Kávéházi Est

Szépirodalom / Novellák (977 katt) Ace
  2011.12.14.

Hideg téli éjszakán suhant végig az utcán egy árny. A sötét alak sietős léptei visszhangot vertek a régi pesti bérházak között. A kihalt utcán csak néhány lámpa adott pislákoló fényt. Minden csendes, még a Hold sem világít. Az alak gyorsan halad. El a templom mellett, amely akkor üti el az éjfélt. Minden kongás egy szívdobbanás, egy koppanás a macskaköves úton, a házak is majd beleremegnek. Elnémult a harang. Az alak már az utca túloldalán. Lépteinek hangját egyre erősödő muzsika nyomja el. A jövevény egyszer csak megáll, és benyit egy ajtón. A helyiségben egy gitáros vonja magára és játékára a figyelmet. Ujjai úgy pattognak a húrokon, mint a tavaszi eső az aszfalton. A vendégek szájtátva figyelték a zenészt. Mindenki előtt poharak, a bor és zene mámorában égtek a lelkek.

Az alak levette kabátját és a sarokban álló ruhafogasra akasztotta, majd helyet foglalt. Az asztalt durva vászonterítő takarta be. A terítő sötétjét egy kis mécses pislákolása világította meg. A szomszéd asztalnál egy pár ült, de ők sem beszélgettek. Magával ragadta őket a csoda, melynek tanúi lehettek. A pincér rendületlenül állt a pult mellett. Máskor a tálcát pörgető ujjai most meg sem mozdultak. Mindenki kővé dermedt, s csak a zenével élt. A gitáros bámulatosan játszott. Gitárja kopottas, már itt-ott hiányzik róla a festék, dobja finom íve árulkodik egykori készítőjének hozzáértéséről. A hangszer nyaka kecses, a húrok megfeszítve, s szól a staccato. A kezek ide-oda járnak, minden hang gyönyör, minden érintés egy csepp álom. Andante, majd piano.

A dalnak lassan vége, s egyre feszültebb a levegő. Néma csend az ott ülők között. S a mester abbahagyja. Egy pillanatig semmi sem történik, mint a vihar előtti csend. Síri csend. Majd hirtelen feltörő ováció borít be mindent. A taps szüntelen. A művész enyhén meghajol, s int, hogy szünetet kér. Lassan eszmélnek fel az emberek a kábulatból, majd mindenki az asztalához fordul, s frissítőjét kortyolja, mintha ők maguk is elfáradtak volna. A jövevény ujjaival játszik az itallapon, majd a kezét felemelve szólítja magához a pincért.

- Mondja – kérdi az alak – hogy hívják a zenészt?
- Ő Fabrizio, most jött vissza Magyarországra. A szülei Olaszországba emigráltak, s ő már ott született. Kivételes tehetség.
- Semmi kétség – s állával kezére támaszkodva figyeli a pihenő művészt. Egy vodkát kérek jéggel.
- Máris hozom – feleli a pincér.

A gitáros hangszerét maga mellé tette, s egy korty ital után nyúlt. A hűsítő úgy hatott számára, mintha sivatagban lenne. Hosszú fekete fürjei homlokára omlottak, s becsukta szemét, mintha álmodna. A halk duruzsolás egyre hangosabbá vált. Mindenki társalgott, mindenki a zenéről beszélt. Az alak körbenézett a helyiségben, míg italát várta. A falakat színes festmények díszítették, amolyan modern művek. Az egyik két embert ábrázolt, amint testüknél egybeforrnak, s végtagjaik minden irányba kinyújtva, mintha egy szélmalom lenne.

A zenész közben letette poharát, s megfogta gitárját. Olyan mozdulat volt ez, amit már számtalanszor megtett, de volt benne valami sejtelmes, valami félszeg, mintha utolsó dalára zendítene. Balkezével lefogta az akkordot, s jobb kezével pengetett. A szemek ismét rászegeződtek. Az emberek fülüket hegyezték, nehogy akár csak egy hangról is lemaradjanak. Finoman játszott. A muzsika körül vett mindenkit, körbejárta a vendégeket, behatolt a szívekbe, s azok legmélyére. Fájdalmas volt és felemelő egyszerre. Mintha angyalok pengetnének. Az ujjak lassan mozogtak a húrokon. Minden pendítés után újabb, s újabb. A zene beköltözött a lelkekbe, s ott járta táncát.

A mécsesek pislákoltak, csak a gyertyák lángja mozgott, mindenki mozdulatlanságba révedt. A szemek csillogtak, s néhány könnycsepp is hullt. A dal folytatódott, s egyre gyorsabbá vált. A mester keze fel-le járt, úgy pengetett. Balkeze is egyre sűrűbben váltotta az akkordokat. Az alak felállt székéről és elindult a gitáros felé. Senki sem vette észre, csak a művész. Farkas szemet néztek. Az olasz tekintetében gyermeki kíváncsiság tükröződött. Az alak léptei egyre közelebb és közelebb vezették céljához. A jövevény hosszú szőke haja a vállára omlott, s meg-meglibbent egy-egy lépésnél. A zenész játszott. Úgy játszott, mint még soha. Égi hangok hagyták el hangszerét. Ujjai finoman érintették a húrokat, hogy a muzsika minél kedvesebb legyen. Már csak egy lépés. Forte, mondta a gitár, s erősödött fel hangja, forte, forte, forte. Reccsenés, a pincér elejtette poharát.

A hideg téli utcán csak a lámpák adtak valami kis fényt, a Holdat eltakarták a felhők, egyet ütött a harang.

Előző oldal Ace