szívedet tőr járta át,
Kietlen végtelenben jár suttogva a lélek,
Mikor kezedbe fogod a holt test súlyát.
Madonnám, nyugodt a világ körülötted,
Kérlek gondolj majd reánk,
Kik ott voltunk a keresztfa alatt,
S láttuk életünk töredezett cserepeit.
