A leányzó
Cigarettám füstje száll az égbe fel, szerelmünk tüzében egy leányzóval égtünk el, és most? A hamu illata kapaszkodik a tüdőmbe, mint egy elfeledett ígéret. Nem a szerelmet értük el, hanem a menekülést, a „mit szólnának a szülők?” kérdésből.
Túl hangos volt a csendünk, s éles a kontraszt a vágyaink és a valóság között.
Azt mondják, a szerelem vak, én azt mondom, a társadalom köti meg a szemet. Ragasztja a „normális” matricát a homlokodra, ha nem illeszkedsz be, akkor kirekesztetté válsz.
És mi próbáltunk mást, egy kis színt vinni a fekete-fehérbe. Egy kis zajt a csendbe. Egy kis lángot a sötétségbe. De a lángot gyorsan eloltják a széljárás változásai, ami mindig a konformizmus irányába fúj…
Jelenleg itt állok egyedül a hidegben, és nézem, ahogy a füst elszáll, ami magával vitte a reményeinket, a hitünket abban, hogy lehetne másképp, de talán nem is mentek el a remények, csak átalakultak. A hamu alatt ott szunnyad egy új tűz, ami nem a menekülésről szól, hanem a harcról:
A saját helyünkért.
A saját hangunkért.
A saját életünkért.
Mert a szerelmet nem lehet elégetni, csak úgy!
Egy virág, ami a saját fénye felé tör…
Mártély, 2025 nyár
