Nem ma
– Vigyük el ma. Szerinted elvigyük?
– Miért gondoltad meg magad?
– Rosszabbul van. Egyértelműen rosszabbul.
– Hogyhogy rosszabbul? Nekem olyannak tűnt reggel, mint eddig.
– Mert én figyelek rá, mindig én figyelek! Úgy, hogy alig kap levegőt, gyorsan emelkedik a mellkasa, így: ti-ti-ti-ti…
– Értem. Az tényleg baj.
– A doki azt mondta, látni fogjuk a jeleket. Hogy elindult a lejtőn, már csak idő kérdése.
– Akkor vigyük!
– De mi van, ha mégse…?
– De hát azt mondtad, hogy…
– Igen, de mi van, ha mégse? És még szinten lehet tartani? Sosem bocsátom meg magamnak, ha most megtesszük, és…
– Kicsim, gondolkozz reálisan. Tizenkét éves, az nagyon szép kor. És a doki se jósolt többet, mint pár hónap.
– Mert a dokik ilyenek. Bercinek is pár hónapot adtak, de még fél évet élt! Az nem pár hónap!
– Hát jó, nem pár, hanem kicsit több. De ő a legjobb állatorvos a környéken, látott már sok ilyet.
– Persze. Tudom. Édes drágám, most is ott fekszik a kedvenc helyén a nyunyókájával, és fogalma sincs, hogy… Megnézem. Hátha jobban van.
– Na?
– Picit talán jobb. Mintha lassabban venné a levegőt.
– Biztos?
– Nem. A rohadt életbe, dehogy jobb! Édesem, be is pisilt megint…
– Kicsim, szerintem el kéne vinnünk. Itt az idő.
– Persze, akkor le van róla a gond, mi?!
– Ezt el se kezdd! Nem igaz! Én is szeretem, ezt te is nagyon jól tudod, csak ki vagy borulva.
– Persze, hogy ki vagyok borulva! Ki ne lenne kiborulva? Bezzeg te?! Bocs. Ne haragudj. De ha arra gondolok, hogy senki nem szuszog az ölemben tévézés közben…
– Vagy az enyémben.
– Vagy a tiédben.
– Vagy elkunyizza a vacsorámat…
– Alig evett mostanában valamit. Nem bírt.
– Én is észrevettem.
– Az előbb azt mondtam, hogy sose bocsátom meg magamnak, ha most befejezzük, pedig élhetne még. De azt sem bírom, ha szenved.
– Én sem.
– Akkor vigyük.
– Jó. Kiállok a kocsival.
– Várj! Én nem vagyok erre felkészülve! Hogy odavisszük, és nem hozzuk haza! Nem bírom. Nem ma!
– Csss. Gyere ide. Hadd öleljelek meg.
– Jó.
– Mi legyen?
– Vigyük. Istenem, fogalmam sincs. Mi neki a jobb? Annyira üres lesz nélküle minden… Nem várhatnánk még?
– Meddig?
– Holnapig?
– Nem tudom, kicsim, döntsd el. A te kutyád.
– Igen. Az én kutyám.
