A szivárvány színei
Tripp fejére nedves szivacsot tesznek, majd fejére szíjazzák az elektródákat, miközben a mellette álló pap feladja neki az utolsó kenetet.
– Kíván a halálraítélt mondani valamit az utolsó szó jogán?
Ő bólintott.
– Ártatlan vagyok.
Meghallgatták, a fejére bőrzsákot húztak és közvetlenül utána megkapta a személyre szabott kétezer voltos váltakozó áramát. Két percig tartott és még nem halt meg. Majd a második körben a kivégzés sikerrel járt. Egy orvos megállapította a halál beálltát, és a bírói ítéletben az érintettek számára nyilvánossá tett kivégzésnek hivatalosan vége. Akkor leeresztették a redőnyöket és megérkeztek a közalkalmazottak, akik kesztyűt húzva fektették az igencsak megmerevedett élettelen testet a direkt erre a célra épített halotthordozóba. Fedő került rá, ami légmentesen zárul, majd azonnal elszállították a köztörvényesek holttesteivel foglalkozó ügyeletes hullaházba.
* * *
Tripp egy sivatagban tért magához, abban a ruhában, amiben kivégezték. Szemmel láthatóan korábban már volt itt más is, mert eldobált rabruhák hevertek mindenfelé. Tripp is azonnal levetkőzött, elrugdosva magától az olyannyira gyűlölt és mostanra már igen bűzös rabruháját. Ott állt egy szál zokniban és alsógatyában a sivatagban valahol. Hamar rájött, hülyeséget csinált, mert talpát elkezdte égetni a homok, mezítelen hátát égetni a nap. Úgy döntött, inkább élni akar, és visszahúzta a ruháit, cipőjét. Mi több, egy ott talált ingből a fejére napvédőt, árnyékoló féleséget csinált. Vajon hol lehet? Északra, vagy délnek induljon? Az biztos, se kelet se nyugat nem jöhet szóba. Vizet kell találnia. Nem siet sehová és nem menekül, mivel a kivégzés nem volt sikeres, így a törvény szerint szabad ember. Mi több, kell kapnia egy új születési anyakönyvi kivonatot a mai dátummal megjelölve. Ez utóbbi morbid, de ez a törvény betűje. Valószínűleg nem igazán gondolták, hogy a halálos ítéletet bárki is megúszhatja. Mindegy is, most már csak arra kell vigyáznia, ne csináljon semmit se, ami törvénybe ütközik. Hat órányi gyaloglás után kimerülten esik térdre egy főút mellett. A táblára, amibe kapaszkodik éppen, az van ráírva, Road 66. Igen, itt marad és megvárja míg erre jön egy autó, vagy bármi, ami el tudja vinni innen. Másnap hajnalban már fájt a torka, annyira kiszáradt. Hamarosan egy rendőrautó állt meg mellette. Az alak, akinek már csak a körvonalait látta, inni adott neki, majd besegítette a járőrkocsi hátsó ülésére. A meglehetősen hideg éjszaka után ott a hátsó ülésen mély álom szippantotta magába.
* * *
A nap már magasan járt, mikor felébredtem. Frissen, mintha semmi sem történt volna. Egy fiatal lány ült a volánnál és együtt énekelt a rádióval.
– Te ki vagy? Hol vagyok?
– Felébredtél? Szuper. Mindjárt egy kisvároshoz érünk. Le kell engedni a tankból a benzint, mert már csurig van.
– Egy szót sem értek. De tudod mit, legyen.
A lány mintha stírölt volna a tükörből, mintha valamiért nagyon érdekesnek tartott volna.
– Van ott egy szuper kis sütöde is – folytatta.
– Nincs pénzem.
– Rá se ránts! – Vigyorodott el fülig. – A vendégem vagy.
A lány mosolyogva kacsintott rá a tükrön keresztül. Mi a fenét akarhat ez tőlem? Hiszen talán, ha most végzett volna a fősulival, annyira fiatal. Egyáltalán övé ez a rendőrautó, vagy esetleg lopta? Nincs rajta egyenruha. Amikor megérkeztek, a lány letekerte az ablakot hátul, de az ajtót nem nyitotta ki.
– Mit csinálsz?
– Tedd ki mindkét kezed az üvegen kívülre!
– Miért?
– Figyelj, láttam a sittes ruhádat. Nem kell a mellé duma. Csináld, és akkor nem lesz semmi baj.
Hogy nyomatékot adjon szavainak, csőre töltötte a rendőrségi sörétes puskáját. Én naiv marha! Gondolhattam volna, ennyivel nem fogom a kivégzésem túlélését megúszni. Mindegy is, akkor legalább a helyzeten nem rontok. Engedelmesen dugtam ki kezeim az ablakon. Kattant rajtuk a bilincs, mely lánccal volt összekötve. Majd mikor az ajtó kinyílt, ugyanannak a bilincsnek a lábrésze bokáimra került.
– Nyugi van kislány! Nem foglak bántani.
Az elnevette magát.
– Te? Engem? Nagyon nem vagy képben, haver!
Akkor becsukta a kocsi ajtaját. Egyik kezében a puskája, míg a másik kezével a letekert ablakon benyúlva megfogta a kocsi karosszériáját, és egy nagyon laza mozdulattal megemelte a járműnek azt az oldalát, hogy csak két kereke maradt az úton. Majd letette. Ismét olyan lazán mintha csak egy üveg vízzel tette volna. Majd odaszólt a kutasnak, egy igen öreg nőnek, legyen kedves a tankot csont szárazra üríteni és ha már bemegyünk a krimóba enni, akkor engedje le az olajat is a motorból teljesen és ellenőrizze a keréknyomást is, nehogy ne legyen elég alacsony.
– Mi folyik itt?!
– Legyen, elmondom, míg várunk a kajára. Amúgy mit követtél el?
– Semmit sem, ártatlanul ítéltek halálra.
– Azt gondoltam, mert különben nem lennél itt. Mi volt a vád?
– Kilenc rendbeli előre megfontolt szándékból elkövetett emberölés.
A lány elnevette magát. Alig bírta abbahagyni, miközben a vezetőlánccal az egyik kezében ment az étteremszerűség felé.
– Jó nagy balek lehetsz, ha ezt rád verték.
Beültünk az egyik bokszba, hamarosan egy harmincas pincérnő hozta az étlapokat. A lány azonnal a kezébe vette az egyiket és lapozni kezdte. Amikor a pincérnő nekem nyújtotta oda, kezével végigsimított karomon, egyértelmű szándékát jelezve. Akkor a lány kitette csőre töltött pisztolyát az asztalra anélkül, hogy felnézet volna az étlapból és határozottan így szólt.
– Nem! Ő az enyém! Tartozik nekem. Lehet róla szó, de először nekem kell. Kérek egy másfél kilós sztéket sült krumplival, salátával, egy sörrel és egy kólával. Mellé csípős szószt és egy kancsó citromos vizet jégkockákkal. Tripp? Neked is jó lesz ez? Igen, neki is jó lesz.
Válaszolt a saját kérdésére. A pincérnő előbb megrémült, majd bizakodón rám kacsintva elment.
– Mi folyik itt? Ki vagy te és miért mondtad, hogy tartozom neked?
– Mert tartozol. Mégis mit gondoltál? Az az üveg víz, amivel megmentettem az életed és a fuvar idáig ingyen volt?
– Emberiesség volt tőled.
– Emberiesség?! Na ne röhögtess! Pubi! Nem élted túl a kivégzésed! Meghaltál. Érted? Már nem vagy odaát. Itt vagy és mivel tartozol nekem, ezért az enyém vagy, és én vigyázok arra, ami az enyém. Kapise haver?!
– Ki vagy te?
– Egy asszíriai boszorkány, úgyhogy jobb, ha nem szarozol velem.
– Ez lehetetlen!
– Tényleg? A te világodban megtankolják az autókat, ha kiürül a tank. Nálunk, ha megtelik, akkor leeresztik. A te világodban, ha fogy a motorolaj, utána töltenek. Itt csontszárazra ürítik a motorblokkot. Nálatok felpumpálják a kereket, nálunk leeresztik. Érted már? Itt minden fordítva működik. Ha kajáltunk, akkor el kell fogadnunk a pénzt, amit a pincérnő kihoz. Most meg miért vágsz olyan rémült képet?!
Az asszíriai boszorkánynak hirtelen leesett és nevetni kezdett.
– Mi az a nagyon vicces?! – Morogtam rá.
– Ha látnád a képedet, tudnád. – Nevetett tovább. Mikor abbahagyta folytatta tovább. – Nyugi van, nem neked kell a tányéra öklendezni az ételt, és ha vécére mész, üríteni mész, nem pedig feltöltődni. – Tovább nevetett.
– Szerintem ez az egész nem is igaz, csak hallucinálok.
– Nem, nem hallucinálsz. Majd ezt is elmagyarázom neked. Most együnk, mert itt a kaja.
Hatalmas adag étel jött ki, aminek rögtön neki is állt jó étvággyal.
– Na! Egyél, állj neki! – Nevette el magát megint. – Nyugodtan ehetsz, ez nem fordítva működik. Az csak a tárgyaknál van így. Élőlényeknél nem. – Megint elkezdett nevetni.
– Ez egyáltalán nem vicces!
– De igen az. – Robbant ki belőle megint a nevetés.
Akkor egy másik, idősebb pincérnő érkezett.
– Szervusz Cristolin. Van friss kávé abból, amit szeretsz. Kérsz?
– Naná, ki nem hagynám! – Nyújtotta oda a bögréjét. – Ezt neked se kéne kihagynod, nagyon ott van. Ismered a cibetmacska ürítette kávét?
– Nem köszi, kihagyom.
– Te tudod, de fogalmad sincs mit veszítesz.
– Ez a jóképű pasi az új szerzeményed? Hol szerezted?
– Igen, ő. A halál sivatagában újítottam.
– Ej te lány! A koponyaőrök egyszer elkapnak.
– Az legyen az ő bajuk onnantól kezdve már.
– És megtartod, vagy eladod? Mennyire tiszta az áru?
– Még nem tudom, mi legyen a sorsa. Először rendezem az adósságaimat vele, aztán eldöntöm. Amúgy ennyire tiszta cuccal még nem volt dolgom már vagy négyszáz éve.
– Hahó, én is itt vagyok ám! – szólaltam meg kissé sértődötten.
– Látom még nincsen képben. Még nem mondtad el neki?
– Nem, még nem tudja. Majd szépen apránként, nehogy sokkolja a dolog.
* * *
Két hónap telt el. Cristolin, az asszíriai boszorkány szemeinél már megjelentek a szarkalábak, nyoma sem volt már annak a tizennyolc éves csitrinek, mint akit megismertem. Egy igen gazdag környéken haladtunk, amikor is egy hatalmas kastélyszerű komplexumnál, annak a bejáratánál megállt a rendőrautóval Cristolin, az asszíriai boszorkány. Hamarosan a főépületnél állt meg, leállítva a motort. Ami idáig már feltűnt, igen kevés férfit láttam. Mi több, olyat, aki egyedül volt egyet sem. Amikor behajtottunk a feljáróba, hátrafordult és levette a napszemüveget a szemembe nézve. A szeme színe folyamatosan változott, a szivárvány minden színében ragyogva. Nehéz volt megszokni. Az elején fel sem tűnt, igaz, akkor le se vette a napszemüvegét sokáig.
– Ne feledd, tartozol nekem, és az itteni törvények értelmében amíg nem rendezed a számlát, addig az enyém vagy.
– Tehát eltöltök itt egy hónapot, miszisz hányadékkal, és akkor szabad leszek?
– Nem egészen. Utána velem is el kell töltened egy hónapot. Utána igen. Utána szabad leszel.
– Abban nem vagyok biztos, hogy a veled töltött idő ellenemre lenne, akár tovább is. Kissé beléd habarodtam.
– Aranyos vagy, de kösz nem. Amúgy nyugi van, miszisz hányadék tetszeni fog neked. Nagyon bomba a csaj, pont egy hónap hiányzik neki.
– Csak már nyolcszáz éves, amúgy nincs vele probléma.
– Már mondtam neked, itt fordítva mennek a dolgok. Nem öregszünk, hanem fiatalodunk. Tizenhat és negyven közt ingázva, attól függően, mennyit sikerül egy férfival együtt lennünk, ami itt igencsak hiánycikk. Nyugi van, vigyázok arra, ami az enyém.
* * *
Akkor láttam utoljára az én Cristolinom, az asszíriai boszorkányt. Mint idővel kiderült, ő is túllépte a kritikus időt, amit velem töltött. Miszisz hányadék valóban bomba csaj volt, élveztem vele minden percet, csak hát őt nem szerettem. Valóban csak egy hónap kellett neki is, hogy átlépje a kritikus időt. Akkor aztán újraszületett a Földre. Azóta eltelt kilencszáz év, és nem volt egyetlen perc sem, hogy ne gondoltam volna az én kis boszorkányomra a színjátszó szemeivel. Beleszerettem. Most már azt is tudom, hiba volt. Mert akik itt egymásba szeretnek, azok az idők végezetéig együtt maradnak. Ezért lépett le, ezért menekült el az ujjászületésbe. Kilencszáz év telt el, és semmit sem változtak érzéseim felé, ám de csak a hiánya volt jelen. Számtalan női lelket segítettem át az újjászületésbe, csak én maradtam itt, csapdába esve. Tudtam jól, nélküle nem mehetek tovább, nem léphetek tovább és ő elment. Elment, hogy megóvjon a halálos szerelmétől. Sajnos elment, mert mint kiderült utóbb, már késő volt, későn tette meg azt, amit megtett. Mindene az enyém lett, így a varázsgömbje is. Az a varázsgömb, ami az ártatlanul halált halt lelkek érkezését jelezte.
* * *
Cristolin a fehér boszorkány fejére nedves szivacsot tesznek, majd fejére szíjazzák az elektródákat, miközben a mellette álló pap feladja neki az utolsó kenetett.
– Kíván a halálraítélt mondani valamit az utolsó szó jogán?
Ő bólintott.
– Ártatlan vagyok.
Meghallgatták, a fejére vászonzsákot húztak, és közvetlenül utána megkapta a személyre szabott kétszázezer voltos váltakozó áramát. Szinte azonnal meghalt. Egy orvos megállapította annak beálltát, és a bírói ítéletben az érintettek számára nyilvánossá tett kivégzésnek hivatalosan vége. Akkor a csillaghajó zsilipjeit bezárták az ablakok előtt, és megérkeztek a közalkalmazottak, akik kesztyűt húzva fektették az igencsak megmerevedett élettelen testet a direkt erre a célra épített halotthordozóba. Fedő került rá, ami légmentesen zárul, majd azonnal elszállították a köztörvényesek holtesteivel foglalkozó ügyeletes hullaházba.
* * *
Cristolin a fehér boszorkány egy sivatagban tért magához, abban a ruhában, amiben kivégezték. Szemmel láthatóan korábban már volt itt más is, mert eldobált rabruhákat látott mindenfelé. Azonnal levetkőzött, elrugdosva magától az olyannyira gyűlölt és mostanra már igen bűzös rabruháját. Amikor is emberszerű lények vették körül, botokkal és kövekkel felfegyverezve. Elkapták, a földre teperték és megkötözték. Majd egy fa rúdra akasztva vitték a táborukba, akár csak egy zsákmányállatot, az előre elkészített tartóra helyezve azt. Középen egy hatalmas üst, mellette emberi csontok hihetetlen mennyiségben. Egyértelmű volt a sorsa. Tamara és jelenlegi párja Tripp messziről nézték távcsővel a történéseket.
– Koponyaőrök! Legalább két tucat. Az meg csak egy nő, nem éri meg a rizikót.
Tamara megvetően húzta el száját, ma is zsákmány nélkül mennek haza.
– Látni akarom. Látni akarom közelről.
– Jó, menjünk. Most úgyis az esti zabára készülnek. Az a nő már az övék. Szegény ördög még nem tudja, hogy itt halhatatlan. Kíváncsi vagyok, hányszor fog feltámadni és hányszor fogják megzabálni ezek a dögök.
– Ha jól emlékszem, neked is vannak emlékeid ezzel kapcsolatosan, kislány.
– Igen, jól emlékszel. Vannak. Nagyon is vannak. Ezért is utálom ezeket a dögöket. Két hétig minden áldott napon megettek és én másnap feltámadtam. Undorító mocskos állatok ezek! Még két napom van a kritikus időig, nem akarom elszúrni.
* * *
Cristolin a fehér boszorkány vízért könyörgött, ám de a koponyaőrök nem szoktak beszélgetni a vacsorával. Este nagy tüzet raktak a kondér alatt, majd a vacsora tárgyát lefogták és óvatosan leborotválták mindenhol, nehogy a bőrét felsértsék. Mert hát csak jobb a leves, ha nincsen benne se haj se szőr. Ugyanakkor a vallásuk szerint csak sértetlen egyedet lehet élve megfőzni, mert akkor holnap feltámadnak. Ha ügyesen csinálják, akár hetekig is megehetik, minden nap. Éppen végeztek a borotválással és emelték volna bele a kondérba a vacsorának valót, amikor egy férfi és egy nő törtek rájuk, hatoltak be a táborukba. A nő állig fegyverben, míg a férfinél csak egy igen méretes kard. Cristolin a fehér boszorkány ezt még látta, aztán elájult, ahogyan Jézus pózban kifeszített teljesen mezítelen testét megcsapta a kondérból felfelé áramló forró gőz.
* * *
Tamara és Tripp, elhálták az utolsó éjszakát, átlépve ezzel Tamara kritikus idejét. Reggel Tripp egyedül ébredt, Tamarából csak a hálóinge maradt. Reggelit csinált és bekopogott megmentőjéhez, Cristolinhoz a fehér boszorkányhoz. Az szégyenlősen rántotta magára a takaróját.
– Szia, jó reggelt. Örülök, hogy magadhoz tértél. Ne, ne keress magadon sérüléseket. Tamara két napig ápolt, teljesen rendbe jöttél.
– Miért ő?
– Ha én törölgettem volna napjában nyolcszor teljesen át körömvirág és kamilla kivonattal az anyaszült mezítelen testedet, annak jobban örültél volna? – Mosolyodott el Tripp. – Na látod. Hoztam reggelit.
– Te ki vagy? Hol vagyok?
– Nem élted túl a kivégzésed.
– Nem értem. Miért segítettél nekem?
– Meghaltál. Érted? Már nem vagy odaát. Itt vagy és mivel tartozol nekem, ezért az enyém vagy és én vigyázok arra, ami az enyém.
Nézett Tripp mélyen abba a gyönyörű, folyamatosan változó és minden színben ragyogó szempárba, melyben parázslóan változtak a szivárvány színei. Igen, jól gondolta. Cristolin a fehér boszorkány kilencszáz éven keresztül hányódott a világban, keresve valamit, amiről nem tudja mi az, és hogy hol találja. Most, hogy Tripp mélyen a szemébe nézett és megfogta kezét, emlékek árasztották el lelkét. Képek, történések, és egy mindenen átívelő soha szűnni nem akaró szerelem lángja. Igen, hazaért. Igen, megtalálta azt, ami elveszett. Megtalálta az igaz szerelmet. Szemeiben a szivárvány színei még intenzívebben ragyogtak fel.
Vége…
