Incidens a Harlem-folyónál

Horror / Novellák (1470 katt) Ebenezer
  2011.12.12.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/2 számában.

Van abban valami perverz kéj, ahogy az ember törekszik egyre magasabbra, mélyebbre, gyorsabban vagy éppen könnyebben előre jutni. Vakmerő emberek évszázadok óta kísértik az ismeretlent földön, égen és vízen; többnyire sikerrel, ám időnként súlyosan megfizetve merészségükért. Mert a világ nem csak egy út, amit meg kell tenni, egy hegy, amelyet meg kell hódítani vagy egy óceán, amelyet át kell szelni, hanem egy olyan hely, amelyről már az ókorban megmondták, hogy bizony több van égen és földön, mint azt elképzelhetnénk. És azok, akik ezt a varázslatos helyet materialista felfogásukkal közelítik meg, alkalmakként kegyetlen leckét kapnak abból, amit jobb híján úgy nevezünk, a természetfeletti. Mindezek a gondolatok arra inspiráltak, hogy megosszam egy ilyen természetfeletti élményemet az olvasóval, nem példának vagy kioktatásnak, hanem az események dokumentálásának céljával, mielőtt az emlék olyan homályossá fakul, hogy az önmagukban is káprázatos tényeket a fantázia ecsetje színezi ki inkább.

1909 tavaszán New Yorkban tevékenykedtem, egyes őshüllők irányában végzett zoológiai kutatásaim ugyanis az ottani Természetrajzi Múzeumba szólítottak, amely a Manhattan szívében dobogó Central Park szélén épült, és őslény-kollekciója abban az időszakban a legkiválóbbnak számított. Miután a bevezetőben említett természetfeletti eseménynek vajmi kevés köze volt magához a múzeumhoz, nem is bocsátkozom az ottani munkám további leírásába, mindazonáltal el kell mondanom, hogy gyakorta záróra után távoztam az impozáns épületből, miután kutatásaim felkeltették az akkori igazgató, Alameyer Gustavson professzor érdeklődését, és ő volt szíves engedélyezni számomra a munkámban való zavartalan elmélyedést.

Szerény bérelt lakásom ugyanakkor a szigeten túl húzódó bronxi negyedben volt, a Prospect Avenue-ról nyíló 161. utca egyik zömök téglaépületének harmadik emeletén, ahol a zajos és nem túl biztonságos környezet miatt igyekeztem a lehető legkevesebb időt eltölteni. Múzeumi éjszakázásaim kitűnő eredményekkel kecsegtettek, munkámat sokszor csak az szakította félbe, hogy el kellett érnem az utolsó metrót, amellyel gyorsan és biztonságosan hazaérhettem, mielőtt hosszú és kellemetlen sétáknak néztem volna elébe a sötét utcákon.

Az IRT vállalat által üzemeltetett néhány földalatti vasút akkoriban még igencsak újdonságnak számított, és az emberek többségében még aggodalommal vegyes bizonytalanság uralkodott iránta. Pedig gyors volt, a central park-i 110. utcai megállótól alig negyed óra alatt a majd négy mérföldre fekvő Prospect Avenue állomáson voltam, amely az éjjel-nappal nyüzsgő Manhattan forgalmát tekintve rekordidőnek számított. Az állomás a múzeumtól kényelmes sétatávolságban volt a parkon át, amely kifejezetten jót tett az egész napos ülőmunka után, nem is beszélve a kellemes esti szellőről, amelynek minden szippantása érezhetően kitisztította az avítt múzeumi leletektől beporosodott tüdőmet.

A metrókocsik leginkább a hagyományos vasúti szerelvényekhez hasonlítottak akkoriban, belül tágasak és kényelmesek voltak, feltéve, ha az utasnak nem volt kifogása ellene, hogy az ülések egymással szemben, a vagon hosszanti oldalán helyezkedtek el és eképpen számos ember unalmának elűzéseképp a szemközt ülők bámulásával volt elfoglalva. Sajnos több előnye mellett kevés esély volt az utazás idejének hasznos eltöltésére vagy monotonságának megtörésére, lévén a kocsik megvilágítása olyan gyér volt, hogy lehetetlenné tette az újság vagy könyv olvasását. Az alagútban elhelyezett lámpák szinte semmit sem segítettek a helyzeten, funkciójuk leginkább az lehetett, hogy a vonatvezető tájékozódását segítsék a kocsi elején lévő nagyerejű fényszórók kiegészítéseként. Néhányan udvariasan megpróbáltak alvást színlelni, de a kezdetleges kocsiszerkezet miatti harsány zakatolást figyelembe véve ez ugyanolyan kivitelezhetetlennek számított, mint az esetenkénti rövid beszélgetés.

Az egyik múzeumi este után márciusban, a pontos dátumra már nem emlékszem csak a későbbi újságcikkekből, amelyek most is előttem fekszenek a történtek minél pontosabb felidézése érdekében, szokásomhoz híven a bronxi otthonom felé vezető East Branch vonal legközelebbi megállójához indultam a parkon át, kiszellőztetve fejemet és mellkasomat. Semmiben sem különbözött az az este a többitől, továbbra is az őslények körül forgó gondolataim fátyla mögül csak észleltem, de nem figyeltem a körülöttem andalgó párokat és a kutyáikat sétáltató urakat, valamint hölgyeket, akik időnként felszínes csevegésbe kezdtek néhány számomra banálisnak hallatszó zoológiai kérdésről, amelyek állataik viselkedése vagy megjelenése tárgyában forogtak. Ilyenkor mindig azt gondoltam magamban, hogy, ó ha a dinoszauruszok esetében is olyan egyértelmű és nyilvánvaló lenne minden, mint a házi ebek tudományosnak nem igazán nevezhető kérdéskörében, akkor az én munkám is mennyivel könnyebb lenne.

Ezen némileg felvidulva érkeztem a 110. utcai metróállomásra, valamivel fél tizenegy után. A tágas peronon talán egy tucatnyi utas várakozott, legtöbbjük a hűvös tavasz okán szövetkabátban és felhajtott gallérral. Az alagútban gyakran keletkezett kellemetlenül erős léghuzat, emiatt a felhajtott gallér mindig kellemetesebb érzést biztosított, ám én nem éltem a lehetőséggel. A múzeumi szobák mozdulatlan levegője után kifejezetten örültem mindenféle szélmozgásnak, legyen az akár szellő, akár egy orkán. Pár perc várakozás után az elvárt dübörgéssel befutott a szerelvény, és az utasok kis csoportokra szakadtak, ki a kocsik elején, ki az azok végén lévő beszállóhelyek felé igyekezett. A járat az utolsók egyike volt, ennek megfelelően viszonylag sok utazó volt a késői időpont ellenére is.

Magam a Prospect Avenue-nál való gyorsabb kiszállás érdekében az utolsó kocsihoz tartottam, ahová rajtam kívül többen is beszálltak, és bár volt számos ülőhely, én inkább a kocsi közepén elhelyezett fémrúdba kapaszkodva kívántam az utat megtenni. Azon az estén a kocsiban legalább húsz ember utazott, emlékeim szerint legtöbbjük magányosan, hozzám hasonlóan. A hátralévő három manhattani állomáson inkább felszálló volt, mint leszálló, ilyenkor az emberek már kifelé igyekeztek a városközpontból és nem befelé. Körülbelül öt perc után érkeztünk a 135. utcai megállóhoz, amely az utolsó állomás volt Manhattanben, és a földalatti ezután a Harlem-folyó alatt a már bronxi területen lévő Mott Avenue-hoz robogott. A majd fél mérföldes szakaszt a folyó alatt három perc alatt tette meg a szerelvény, de ezen az estén ez a három perc mindörökre emlékezetes maradt a megrázó események miatt.

Valahányszor a földalatti a Harlem-folyó alatt haladt át, valami ismeretlen késztetéstől hajtva megpróbáltam magam elé képzelni a mélységet, amely fölött lustán hömpölygött a sötétszürke folyam és minduntalan olyan érzés kerített hatalmába, hogy a mérnökök csúfot űztek a természet által kialakított vízi akadályból. Volt, amikor elgondolkodtam, hogy zoológiai kutatásaim során egyes ásatások ilyen mélységben már jó eséllyel találhattak őskori maradványokat, akár őshüllőktől, akár egyéb fosszilis forrásból. Ilyen irányú kérdéseimre Gustavson professzor azonban arról tájékoztatott, hogy a metróalagutak építésénél nem kerültek elő értékelhető archeológiai vagy zoológiai maradványok.

Úgy tűnt, ezek a gondolatok csak engem foglalkoztathattak a szerelvényen, mivel a többi utas semmilyen jelét sem adta, hogy a lehető legkisebb mértékben is zavarná vagy aggasztaná, hogy a törékeny kocsi épp egy folyó alatt halad át, olyan mélységben, ahol normális, hétköznapi számítás szerint nincs helye emberkéz alkotta szerkezetnek, különösen nem védetlen polgárokkal a belsejében. Később visszaemlékezve ezek a gondolatok nevetségesnek vagy valamiféle kezdődő elmezavarnak is tűnhetnek, de akkor komolyan foglalkoztattak.

Azon az estén is nagyjából odáig jutottam, hogy épelméjű ember nem kísérti a sorsot azzal, hogy ilyen mélységben közlekedik, amikor váratlanul kihunytak a szerelvény belső világítását adó villanyizzók. Habár munkám során volt alkalmam néhány rosszul megvilágított, vagy éppenséggel sötét helyen megfordulni, az itt beálló feketéség olyan elemi erővel csapott le ránk, mint azt még sosem tapasztaltam. Az első pillanatban nem is érzékeltem, hogy az alagúti lámpák továbbra is megpróbáltak küzdeni a sötétség ellen, mivel ezek fénye csak akkor tudott elegendő világosságot szórni a kocsikba, ha az közvetlenül mellettük haladt el.

Az első ilyen alkalommal láttam, hogy utastársaim zavartan néznek körül és néhányan hangot is adtak meglepődésüknek halk vagy éppen hangosabb felkiáltással. Ám nem ez volt az egyetlen különös zaj azon az estén. A szűnni nem akaró zakatolásban ugyanis a szerelvény eleje felől halkan, de tisztán hallhatóan üvegcsörömpölés hallatszott, nyomában emberi sikolyokkal. Agyam eme rövid idő alatt nem tudta feldolgozni az események ily gyors egymásutánban történő változását és elképzelni sem tudtam, hogy mi történhetett. Az egyetlen halvány gyanúm az volt, talán összeütköztünk egy másik metrószerelvénnyel, holott tudtam, ez gyakorlatilag lehetetlen, mivel az alagútban két sínpár futott az ellenkező irányba tartó vonatoknak.

Újabb üvegcsörömpölés hallatszott, ezúttal valamivel közelebbről és nyomában ismét emberi sikolyok. Megmerevedve álltam a kapaszkodórudat markolva és a hangok irányába néztem. Sötét volt, mígnem az alagúti lámpák fényébe robogtunk és egy pillanatra kivilágosodott a szerelvény belseje. Rémült utastársaimon kívül azonban semmi egyebet sem láttam, mindenki szoborként ült a helyén és a kocsi eleje felé nézett. Újra feketeség vett körül minket és közben megállapítottam, hogy sebességünk szemernyit sem csökkent, azaz semmiképp sem ütközhettünk egy másik vonatba, még akkor sem, ha az előttünk vesztegelt is az alagútban.

A sötétségben újra üvegcsörömpölés hallatszott, egyértelműen sokkal közelebbről és nyomában ott következett a sikoly, amely így ismételten és erősebben hallva a különösből rémisztővé vált. Akármi is okozta az üvegek betörését, illetve állt a sikolyok mögött, közeledett az utolsó kocsihoz, efelől nem volt kétségem. Az üvegtörés hangja ilyen közelről már egyre inkább olyannak tűnt, mint amikor valami súlyos tárgy repül keresztül az ablaktáblán és zúzza darabokra az üveget.

Ismét az alagúti lámpák fényébe értünk és ekkor megpillantottam valamit, ami hihetetlennek tűnt, ugyanakkor legalább némi magyarázatot sugallt. Még nem említettem, de a késői órán közlekedő szerelvények öt kocsiból álltak, az első és az utolsó volt elektromos hajtóművel felszerelve és adott helyet a vezetőnek is, a másik három pedig kizárólag az utasok rendelkezésére állt. Így az utolsó kocsiban állva és előre nézve a szerelvényen, a kocsik elején és végén elhelyezett ablakokon keresztül gyakorlatilag végig lehetett tekinteni az egész kocsisoron. Aki ült, az nem tehette meg ezt, a kocsik elején és végén kialakított beszállóhelyek magas korlátai ugyanis megakadályozták a kilátást. Én azonban álltam, egyetlenként a kocsiban, és a pár másodpercre bevilágított szerelvény harmadik kocsijában tisztán láttam egy sötétvörös testet, amely nagy sebességgel repült a kocsi belsejében – felénk.

Amikor ismét ránk borult a sötétség, és immáron nagyon közelről hallatszott az összetörő üvegablakok recsegő hangja, rájöttem, hogy ez a torz test szakítja át az ablakokat, ahogy velünk ellentétes irányban végigrepül a szerelvényen, és hogy a négy üvegcsörömpölés azt jelenti, elérte a negyedik kocsi elejét. A nyomában felszakadó emberi sikolyok szinte tapinthatóvá váltak. Nem meglepődés vagy csodálkozás kiáltása volt ez, hanem a félelemé és a fájdalomé. Akármi is volt az a vörös tárgy, kétségkívül sérüléseket okozott repülése közben a vagonok belsejében ülő embereknek. Tudtam, hogy még egy alkalommal fénybe borul a szerelvény, majd a titokzatos test berepül az utolsó kocsiba, és végigsuhan rajtunk is.

A szűk alagútban elhelyezett lámpák fénye egy testet világított meg, amely azonban nem egy tárgy volt, hanem egy élőlény. Zoológus vagyok, de ilyen teremtményt még sem a saját szemeimmel, sem a könyvek lapjain, sem a múzeumok leletei között nem láttam sehol. Tudós elme lévén megpróbálhatnám kategorizálni, ámbár biztos vagyok benne, hogy meghatározásom olyan távol állna az igazságtól, mint azon kutatók elméletei, akik először találtak őslény csontokat ásatásaik során.

A sötétvörös bőrű lény csupasz volt, testét nem fedte szőrzet, toll vagy pikkely. Méretét tekintve legalább olyan hatalmas volt, mint egy bivaly vagy bika, de az emlősöknél megszokott méretű és elhelyezkedésű végtagokat nem láttam rajta. Ehelyett csápokat láttam, hat vagy nyolc láb hosszú, izmos vörös nyúlványokat, amelyek a test repülése közben vadul ide-oda csapkodva tekeregtek körülötte. Sem szemet, sem szájat vagy füleket nem tudtam kivenni a rendelkezésemre álló rövid idő alatt. A polipszerű lény maga hangtalanul suhant, csak a csápjai által megsebzett emberek sikolya vegyült a metrószerelvény kerekeinek dübörgésével.

Szeretném azt hinni, hogy volt annyi lélekjelenlétem, hogy hasra vetődjem, mielőtt a vörös polip berobbant az utolsó kocsiba és csápjai végigsuhantak az utasok között, de így visszagondolva azt hiszem, inkább elvesztettem az eszméletemet a lény látványától és ettől rogytam a padlóra, akaratlanul is megmentve ezzel magam a halálos csápoktól. Amikor ismét érezni és érzékelni kezdtem magam körül a világot, a szerelvény továbbra is kivilágítatlanul száguldott az alagútban. Feltápászkodtam, pont akkor, amikor a vonat lassítás nélkül átrobogott a Mott Avenue állomáson, a Harlem-folyó bronxi oldalán. Zavarodottan bámultam a peronon álló embereket, akik feltehetőleg ugyanilyen megrökönyödve nézhettek engem is a tovatűnő szerelvényben.

Az alagúti lámpák fel-felbukkanó fényében a kocsi hátulja felé tántorogtam és a betört üvegen át benéztem a vezetőfülkébe. Nem először vettem szemügyre ezt a kis helységet és tudtam, hogy valahol a baloldalon volt egy nagy piros kapcsoló, amely a vészfék felirattal volt ellátva. Betaszítottam az ajtót és rádőltem a kapcsolóra. Fülsiketítő csikorgás hallatszott és testem erősen meglódult a kocsi belseje felé. Végigcsúsztam a furcsán sikamlós padlón és a kapaszkodórúdba vertem a vállam, amely ezáltal megfékezett. A szerelvény gyorsan lassult és végül megállt egy alagúti lámpa fénykörében.

Kábultan az eséstől és a látottaktól csak felszínesen jutottak el hozzám a külvilág impulzusai, ám az még így is érthetővé vált számomra, hogy a kocsiban lévő utasok egytől-egyig halottak voltak, a mozdulatlan és torz testtartásba csúszott tetemek saját vérükben áztak. Az élettelen testeket számtalan vágásnyom borította, mintha egy őrült borbély támadt volna rájuk éles pengéjével. Biztos voltam benne azonban, hogy eme rettenetes mészárlás mögött nem egy bomlott elméjű ember állt, hanem az a vörös szörnyeteg, amelynek a tekeregve vagdalkozó csápjain lévő éles karmok szaggatták szét a szerencsétlen utasokat. Az alagútra telepedő váratlan és fagyos csendből csak arra tudtam következtetni, hogy a többi kocsiban is ugyanez a borzalom történhetett.

Akkor csak sejtettem, de ma már tudom, hogy én voltam az egyetlen túlélője a harlem-folyói incidensnek, amely talán nem történt volna meg, ha merész vállalkozók nem bolygatják a mélység fenevadjainak otthont nyújtó földalatti világot, barbárul a búvóhelyükbe tolakodó építményükkel.

Előző oldal Ebenezer
Vélemények a műről (eddig 3 db)