A Balatoni kékszalag és a tisztes briganti
A Kék Hullám Szálloda teraszán, Balatonfüred szívében három férfi üldögélt úgy, mintha már régóta nem üldögélt volna senki sehogy. A nap épp akkor döntötte el, hogy narancssárga fényében kimosdatja a tavat, mint egy túlfáradt takarítónő, aki már nem törődik a sarokban maradt vízkővel sem.
A három férfi közül kettő kétségtelenül közveszélyes volt, a harmadik pedig csak úgy nézett ki. A legrózsaszínűbb inges, akit Fábián Fickónak hívtak (és amire mindenki esküdni mert volna, hogy inkább egy kocsmának való név), kiterítette az asztalra a térképet.
– Uraim – kezdte ünnepélyesen, miközben a papírra borult egy kevés fröccs –, itt az idő. Eljött a mi nagy napunk!
– Már megint valami szabálytalan fogadás? – kérdezte a másik, Lópici Gerzson, akit egyszer tévedésből kétszer is behívtak sorkatonának, és mindkétszer megszökött – különböző hadtestekből.
– Nem! – felelte Fickó – Ezúttal becsületesek leszünk. Egyenesen a Kékszalag vitorlásversenyen nyerjük el azt, ami minket illet!
– Vitorlázni tudtok? – kérdezte a harmadik férfi, Pista bácsi, aki a szálloda udvarán 1972 óta volt „ideiglenesen ottfelejtett hajókarbantartó” és sósabb volt, mint a Földközi-tenger kétszer.
Fickó kihúzta magát.
– A tudás relatív. Én már ültem vitorláson. Egyszer.
Lópici bólogatott:
– Én is. Igaz, akkor sodrófával ütöttek le, és a fedélzet alatt ébredtem, de ez már részletkérdés.
Pista bácsi megvakarta a fejét.
– Na jó, de milyen hajóval akartok indulni?
Fickó sejtelmesen előhúzott egy kulcsot.
– A „Vízi Bohóccal”.
– Az egy csónak, Fickó – mondta Pista bácsi, majd lassan hozzátette: – És felfordult tavaly.
– Még szép – felelte Fickó –, de azóta átfestettük pirosra. Most gyorsabb.
* * *
Másnap hajnalban elindult a nevezés. A Vízi Bohóc két és fél méteres orrával besuhant a kikötőbe. A versenybíró, egy pápaszemes nő, aki határozottabban nézett, mint egy NAV-ellenőr, megállította őket.
– Nevezni kívánnak?
Fickó bólintott.
– Természetesen. A Tisztes Briganti Vitorlásklub képviseletében.
– Hol található ez a klub?
– Hát... A vízen. Hol máshol?
A nő szigorúan végigmérte a hajót.
– Ez egy ladik.
– Különösen könnyű, szélbarát konstrukció – vágta rá Fickó. – Aerodinamikus. Majdnem láthatatlan.
* * *
A verseny elindult. A Vízi Bohóc bátran nekivágott a túrának. Már az első kilométeren megelőzték őket a versenyzők. A másodikon a mentőhajó. A harmadikon egy hattyú.
Fickó, aki kormányzott, lelkesen kiáltotta:
– Hátulról fogunk támadni! Az meglepi őket!
Lópici közben a vitorlát tartotta, ami egy régi napernyőből lett rögtönözve.
– Azt hiszem, inkább a meteorológia lep meg minket – mondta, miközben egy vihar közeledett.
* * *
Később a balatonboglári kikötőben kötöttek ki. Pontosabban ott találták meg őket egy stégen fennakadva, miután egy nagyobb hullám finoman és udvariasan kirakta őket a versenyből.
Pista bácsi másnap egy újságot lobogtatott.
– Nézzétek! Itt vagytok! A címlapon!
A Balatonparti Kurír ezt írta:
„Két férfi és egy napernyő – új szelek fújnak a Kékszalagon”
Fickó elmosolyodott, és megigazította rózsaszín ingét.
– Akkor jövőre repülővel indulunk.
