Szörnyek világa
– Milyen érzés halottnak lenni? – kérdezi a farkasember a vámpírtól.
– Körülbelül olyan, mintha élnél, csak kevésbé nyomasztó.
– És fáj?
– Először igen, aztán minden elcsendesül. Nálatok hogy van, fájdalmas az átváltozás?
– Az első iszonyúan, a többi is, de azt már felkészülten várja az ember.
– Aha, értem. És az éhség?
– Az örökké mardos.
Mindketten nevetnek.
– Neked vannak olyanok, akiket preferálsz a vadászat során?
– Igen, a csinos, szőke lányok – vigyorogtak egymásra.
– Engem a szemük vonz. Látszik benne az elveszettség.
– Nem sajnálod őket?
– Nem. Szörnyek vagyunk egy szörnyű világban. Az élet szenvedés. Én megszüntetem a szenvedést. A kárhozat oltárán a megváltást nyújtom a szerencsétleneknek.
– Én, néha azért szánom őket – töprengett a farkasember – ahogy ott állnak előttem tehetetlenül, a félelemtől tágra nyílt pupillákkal, és várják a halált; de csak egy pillanatra, mert az éhség erősebb. A húsuk, a vérük olyan mámorító.
– Ááá, a vér… – a vámpír megnyalta a szája szélét. – Lehetetlen ellenállni neki.
– Mit szólsz a hülye meséikhez a vámpírokról és a farkasemberekről?
– Az ostobaság ragályos – mosolygott a vámpír. – Fokhagyma és feszület? Badarság az egész.
– Nekem mondod… mi ez a hülyeség a teliholdról, és azok a rém gagyi horrorfilmek? Ha ismernék az igazságot, beleőrülnének.
– A lényeg, hogy mindnyájan elveszettek és elátkozottak vagyunk, legyen szó emberről, vagy egyéb más teremtményről. Az élet rabjai vagyunk mindannyian.
– Ez legyen a végszó! Valahol vár rám egy csinos kis szőke – vicsorgott a farkasember.
– Ó, már ilyen késő van? Ideje vacsorázni.
