Elvesztettem
Elvesztettem a fonalat, igen
Azt a vékony, szinte láthatatlan szálat,
ami összeköt minket
minden élőlénnyel,
minden gondolattal
minden reménnyel.
Elvesztettem a fonalat a betondzsungelben
ahol a szívből jövő nevetés ritkább,
mint a mosoly a reklámok bódult szerepelőinek arcán
Ahol a szemünk üres,
a fülünkben a zaj
a torkunkban a kimondatlan szavak.
Elvesztettem ott, ahol a tökéletesség, illúziója áraszt el
ahol a lájkok számolják az értékünket,
ahol a valóság elmosódik minden egyéb mögött
Mert ki vagy Te, ha nem posztolod!?
Mert ki vagy Te, ha nem követnek!?
Mert ki vagy Te, ha nem vagy elég!?
Elvesztettem a fonalat a munkahelyen
ahol a cél nem az alkotás,
hanem a profit!
Ahol a lélek eladva,
a kreativitás elfojtva
a boldogság egy távoli álom,
Mert a rendszer nem akar ilyen embereket,
csak engedelmes robotokat.
Viszont…
Van egy aprócska remény
Egy kis szikra a sötétségben,
Egy érzés, hogy talán
Mégis meg lehet találni azt a fonalat,
Nem a régi megszokottat
hanem egy újat, erősebbet,
színesebbet.
Ami nem a társadalom elvárásaihoz köt,
hanem a saját szívünkhöz
Egy olyat, ami nem a külső csillogásra épül,
hanem a belső értékekre
Egy olyat, ami nem a fogyasztásra ösztönöz,
hanem a teremtésre!
És talán...
ha elég sokan keressük,
ha elég sokan merünk másként gondolkodni
ha elég sokan merünk élni,
akkor újra megtaláljuk
És megismerjük az élet mikéntjeit,
Nem a tankönyvekből
nem a hírekből,
hanem a saját bőrünkön és talán,
akkor végre úgy igazán szabadok leszünk…
Szentes, 2025 nyár
