Úton
Bűnöző idő engem megrabolt,
elfűrészelve ablakom rácsát.
Helyette végül valóság lakolt,
megrugdosta Isten földi mását.
Magamért se, és másért se teszem!
Nem teszem, hogy időt könyörögjek!
Mikor csonka vágányra érkezem,
régen holtak csontjai zörögnek.
Élni kell a vak mulandóságban,
lesöpörni arcomról a rögöt,
magam keresni valaki másban,
aki lehet, halálnak öltözött.
Megfogadni, hogy jobban csinálom.
„Hagyjatok újra próbálni engem!”
Majd vágyamat megint kitalálom,
rájövök, hogy kell nekem szeretnem.
Kicselezni mindent, ami fájhat.
De talán kell egy édes fájdalom.
Naplemente még egy kicsit várhat,
megigazítom terhem vállamon
