Ferelden krónikái II: Egy új fenyegetés (2/10)
Castiel kimerülten törölte meg homlokát kézfejével. Tudta, hogy ellenfelük nem egy közönséges bandita, ám azt gondolta, a háromszoros túlerő elégnek bizonyul a legyőzéséhez. Hiába támadták azonban hárman három oldalról, hiába mozogtak teljes összhangban Adammel, és hiába kezdett felzárkózni hozzájuk Victor – aki kiváló érzéket mutatott a csapatban való harcmodorhoz –, így sem tudták legyűrni ellenfelüket.
A törpe hárított, félretáncolt, ismét hárított. Olyan könnyedén tette mindezt, mintha gyermekek tréningjén lenne kiképzőtiszt.
Victor oldalról vágott lefelé, mire Trinker egy hanyag mozdulattal félrecsapta a lendülő pallost, majd kirúgta ellenfele lábát. Victor esését – igazi férfi módjára – arccal tompította, majd vért köpve fájdalmasan felnyögött.
– Gegegege! Selejt! – röhögött ismét a törpe. A kivégzésre azonban már nem maradt ideje, ugyanis Castiel és Adam összehangolt támadást indított ellene. – Megin' ez? Há' nem tanútok, kölökök?
Trinker védekezés helyett az azonnali ellentámadást választotta. Maga előtt meglendítette pörölyét, úgy megsuhintotta, ha a két fiatal lovag nem képes időben megfékezni lendületét, mindkettejüket elsodorja.
Szusszanni se maradt idejük, máris jött a következő, ezúttal felülről. Noha a törpe is erősen verejtékezett a szokatlanul meleg tavaszi napsütésben, fáradtságnak a legapróbb jeleit sem adta. Még csak a levegőt se vette szaporábban. Az elkeseredett tekinteteket látva felröhögött.
– Nem tik vagytok gyengék, én vagyok ilye’ kurva jó! – azzal felkészült a kivégzésükre.
Tett egy lépést előre, mire ellenfelei megdermedtek. Adam megszorította hosszúkardja markolatát, Castiel nagyot nyelt. A törpe sötét szemei baljósan csillogtak. Csak úgy sugárzott belőlük a vérszomj. Minden idegszála az előtte álló élvezetre koncentrált, ahogyan a súlyos kalapács apró darabokra töri a koponyákat. A csontok reccsenése, a velődarabok, ahogyan beterítenek mindent. Ezekért a pillanatokért létezett. Mikor a legyőzött, magatehetetlen ellenfele szemében a reményvesztett kétségbeeséssel, kegyelemkérőn felemeli kezét, pedig tudja, nincs tovább. Mégis megpróbálja. Nyüszít, visít, majd eltorzult üvöltéssel távozik belőle az élet, ő pedig győz. Győz, mert erősebb. Erősebb bárkinél, éppen ezért megtehet bármit.
Kalapácsát magasba emelte, akkor hallotta meg a különös hangot. Mintha fegyver hatolna át egy páncélon. Lenézett, de először fel se fogta, hogy a véres pallos, amit lát, az ő gyomrából áll ki.
Victor kihúzta a pengét, mire a törpe fél térdre rogyott, jobb kezében tartott kalapácsának nyelét használva támasztékul, hogy ne essen össze azonnal. Vért köpve nézett hátra, tekintetén üveges döbbenet ült.
– Mo... mozognod se szabadna... ilyen ütés ut'n... – hörögte.
– Simogatás volt az, nem ütés – dörzsölte meg felszakadt, erősen vérző tarkóját Victor.
Castiel megkönnyebbülten engedte le fegyverét.
– Végül csak győzött a túlerő, mi? – sóhajtott fel Adam.
– Többen voltunk, de valóban túlerőben? – kérdezett vissza komoran társa.
Trinker megremegett, izmai megfeszültek, erősen bizonytalanul tartva magát, de két lábra állt. Mindkét keze fegyvere markolatára fonódott, ami nélkül már régen összeesett volna. A páncélon tátongó lyukból folyó vér köldöktől lefelé teljesen vörösre festette páncélját. Mondani akart valamit, ám újabb adag vért köpött csak fel. Összeszorította fogait, majd újra belefogott.
– Alá... becsültelek... tikteket – lihegte. Arca elsötétült, kisugárzása megváltozott. Szinte izzott körülötte a levegő.
– Mi történik? – remegett meg Adam hangja.
– Nem tudom, de rossz érzésem van – felelte Castiel baljós tekintettel.
Victor vállat vont.
– Nem'tom, de nem várom meg.
Meglendítette pallosát, hogy megadja a kegyelemdöfést ellenfelének, mire az – oda se nézve – bal alkarjával hárított úgy, hogy még csak fel se szisszent. Victor döbbenten állt. A pallosnak le kellett volna csapnia a karját, de alig csontig hatolt.
A törpe csak most pillantott fel rá a válla fölött. Vérben forgó szemei izzottak, akár egy bestiának.
– Most megtudjá’ok, hogy harco’ egy valódi berserker.
Alig, hogy ezt kimondta, pörölyével olyan erővel találta telibe Victort, hogy az a legközelebbi fának repült. Az ütközéskor fájdalmas nyögés kíséretében vért köpött, majd zsákként rogyott össze.
Trinker vérfagyasztó bömbölést hallatott. A két, még harcképes ellenfélhez fordult. Castiel nem tartotta magát egy gyáva alaknak, de a rá szegeződő már-már vadállati tekintettől megfagyott ereiben a vér.
Adammel értetlenül álltak az események előtt. „Berserker? – gondolt vissza a szóra Castiel. – Ez lenne hát a Holtak Légiójának valódi ereje?”
Trinker üvöltve lendítette pörölyét, ügyet se vetve a gyomrából folyó vérre. Adam félrebukfencezett, így a kalapács egy vastag, öreg tölgyet talált telibe, ami hangos recsegés kíséretében félbe tört.
– Viccelsz, igaz? – sápadt el a fiú. Egyszeriben elhitte a meséket a légiósokról, akik halálos sebeikkel is addig tombolnak a harcmezőkön, míg a hullahegyek közepén végül csak ők maradnak állva. Akkor pedig összeesnek, s többé nem mozdulnak.
Castiel pánikolva ugrott a törpének, felülről kísérelt meg egy féloldalas vágást, mire Trinker bal kezével egyszerűen rámarkolt a pengére. Sárga fogai ördögi vigyorra húzódtak, ökléből a vére végigfolyt a pengén. Az arcából Castiel megértette, a törpe nem érez fájdalmat. Tekintete még vérfagyasztóbb volt így közelről. A fiatal lovag tudta, az elkövetkező hetek rémálmai alanyát látja maga előtt. „Feltéve persze, ha túlélem ezt a csatát” – gondolta keserűen.
Adam, a kínálkozó lehetőséget látva igyekezett úrrá lenni remegő lábain, előrebukfencezett, és megkísérelte egy döféssel eldönteni a küzdelmet, amíg a törpe társával van elfoglalva. A hosszúkard hátulról és alulról hatolt be Trinker oldalába, mire az egy nemtörődöm mozdulattal hátrakönyökölt, összetörve ezzel Adam orrát. Az pedig már csak a gondviselésnek köszönhető, hogy a lendülő pöröly elől a fiú még időben hátravetette magát.
Castiel közben belátta, nem tudja visszaszerezni fegyverét ellenfelétől, ugyanis az jóval erősebb volt nála. Elengedte a markolatot, előkapta csizmájába rejtett kését, s többször oldalba döfte a törpét. A fröcsögő vér karját és fél arcát is vörösre festette.
– Dögölj már meg! – kiáltotta a fiú holtsápadtan, mire a vérszomjas szempár ismét rá szegeződött. A tekintet, ami már nem is hasonlított semmilyen értelmes, gondolkodó lényére. Sokkal inkább tűnt egy fenevadénak, aki egyenesen a Pokolból mászott elő, hogy levadássza áldozatát.
Trinker valami hörgős, nevetésszerű hangot hallatott, miközben egy jó nagy adag vért felköpött, majd pörölyével olyan erővel vágta oldalba Castielt, hogy az két fa között suhant el, majd a füves talajon kacsázva csúszott végig, s meg sem állt egészen a patakig.
Alig bírt feltápászkodni, egész teste sajgott, arca megszámlálhatatlan helyen felszakadt, fekete haja csomókba gubancolódott a vértől és a portól. Megpróbált felegyenesedni, mire menten összegörnyedt az oldalába hasító fájdalomtól. Mellvértje horpadásához kapott. Tudta, ha ez nincs, nem ússza meg pár törött bordával.
„Micsoda félelmetes erő – gondolta elszörnyedve. – Szinte már természetfeletti.”
Castiel hallott korábban történeteket törpékről, akikre sok kalandor panaszkodott erejük és szívósságuk miatt, de ez több annál. Nem létezhet törpe, aki ilyen erővel bírna, ebben egészen biztos volt. Kunárik talán. De azok a félelmetes teremtmények teljesen más kategóriába tartoznak. Legalábbis, ha egy átlagos törpe harcos a mérce. Jelenlegi ellenfele még velük is felvenné a versenyt. Ebben egészen biztos volt. Ahogyan abban is, hogy életében nem állt még szemben ilyen erős harcossal.
Fájdalomtól eltorzult arccal, görnyedten nézett fel a pörölyét lóbáló törpére, aki a fáradtság legcsekélyebb jele nélkül tartott egyenesen felé. Páncélja már csak szétlyuggatott, véres lemezek sokasága, mégis töretlenül közeledett. Vérfagyasztó üvöltése bizarr vidámságról árulkodott, mintha most lenne igazán elemében. A halál küszöbén a légiós igen jól szórakozott.
Castiel már hátrálni sem tudott. Az a bestiális tekintetet teljesen megdermesztette. Egyre csak arra tudott gondolni, „Mégis mi a fenét keres egy ilyen felfoghatatlanul erős harcos egy eldugott erdőben?”
Trinker alig néhány lépésnyire lehetett tőle, mikor egy tűzgolyó csapódott belé. A törpe füstölgő arcához érintette tenyerét. A tűz jobb oldalt érte, kissé megpirítva arcát.
– Mi a szart álldogálsz ott!? – üvöltött kétségbeesetten Daniel, akit egyáltalán nem lepett meg támadása hatástalansága, hiszen ismerte a törpék mágikus ellenállását.
– Mégis mit tehetnék..? – felelte remegő hangon Castiel. – Ez... ez... halhatatlan...
– Lófaszt! – a mágus hangja egyre rémültebben hangzott, miután Trinker felüvöltött, s megindult felé. – Ez egy berserker! Le kell vágnod a fejét, másképp addig megy, míg össze nem esik! De ők mindig utolsóként esnek össze!
A jelek szerint a mágusnak jót tett a kis holtidő, hogy összeszedje gondolatait.
„A fejét?” – Castielbe mintha visszatért volna az élet. Legyen bármilyen egyenlőtlen a küzdelem, ha csak egy hangyányi remény is kínálkozik a győzelemre, nincs helye kétségbeesésnek. Oldalra pillantott, alig tízlépésnyire tőle hevert saját pengéje, amit időközben a törpe dobhatott el.
Odarohant, felkapta a fegyverét, közben átkozta gyávaságát. „Hát nem megfogadtam, hogy nem fogok többé félni? – ostorozta magát. – Hogy nem leszek többé az a rettegő kisgyermek a szennyes kosárban?!”
Megszorította kardja markolatát, s üvöltve rohamra indult. Szemében düh és elszántság lángolt. Kiáltása felkeltette a berserker érdeklődését is. A mágusban semmiféle fenyegetést nem látott, így elfordult tőle, hogy minden figyelmét Castielnek szentelje.
Ez azonban súlyos hibának bizonyult a részéről. Daniel támadásai lehet, hogy nem sebezték, ám amikor Castiel egy csapás elől egy előrebukfenccel tért ki, a megforduló Trinker éppen szembekerült a mágussal, aki két tűzlabdával egyenesen a szeme közé lőtt, mire a törpe ösztönösen összeszorította szemét. Igaz, csak egy pillanat erejéig, de Castielnek ennyi is elegendő volt. Meglódult, s egyetlen precíz, határozott vágással lenyeste a fejét.
A berserker teste tett néhány bizonytalan lépést előre, végül összeesett, s nem mozdult többé. Castiel kimerülten rogyott térdre. Hálát adott a Teremtőnek a győzelemért, majd elvesztette eszméletét.
