Út a lázadásig
Neked dúdolom sánta dallamom.
Mosatlan tányér, rossz cukorpapír
a lelkem, és rendetlenül hagyom,
mert ez én vagyok, egy ócska manír.
Majd köröttem egyszer újra nyár lesz,
amit meleg miatt átkozhatok.
Olyan leszek neked mint egy vátesz,
gyönyörű jövőt majd kimondhatok.
Letéphetem a színes zászlókat,
helyettük zöld ágat lengethetek.
Megölelhetek igazat szólókat,
könnyű lesz találni EMBEREKET.
De most ragacsos posvány az élet,
nyálas a közöny, és embertelen.
Az élők újra egymástól félnek!
Koldusra azt mondják: „igénytelen”!
Kimehetnék egyedül a térre,
világgá ordítani világ baját.
Testvéreim még nem tértek észre,
még nem hallják a vihar moraját.
Pedig ők lesznek egyszer a vihar,
és akkor én is közéjük állok.
Tudni fogjuk, a szívünk mit akar.
Teljesülni fognak ember álmok.
